Ha mi nem teszünk azért, hogy képben legyünk, akkor nem leszünk képben

Bujnovszky Tamás Magyarország első számú építészeti fotográfusa. Az utóbbi tíz évben a kortárs magyar építészet nagy részét az ő szemén keresztül látjuk, nem csak a magyarországi sajtóban, de külföldön is. A fotográfussal Pásztor Erika Katalina készített interjút, amelyben annak próbált utánajárni, hogy van-e, és ha van, akkor mi a titka Bujnovszky Tamás sikerének.

A legtöbb építész őt hívja, ha olyan fotódokumentációt akar frissen elkészült épületéről, amelytől azt várja, hogy a legigényesebbek is elismerően nyilatkozzanak - a házról. Sőt. Amikor Bujnovszky Tamást felkérik, biztosak abban, hogy olyan képeket kapnak majd tőle, amelyek valami olyat fognak megmutatni az épületből, amit senki – talán még maga az építész sem – látott meg benne korábban. 

Pásztor Erika Katalina: 2000-ben 35 éves és fotóriporter voltál. Miért gondoltad, hogy fontos az építészeti fotográfia?

Bujnovszky Tamás: Az építészet a fotós számára önértékénél fogva fontos téma. A épületeket dokumentálni, rögzíteni kell, hogy megmaradjanak. És olyan színvonalon, ahogy én azt gondolom, hogy csinálni kell.

PEK: 2000-ben kik voltak azok, akik ihletet adtak neked?

BT: Häider Andrea képeit szerettem. Persze más is csinált jó anyagokat, de én elsősorban az ő stílusát, látásmódját szerettem. Külföldön meg sok inspiráló példa volt.

PEK: Hogyan indultál el?

BT: Nem volt semmim az építészeti fotográfiához. Kisfilmes riportergépem volt, ami erre nem alkalmas. Szabadúszó voltam, főleg gazdasági lapoknak és vitorlás magazinoknak dolgoztam, és 5-6 évig vitorlás versenyeket fotóztam.

PEK: Szóval felébredtél egy reggel, és azt mondtad, hogy házakat szeretnék fotózni?

BT: Nem. Úgy történt, hogy akkor Vargha Mihály volt a Magyar Építőművészet főszerkesztője, és kitalálta, hogy amikor bemutatnak egy épületet a lapban, akkor az építészről is legyen mindig egy fotó, de ne igazolványkép. Mindenkiről kellett csinálni egy rendes képet, és persze mindenki kérdezte, hogy házakat fotózok-e, én pedig mondtam, hogy nem. Aztán egyszer azt mondtam, hogy igen.

PEK: Emlékszel, ki volt az első, akinek igent mondtál?

BT: Szerintem Vadász György.

PEK: Az első épületnél nem volt olyan érzésed, hogy ez tökéletesen jó lesz, ezt szeretnéd csinálni?

BT: Az egy hosszabb folyamat volt, mire azt mondtam, hogy igen, építészetet akarok fotózni. Akkor még középformátumú vagy nagyfilmes diára készültek az anyagok. Döntenem kellett, mert új felszerelést kellett vennem, ami nagyon sokba került, miközben nem tudtam, hogy ez tényleg megy-e nekem. Csak azt láttam, hogy ez érdekel. Azt gondoltam, hogy jó, amit csinálok, de rengeteg mindent kellett megtanulni, kitalálni, rájönni, és az építészetet is kicsit alaposabban megérteni. Volt egy fotópályázata a Magyar Építőművészek Szövetségének talán 2002-ben, amikor a MEO Kortárs Művészeti Központról csináltam egy anyagot. Talán az volt az első, aminél úgy éreztem, hogy igazán jól sikerült.

PEK: 2004-ben már neves építészeti fotográfus voltál, néhány év alatt az élbolyba kerültél. Ezt hogyan csináltad?

BT: Nem tudom. Amikor jött egy megbízás, megcsináltam. Nem volt ennek különösebb titka. Talán annyi, hogy akkor még analóg technika volt, és ha megmondták, hogy az újságban 8 kép jön le, akkor sokan csak 10-12 képet csináltak. Mivel drága volt az anyag, az volt a lényeg, hogy egy vagy két tekercsből meg lehessen oldani egy feladatot. Én meg nem számoltam a tekercseket. Úgy éreztem, egy házat addig kell fotózni, amíg látok benne valamit. Nem úgy gondolkozom, hogy megvan az épület négy oldala meg két belső, és készen vagyunk, hanem várok: jönnek-mennek a fények, változik az egész, egy csomó mindent látok benne. Ehhez a munkához sok idő kell.

PEK: Ha jól értem, nem úgy működsz, hogy figyeled az időjárást és a fényviszonyokat, hanem ott vagy a helyszínen, átadod magad az állapotnak, figyeled, hogy látsz-e képet, és ha igen, fotózol.

BT: Nyilván én is odafigyelek a tájolásra, hogy mikor érdemes odamenni, meg hogy jó idő legyen, de arra is figyelek, hogy mi történik. Egy házzal is történnek dolgok. És végül a sok képből lesz egy válogatás, ami már sűrítetten mutatja be az épületet. De a sok kép azért is fontos volt, hogy tanuljak.

PEK: Most is ilyen sok képpel dolgozol?

BT: Most is, de ez más, mert digitális géppel mindenki sok képet csinál. De most is addig csinálom, amíg azt nem gondolom, hogy amit én egy adott házban látok, az a képen is ott van.

PEK: Mi az, amit az építészettel kapcsolatban meg kellett tanulnod?

BT: Az építészeti gondolkodást, hogy meglássam azt, hogy egy építésznek mi a fontos a házban, hogy mit gondolt, amikor tervezte, és mi volt a célja az épülettel. Például az idei pannonhalmi Arcus Temporum-on fotóztam egy installációt. Egy feketével bevont teremben egy feketével bevont kocka van középen, bele lehet menni, bent szól a zene, liszttel fel van szórva a padlója, és semmit nem lehet látni. Ott a helyszínen létrejön egy befogadói élmény, amit valamilyen szinten mindenki át tud élni, de fotón ezt megmutatni sokkal nehezebb. A fotózáshoz beszélgetnem kellett a tervezőkkel, hogy mi ez, mi volt a cél, miről szól ez a dolog. A folyamat hasonló egy épület fotózásánál is. 

PEK: Amennyire fel tudom mérni, te nem az építészeti formák tömegszerűségét hangsúlyozod, hanem inkább képkompozíciókat keresel, keretekben gondolkozol, illeszkedve a kortárs építészeti fotográfia nemzetközi trendjeibe.

BT: Lehet, akkor ez szerencse. A fotó kétdimenziós műfaj, nem lehet azt elvárni tőle, mint a személyes élménytől. A fotó más, mást kell kitalálni, más élményt kell adni, hogy mégis átélhető legyen.

PEK: Te nagyon sokat tettél azért, hogy a magyar építészet a nemzetközi folyóiratokban, internetes oldalakon és blogokon is megjelenjen.

BT: Engem ez mindig foglalkoztatott, mindig csodálkoztam azon, hogy mért nem jelenik meg a magyar építészet a nagy nemzetközi lapokban. Még az internet elterjedése előtti időkről beszélek. A nagy összefoglaló könyvekben maximum egy mű szerepelt, mint magyar építészet. Azt gondoltam, valakinek kéne ezzel foglalkoznia, valaminek történnie kellene! 2010-ben a Velencei Biennále katalógushoz Wesselényi-Garay Andorral építészinterjúkat csináltunk. Ez alkalomból Bécsben Wolf D. Prixszel is készítettünk interjút, aminek a végén megkérdeztük tőle, hogy mit gondol a magyar építészetről. Prix, aki végig egy nagy szivarral a kezében sétált, és előadta magát mint sztárépítész, nagyon emberien és őszintén azt mondta: „Ne haragudjon, fogalmam sincs róla. Tudom, nagyon közel vannak, de maguk nincsenek rajta a térképen. Semmit nem tudunk.” És ebben tökéletesen igaza volt. Ha mi nem teszünk azért, hogy képben legyünk, akkor nem leszünk képben. Akkor azt gondoltam, hogy végül is nem nagy dolog. Az olyan épületekről, amelyekről azt gondoltam, külföldön is érdekesek lehetnek, elkezdtem kiküldeni anyagokat, és aztán szépen sorban ezek kezdtek megjelenni. A minőségi nyomtatott lapokhoz nehezebb volt bekerülni, ott már lényegesen nagyobb a szűrő, de azért oda is be lehet. És minél inkább megismerik a magyar építészetet, annál inkább be lehet kerülni. Kell egy bizonyos tömeg ahhoz, hogy átmenjen a szerkesztők tudatába az, hogy van egy ilyen ország, hogy Magyarország.

PEK: Hány épület publikációját küldted így szerteszét a nagyvilágba?

BT: Nem tudom pontosan. A megjelenések száma több tucat, az átvételekkel több száz is lehet.

PEK: Az építészek tudják, hogy ezt te csinálod?

BT: Persze, ma már ez elvárás.

PEK: Nagyon fontossá vált a magyar építészetben a külföldön való megjelenés. Hoz ez az irodáknak valamit? A minőségi nemzetközi publikációk viszonylag nagy többletköltséget jelentenek, nem?

BT: Egy ház értékét nézve ez nem nagy költség. Az elmúlt három-négy évben ez jól működött, van érdeklődés külföldön a magyar építészet iránt. Most már itthon is igény van a külföldi megjelenésekre. Ezt is meg kellett tanulni.

PEK: A létrehozás folyamatába kell beleilleszteni a kommunikációs költségeket is.

BT: Egy ház költségvetésében már az első pillanattól ott kellene, hogy legyen az, hogy az épületet dokumentálni és kommunikálni kell. Sőt, minél nagyobb a projekt, annál inkább már az építés folyamatában.

PEK: Szerinted, hogy lehetne ezt elérni?

BT: Nagyon jó minőséget kell előállítani, hogy egyáltalán legyen miről beszélni. Sokkal több jó épület van, mint amennyit lefényképeztek vagy publikáltak. Minél komolyabban vesszük ez a folyamatot, annál jobb anyagokat lehet készíteni. Magyarul, minél többet fizetnek érte, annál több energiát lehet arra fordítani, hogy az első perctől kezdve jó anyag legyen. Ezek olyan dolgok, amiket nem kell kitalálni. Mármint azt, hogy egy ország a saját építészetét hogyan tudja kommunikálni. A saját épületeit, a saját technológiáját, a saját anyaggyártását, bármijét. Az építészet nem csak az építésznek hoz dicsőséget. Ha az építészet publikálva van, egy bizonyos mennyiség után az ország jelenléte nemzetközi szinten nemcsak az építészetben, vagy az építőiparban érzékelhető. Például úgy, ahogyan az osztrákok az elmúlt 20-25 évben felépítették kortárs építészeti imidzsüket. Minden résztvevőnek megvan a maga feladata: például a kamarák gondozzák a területükön lévő épületek feldogozását és publikálását, nem a napi sajtó szintjén, hanem tudományos folyóiratokban, konferenciákon, és kutatói ösztöndíjakat adnak. Évtizedek óta folyamatosan lehet pályázni arra, hogy valaki hónapokat töltsön el Ausztriában, és írjon az osztrák építészetről. Több száz vagy ezer kutató élt a lehetőséggel, ami meg is látszik az osztrák építészet nemzetközi reputációján. De ugyanezt a modellt használják a csehek, szlovének, horvátok is, csak lényegesen rövidebb ideje és a saját léptékükben. Ki van találva és működik a rendszer, de ehhez kell az ország tudatos elhatározása, hogy az építészetet fontos területnek tartja és hajlandó tenni érte.

PEK: Tanítasz-e? Vagy tervezed-e hogy tanítani fogsz?

BT: Nem. Nem nagyon hiszem, hogy tudnék tanítani. Lehet, hogy azért, mert én is magamtól tanultam, nem gondolom, hogy ez különösebben tanítható lenne. Mármint maga az építészeti fotó. Ha valakinek van szeme és van benne ambíció, akkor tudja csinálni.

PEK: Milyen természetű ambíció ez? Meg lehet fogalmazni?

BT: Ugyanaz, ami minden máshoz kell, hogy jól tudd csinálni: hogy akarj valamit létrehozni.

PEK: Megfogalmaztad már, hogy Bujnovszky Tamás mit akar létrehozni?

BT: Mindig az adott jó anyagot, az a legfontosabb. Nem akarok én ars poeticát mondani, azok mindig hamisak. Mindig apró lépésekből áll össze valami, arra kell koncentrálni, amit éppen csinál az ember.

PEK: Soha nem gondolkoztál külföldi karrieren?

BT: De. Csak én nem úgy építem a pályámat, hogy elhatározom, hogy most a következő egy évben, a következő öt évben mit fogok tenni. Inkább csak az irányokat próbálom tartani. Azt gondolom, hogy ha ezt tartom, előbb-utóbb meg fognak találni külföldről is, és fognak hívni dolgozni.

PEK: Dolgoztál már másutt?

BT: Több anyagot készítettem már az elmúlt években külföldön és itthon is kinti építészeti lapok vagy ügynökségek megbízására.. Ami a külföldi publikációkat illeti, ott is válság van. A nyomtatott sajtó válságban van az egész világon, de az online lapoknál is gyorsan változik a helyzet.

PEK: Sok embert ismersz, és sokakkal dolgoztál együtt. Van-e olyan pozitív emléked vagy élményed, amit saját szakmai pályafutásod szempontjából mérföldkőnek neveznél?

BT: Mérföldkövet nem tudok mondani. De vannak olyan építészek, akikkel nagyon szeretek együtt dolgozni, fontosnak tartom őket, jókat tudunk beszélgetni. Ilyenek voltak például az olyan projektek is, amelyek az építészethez közvetve kapcsolódtak: a 2010-es Biennále vagy az elmúlt három évben az Arcus Temporum-ra készült installációk, ami nagyon izgalmas dolog volt. Maga a téma is az volt, azok a fiatal építészek is, akik ezt csinálták, és az is, hogy a projektek csak két-három napig voltak ott, és nem lehetett még egyszer visszamenni. Nagy volt a felelősség, hogy sikerül-e jó anyagot készíteni, hiszen egy ilyen esemény után az egész munkából csak az marad meg, amit lefotóztam.

Pásztor Erika Katalina