Házak és emberek – épített környezeti nevelés a Kiscelli Múzeumban

A technika őrült tempóban követi, sőt, sokszor megelőlegezi a különböző anyagi, szellemi, akár erkölcsi természetű igényeink építészeti kielégítéséhez szükséges eszközöket. Fel is merül a kérdés, hogy a 21. században fel kell-e készíteni a vizuális élmények befogadására és dekódolására a felnövekvő generációkat, s ha igen, mi módon. Ezt a témát járja körül Zöldi Anna a Kiscelli Múzeum Korszerű lakás 1960 kiállításához kapcsolódó, Koncz Kinga művészettörténész és Sziray Zsófia építész által szervezett múzeumpedagógiai programsorozat vonatkozásában.

Házak és emberek

Szerintetek miért rajzolunk embereket a tervekre? – logikus kérdés egy múzeumpedagógus szájából. A hatéves múzeumlátogatók pedig már lökik is a választ: – Mert vannak… Mert ők építik a házakat. – Valljuk be, a gyerekek nyertek: ennél tömörebben ki se lehetne fejezni a lényeget. A lurkók az épített környezeti nevelés két sarokpontjára reflektáltak – az épített tér humán (társadalmi, szociális, pszichológiai stb.) vonatkozásaira és az építési tevékenység nyomán előálló produktum (magyarul: ház) kézzelfogható jellegzetességeinek megtapasztalására.

Hogy az építészet elmélete és gyakorlata hol kapcsolódik össze nyilvánvalóan elválaszthatatlanul, és hol működnek rejtett hatások – gyermekinek tűnő kérdés. Mégis, minél messzebb távolodunk a gyerekkortól, annál távolabbinak tűnik a magától értetődő válasz. Első térélményünk az anyaméh, ennek biztonságos közegében még megfellebbezhetetlen bizonyossággal tudjuk: a saját hely nem más, mint mesterségesen létrehozott menedék – meleg és sötét, körülölel és kívül tartja mindazt, ami nekünk árthat. Legközelebb a föld, a víz, a tűz vagy a levegő, vagyis a mindenség fogja produkálni ugyanezt – testünket, annak földi maradványait persze gondos kezek akkor is kis dobozokba gyömöszölik majd, az ősi tudásra emlékezve. A kettő közt azonban ilyen-olyan igényeink támadnak, anyagi, szellemi, akár erkölcsi természetűek, és ezek sok esetben ellentétesek a pszichológiai tudással, amit a térről magunkkal hoztunk.

A technika őrült tempóban követi, sőt, sokszor megelőlegezi az ezek kielégítéséhez szükséges eszközöket, ma már gyakorlatilag nem létezik olyan forma, amelyet ne tudnánk építészeti burokként magunkra ölteni. A formálás szabad burjánzása nyilvánvalóan visszahat a pszichére, a vizuális attitűdre, bár ezt valószínűleg sokkal kevesebben kutatják, mint az ellenkezőjét – az archetípusok, az ősi formák hagyományozódását és hatását. A Colosseum köveit beépítették a római reneszánsz palotákba – az antikvitás hagyományára épülő szellemi építményt annak anyagával cementezték össze. Korunk épített környezetébe a klasszikus nyugati civilizáció építőkövei anyagi mivoltukban már nem tudnak beépülni – talán ezért őrizzük olyan makacsul eredeti állapotában azt, ami még megmaradt, mielőtt a 21. század kisgömböce elnyeli 3D-s bendőjébe.

A fenti okoskodás persze felületes, minden elemére komoly tudományos fokozat megszerzését ígérő kutatások alapozhatóak. Az mindenesetre meglepő, hogy a 21. században a vizuális élmények befogadására és dekódolására fel kell készíteni a felnövekvő generációkat. Hiszen az is közhely, hogy a vizualitás korát éljük. Persze lehetséges, hogy az egész csak szülői para – mi magunk veszítettük el a fonalat, és próbáljuk kétségbeesetten gyermekeink szájába rágni kételyeink cáfolatát. Az ifjabb generáció számára talán már egyáltalán nem probléma sem a város, sem a tér, sem ezek használata. Kreatívak és felelősek, mindennapi tapasztalataik teszik azzá őket. Nem kizárt, hogy csupán az érett korú társadalom vizuális analfabétizmusát vetítjük vissza csemetéinkre. Ez a félelem motivál, amikor megelőző csapásként bevetjük a jószándékú csodafegyvert: az épített környezeti nevelést.

Nagyon is jól tudjuk, hogy a mi életünkből ez kimaradt, és a bőrünkön érezzük a következményeit. A gyerekek azonban szerencsére korántsem olyan vesztes helyzetből indulnak, mint ahonnan mi próbálunk visszakapaszkodni. Egyrészt bennük még gátlások és tanult formulák nélkül működik az ősi tapasztalat a térről, színről és formáról, másrészt nem lehet azt állítani, hogy olyan ingerszegény környezetben cseperednének, mint ahogy szüleik generációja tette. A sokat átkozott számítógépes játékok vizuális világa például valószínűleg méltatlanul elhanyagolt tényezője a vizualitás kialakulásának. A kortárs design ennek a generációnak már egyáltalán nem idegen – bár a gyakorló építészek keserű tapasztalatait adó megrendelői kört kétségkívül még nem ők alkotják. De ugyanilyen barátságos viszonyban állnak az ifjoncok az épített örökséggel is. A klasszikus városnézéstől őszintén irtózó gyerekek virtuális csuklyáik mögé bújva előszeretettel kóborolnak az ókori Rómában, vagy a középkori Konstantinápolyban, ilyen díszletek között a vérontás is jobban esik. Élmény és épített tér itt egyszerre van jelen – talán ez a környezet iránti fogékonyság, érdeklődés újbóli felkeltésének a kulcsa. A sikeres nevelési programok is ezt a módszert alkalmazzák, az építészet szerteágazó területének bármely szeletére is koncentráljanak. Kézzelfogható, sokszor közvetlen érzékszervi úton megtapasztalható élménnyé változtatják a holt anyagot, amiből a ház felépül, csakúgy, mint az elvont filozófiát, amely a holt anyagot végül elevenné teszi.

Egy kompakt építészeti kiállítás anyaga igazán jó terep a komplex vizuális nevelési gyakorlat kipróbálására, fejlesztésére. A Kiscelli Múzeum napokban záró Korszerű lakás 1960 című kiállítása kínálta magát erre a célra, elsősorban témaválasztásával, hiszen a lakás és annak berendezése mindennapi élmény már az egészen aprók számára is. A kiállítás képi és szöveges anyaga logikusan egymásra épülő tablókon, izgalmas, kortárs installáción került bemutatásra, ráadásul egy lecsupaszított barokk térben kaptak helyet a hatvanas évek bútorai, tárgyi emlékei és nem utolsósorban egy 1:1-es bejárható lakásmodell, Mináry Olga terve. Ebbe a díszletbe álmodta meg a két fiatal szakember: Koncz Kinga művészettörténész és Sziray Zsófia építész múzeumpedagógiai programját külön a kisiskolások, a gimnazista korosztály és az idősebb generáció számára. A különböző korosztályok természetesen különbözőképpen reagáltak, mégis egyértelmű a kezdeményezés haszna mind a múzeum, mind a résztvevők szempontjából.

Bár a Kiscelli Múzeum környéke Budapest egyik legvonzóbb, legromantikusabb mikrovilága, kolostori magányát mégis ritkán zavarják meg látogatók. A múzeumpedagógiai programok élénkítették az érdeklődést, az izgalmas és tanulságos kiállítás így jóval többet adott puszta szakmai információnál. Külön előny, hogy kiállítás tárgya – az óbudai kísérleti lakótelep – mindössze pár perc séta a múzeumtól, így a templomtérben hallottak-látottak, illetve az élő helyszín kölcsönösen erősítették egymást.

A programok hossza korosztályonként változott – hiszen maximális szakmai odaadás mellett is igaz, hogy kicsikkel egy múzeumi térben lavírozni minimum 50 százalékban súlyos pedagógiai feladat. A felkészültebb iskolák így olykor akár négy nevelővel is érkeztek a foglalkozásra. Egy szem napközis tanító néni nehezen birkózik meg ilyen feladattal, annál is inkább, mivel a kisgyerekek igazán lelkesen és fenntartások nélkül reagálnak, adnak a bevezetőben idézett okos válaszokat, tapogatják a szőrös fotelt, és kreálnak saját testükből építészeti elemeket – lépcsőt, kéményt, antennát. Észre sem veszik, érintik a kiállítás minden elemét, az információkat kérdezz-felelek játékok rögzítik, melyek az otthoni élmények, a saját tapasztalat közegében értelmezik a látottakat. A beszélgetés témája értelemszerűen korosztályokhoz igazodik, ahogy a reakciók is beszédesen mutatják, hogyan változik a vizuális attitűd: a hatévesek még saját egyéni tapasztalataik alapján ítélnek, még önálló formaként értékelik és elfogadhatónak találják a bumfordi, lábakon álló TV-t és a hatvanas évek jellegzetes székeit. A kamaszoknál viszont már nagyon erősen befolyásolja az értékítéletet a trendkövetés, a tárgyakhoz, anyagokhoz asszociálható háttértudás, nem utolsó sorban a korszak történelmének ismerete. Ők snassznak, szegényesnek találják a formálásukban modern, de a mai anyaghasználathoz képest silány minőségű bútorokat. A funkcionális térrel viszont sokkal engedékenyebben bánnak, persze tekintetbe véve, hogy magukat nem családdal, hanem szingli változatban képzelik bele.

A csúcspont életkortól függetlenül a modell-lakás birtokba vétele. Itt még a mísz kamaszok is feloldódnak, és nagylelkűen közlik – itt én is ellaknék. A lakótelepi lét egyébként ennek a korosztálynak többnyire már nem saját élménye, sokkal inkább valamiféle létminimumnak, vagy jobb esetben egy letűnt korszak szimbólumának tekintik. Számukra meglepő felfedezés, hogy a funkcionális szemlélettel létrehozott, felesleges luxust nélkülöző terek mennyire barátságosan lakhatóak. Az időben többet bíró gimnazisták számára összeállított foglalkozás a lakótelep meglátogatásával indul. Velük már épületszerkezetről, építészeti megoldásokról, stílusról is lehet beszélgetni, de a játék itt is domináns része a programnak – az épített környezetet díszletként felfogva, mobiljukkal filmet forgatnak. Az apró, valóban pusztán vizuális élményt adó részletek megfigyelése kiegészül a tér szubjektív birtokbavételével.

Kortól függetlenül a játék az, amely felszabadítja és élménnyé transzformálja az épített tér körül forgó, felmerülő gondolatokat. Korosztályra való tekintet nélkül a foglalkozást lezáró csoportos munka mozgatja meg leginkább a gyerekek fantáziáját. A legkisebbek még nem a térrel birkóznak, ők a nekik kényelmes és ismerős módon, rajzban közelítenek az épületekhez. A memóriajátékhoz hasonló módszerrel állatok képét párosítják a megfelelő lakóhellyel, ezzel észrevétlenül felfigyelhetnek az igények és az azoknak megfelelő formai válaszok közti összefüggésekre. Végül szabadon választott épület, vagy tér részletét ábrázoló fotó köré rajzolhatnak környezetet – ez már színtiszta pszichológia. A közeli iskolából érkezett, többnyire az óbudai lakótelepeken lakó gyerekek eget, fákat, virágot rajzoltak, a köztük felbukkanó épületek őrizték az egyenkockák stílusát. Lehetséges, hogy ez a nagyon egyszerű, sőt primitív, ismétlődő vizuális inger hosszútávon kevésbé romboló, mint a történeti formák kusza és indokolatlan burjánzása a tehetősebb körzetek építészetében. Az pedig már csak a tanító nénit zavarja, hogy a tulipán a panelház mellett az ötödik emeletig ér – miért ne az legyen nagy, ami fontos?

A nagyobbak és az egészen nagyok modelleznek. Több vizuális pedagógiai szakember egybehangzó véleménye szerint a modellkészítés az a tevékenység, amely a térbeli formákkal való bánásmódot a leginkább kedvezően befolyásolja, a térlátást a legjobban fejleszti. (Bár a virtuális térben történő barangolás hatását ebből a szempontból is érdemes lenne kutatni). A két-három órás foglalkozáson nem jut idő nagyobb lélegzetű modellek elkészítésére, a gyerekek a Mináry-féle lakás válaszfalak nélküli kontúrját – tulajdonképpen egy üres habkarton dobozt – kapnak kézhez, valamint válaszfalakat, illetve a bútorokat szimbolizáló hasábokat. Feladatuk egy adott felhasználó számára lakást tervezni és berendezni. A képzeletbeli megbízók fotómodellek, művészek, de házaspár is akad, gyerekkel. A korosztályok vizualitása és feladatértelmezése közti különbség itt is pregnánsan megmutatkozik. A felső tagozatosok sokkal inkább az életszerű használatra, a mindennapi kiegészítőkre koncentrálnak, és ebbe még a kamrában a befőtt is beletartozik. Az ő lakásaik színesek, és a kamrapolchoz létra is dukál. A kamaszok már a formákra és a funkcióra koncentrálnak – a fehér hasábokkal berendezett terekben mindössze a plazmatévé jelent színes foltot. A pszichológiai elemzés tehát a modellek esetében sem hiábavaló.

Hogy mit profitálnak a részt vevő csoportok, az nyilvánvaló, csakúgy, mint a múzeum haszna. A környezeti neveléssel foglalkozó szakemberek számára pedig az eredmények tanulságosak. Az elkészült munkákat a foglalkozást vezető lányok, Kinga és Zsófi dokumentálják, szándékuk szerint publikálni is szeretnék. Nem rajtuk múlik, csupán a megfelelő anyagi kondíciókon. Bármennyire is nyilvánvaló ugyanis a múzeumpedagógiai tevékenység haszna, a körülmények nagyjából az önkéntes munkához hasonló feltételeket biztosítanak. A felszerelést, kellékeket a lányok maguk adják, a rendelkezésükre bocsátott (elég hűvös) helyiséget ők rendezik be és idomítják az érkező csoport korához, a foglalkozás miatt kimaradt munkaidőt pedig kőkeményen ledolgozzák. A szűkre szabott időben – a foglalkozások az iskolai tanrendbe csak nehézkesen illeszthetőek, a múzeum pedig négykor zár – a hazasiető helyi dolgozók nógatása mellett, kapkodva tudnak csak összecsomagolni. Egyszóval a lelkes kezdeményezés több figyelmet és támogatást is el tudna viselni. S mint minden területen, itt is szponzorokra lenne szükség, akiknek megnyerése szintén a program gazdáinak feladata. A gyerekek azonban vidáman summázzák a tanulságot – ez király volt! Ennyiért persze már megérte.

Zöldi Anna