A Földes Architects által tervezett emlékhely egy korábban kihasználatlan, majd a spontán megemlékezés helyévé vált térrészt alakít át valódi városi térré, mely így nem csak empatikus módon állít emléket az áldozatoknak, de a város szerves részévé is válik.
2019. május 29-én tragédia történt a Dunán. A Hableány nevű sétahajó összeütközött az MV Viking Sigyn szállodahajóval a Margit híd egyik hídnyílásánál. A Hableány az ütközés hatására felborult és pillanatok alatt elsüllyedt. A baleset pillanatában a hajón tartózkodó 35 főből mindössze 7-et sikerült kimenteni. 26 dél-koreai utas és a hajó két fős magyar legénysége életét vesztette. A katasztrófa megrázta mind a magyar, mind a koreai nyilvánosságot.
Spontán emlékhely
A városi tér nem a tervezőasztalon születik – a városlakó térhasználók legalább annyira formálják azt, mint amennyire az építészek, urbanisták és mérnökök elgondolásai. A mindennapok szubjektív élményei hatással vannak arra, hogy egy-egy helyhez milyen jelentésrétegek társulnak. Egy olyan tragédia, mint a Hableány balesete – ha csak átmeneti időre is, de – bevésődik a város használóinak kollektív emlékezetébe, mely a térhasználatban is megmutatkozik.
A Margit híd pesti hídfőjének lábánál, az alsó és a felső rakpart között van egy kis teresedés – egy senkiföldje, ami a hídról lekanyarodó autóút mentén alakult ki. Ezt a kis terecskét a tragédiát követően spontán módon elkezdték használni a gyászoló hozzátartozók, megemlékezők. Hogy a térnek e szubjektív jelentésrétege megmaradjon, mécseseket, virágokat, posztereket helyeztek el – így nem csak a közvetlenül érintettek számára alakult át jelentés nélküli nem-helyből emlékhellyé a terület, de minden arra járónak eszébe juthatott a baleset.
Tervezett emléktér
Földes László és kollégái egy, a Hableány-tragédia áldozatairól megemlékező emlékmű megtervezésére kaptak megbízást. Mivel a koreai kultúra sok tekintetben más, mint a miénk és a gyász megélése is más náluk, mint minálunk, ezért Földes László bevonta a jónevű koreai építészt, Jong-Ruhl Hahn-t a tervezési folyamatba.
A közös munka első lépése a helyszín kiválasztása volt. Több opció is szóba jött, de a spontán létrejött emlékhely a híd lábánál olyan erős érzetet keltett a tervezőkben, hogy egyértelmű volt, itt kell megvalósítani a "hivatalos" emlékművet, megszilárdítva a térben az arra rárakódott jelentéseket.
Tervezői szemszögből egy ilyen maradék térrésznek megvannak a nehézségei, a masszív és igényesen megformált hídpillér uralja a környezetét, mellyel egy pontszerű emlékművel hiba lenne vetélkedni. Így jött az az építészeti gondolat, hogy a korábban funkciótlan területet városi térré kell alakítani, a szó szoros értelmében emlékhellyé, ahol nem csak a téren elhelyezett objektum, de maga a tér válik szimbólummá, az emlékezés, az elmélyült időtöltés, a gondolkodás helyszínévé. Hogyan valósítható ez meg?
Monolitok
Egy városi térhez szükség van térfalakra, melyek kijelölik azt. A helyszín sajátosságai ugyanakkor azt is megkövetelik, hogy funkcionálisan is le legyen választva mind a forgalmas hídra vezető útról, mind az alsó rakpartról. Ez a kettős igény határozta meg a két monolit gránittömb helyzetét, melyeket Erdős Zoltán kőfaragó mester munkált meg. Az egyik, a Duna felé eső alacsonyabb kőtömb a virágok és mécsesek elhelyezésére szolgál, a másik, magasabb tömb, amely a forgalomtól választja el a teret, az áldozatok neveit sorolja. A hullámzó kockakő burkolat, a tömbök egymással bezárt szöge, valamint megbillentett helyzete finom utalások a baleset körülményeire, azt a bizonytalan, kaotikus helyzetet hivatottak megidézni, ami a tragédia perceiben kialakult.
A monolitok masszív anyagiságát a Haász Ferenccel közösen kigondolt megvilágítás oldja fel, drámai hatást keltve. Az alacsonyabb kőtömbben elhelyezett speciális, a Lumoconcept csapata által kifejezetten erre a helyszínre gyártott reflektorok mindegyike a nagyobbik tömbön szereplő nevek egyikére mutat. A fekete éjszakában az áldozatok nevein megjelenő apró fényfoltok valósághűen idézik fel az elveszettség érzését.
Életfa
A gyász egy nehéz folyamat, de a végére érve az élőkben vissza kell térjen a jövőbe vetett hit. Ezt szimbolizálja a tér közepén elültetett "életfa", egy előnevelt Ginkgo Biloba/Páfrányfenyő. Mivel ez a növény Koreában őshonos, a messziről ide érkező gyászoló hozzátartozók egy ismerős szimbólummal találkoznak, mely az otthonukra emlékezteti őket. A fának egyúttal abban is szerepe van, hogy a terecske valóban városi térré váljon, árnyékot ad és humanizálja a helyszínt, teret adva ezzel a méltó megemlékezésre.
Hulesch Máté