Házdarabok

„Le kell szögeznem, hogy a modern építésznek nevezett ember a legőszintébb csodálattal és szeretettel tekint a valódi népművészetre, a parasztházakra, amint a művészet nagy korszakainak mesterműveire is. […] Nemzeties, vagy historikus módon építkezni számunkra helytelen és őszintétlen volna.” (Breuer Marcell)
A Breuer-ösztöndíjasok beszámolója 2. (Bemutatkozásuk október 28-án a MÉSZ-ben.)Rigó Bálint írása

Breuer Marcell
Saint John’s Abbey Church, Collegeville, Minnesota
Whitney Museum of American Art, New York

Beton
Atipikus építőanyag az amerikai építészetben. Az olyan – az Óvilágban az épületekhez rendkívül szorosan kapcsolódó – jelzők, mint tartós, szilárd, tömör, súlyos, tektonikus, változatlan, melyek megjelenítésére a betont nagyon alkalmasnak tartjuk, Amerikában sokkal lazábban, és egyáltalán nem kizárólagosan kapcsolódnak az építészethez. A betonépületek sokkal ritkábbak, ezért különlegesnek hatnak, s éppen az átlagtól való eltérésük miatt anyaguk az értelmezéshez könnyű fogódzót kínál. Ezzel párhuzamosan igaz, hogy a beton, az európai modern mozgalmak ünnepelt anyaga, tulajdonságai miatt jelentősen kibővítette az építészet kifejezési lehetőségeit. Breuer számára a beton és az acél együttes alkalmazásával kikísérletezett vasbeton, a különböző előregyártási technológiák, a viszonylag könnyen és rendkívül szabadon formálható helyszíni beépítéskor folyékony anyag az építészet új, feltáratlan területeit jelentették.

A sokoldalú beton ugyanakkor képes volt a Breuer számára oly fontos folytonosságot is megteremteni az építészet történetében: „Le kell szögeznem, hogy a modern építésznek nevezett ember a legőszintébb csodálattal és szeretettel tekint a valódi népművészetre, a parasztházakra, amint a művészet nagy korszakainak mesterműveire is. […] Van itt valami, amiből tanulhatunk, de az utánzás szándéka nélkül. Nemzeties, vagy historikus módon építkezni számunkra helytelen és őszintétlen volna.”¹ A modern mozgalom múlthoz való viszonyát gyakran tévesen, teljes szakításként értelmezik, holott ez csupán a mozgalmat közvetlenül megelőző XIX. századi építészetre érvényes, a korábbi építészeti korszakokkal és a vernakuláris kultúrával szembeni állásfoglalás sokkal összetettebb és ellentmondásosabb ennél. A múlt értékeinek és tanulságainak elismerése mellett a modern kritika sokkal inkább a múltat és jelenkort elválasztó határvonal kirajzolásán munkálkodott. Éppen ezért a közös vonások, a folyamatosság mikéntje sosem volt túlzottan világos. Breuer számára a beton mint az épületek anyaga, múlthoz kötődő és még felfedezetlen, jövőbe mutató tulajdonságai miatt az egyik legfontosabb kapcsolatot jelentette hagyomány és modernitás között.

 

 

Egyiptom
A Saint John´s apátsági templomnak intenzíven érzékelhető vonzáskörzete van. A megszokott épületarányok olyan mértékben torzultak, hogy a tekintet nem talál vonatkoztatási pontot. Nagyság, magasság, vastagság, mélység pontatlanul érzékelhető. Ebben az elbizonytalanodott helyzetben a látvány utáni közvetlen felfogás mellé más érzékek, az intellektuális felfogás mellé más befogadási technikák lépnek. Mozgás – bejárás, hallás, tapintás – emlékezés, intuíció, rácsodálkozás. Átélhető parányi mivoltunk; a ház embereknek, de nem emberi léptékkel készült. Az óriási szerkezeti magasságok, a mázsás fapadok, a látszólag pazarló téri tágasság mind a kultuszhelyek megszokott attribútumai. Sem a hatalmas terheket viselő falak, sem a prérin szabadon álló harangtorony nem kendőzi nehézkességét. Ellenben formailag, megjelenésben, környezethez való viszonyban sohasem látott megoldások dominálnak. A teherviselés hagyományosan szigorú rendjét a tervező szándékosan megbontja a sarkokon beljebb ugró lábazattal, a szemmagasságban, a tartófalakban végighúzódó ablaksorral, a mennyezet (boltozat!) közepén nyíló bevilágító ablakkal. Kifejezésben imitáció nélkül szabadon tanul a múlttól.

A templom katolikus tradíciótól elütő megformálása évezredeket átívelő kulturális szintézisre tesz kísérletet. Trapéz alakú keresztmetszetében az egyiptomi masztabákra emlékeztet. Egyiptom az a hely, ahol elsőként bukkan fel az egyistenhit, ahol a zsidó nép kialakul, ahova a Szent Család menekül Heródes elől, s ahol Remete Szent Antal maga köré gyűjti a pusztában szétszórtan élő remetéket, s létrehozza minden későbbi keresztény szerzetesközösség ősmintáját. Bordás vasbeton tartószerkezete Breuer bevallása szerint is a Frigyládát őrző sátorra utal. A templomtérbe a keresztelőkápolnán keresztül vezet az út, ami a katolikus liturgikus mozgalom szellemével összhangban az egészen korai keresztény gyülekezeti templomokhoz való visszacsatolás.

 

 

Forma
A Whitney konténer. Kívülről nem hajlandó elárulni semmit; ez lesz mégis a legszembetűnőbb állítása: az elzárkózás, a szemellenzős helyezkedés a 30x38 méteres saroktelken. Messziről egyáltalán nem szeretne feltűnni, szürke gránit köpenye beáll a sorba a többi hasonlóan fakó téglahomlokzat mellé. Csak aki közel merészkedik, az tárhatja fel.

Collegeville temploma jel. A katolikus zsinati megújulásé², a XX. század derekán gyorsan növekvő egyházé, az amerikai építészet felszabadultságáé. Breuer szándékairól is sokat elárul, aki sosem dogmatikus; vonzódik a szimbolikus kifejezéshez, az emberi gondolkodás nem racionalizálható részét is az építészet szférájába szeretné vonni. Ez a fajta vállalkozás gyakran eredményez mondvacsinált banális jelképrendszereket, kiüresedett formalizmust vagy átlátszó, naiv erőlködést. Breuer nem alkalmaz pusztán formai, vagy jelképes elemeket; építészeti döntései jellemzően egymást erősítik, ami a koncepció hatásos és csorbítatlan kifejeződésének biztosítéka; az építészeti szándék, a kommunikáció, a kifejezés leghatásosabb eszköze.

 

 

Kontextus
New York City-ben a sűrű, kaotikus városi jelleg olyan erőteljesen érvényesül, hogy bármiféle ház először is a város része, s csak azután szép, takaros, egyedülálló vagy különleges alkotás.³ Ezt tapasztaljuk, mikor a nagyon is meghökkentő Whitney Museumot tágabb környezetével együtt szemléljük. Tudatosan elkülönül a környező épületektől. Kendőzetlenül önmaga jelképeként áll. Ellentmondást nem tűrő betonpengék választják le a saroktelek két, szomszédokkal érintkező szélén a múzeumot. A leválasztással ellentétesen viselkedik az utcaszinten: bár a szoborkert mély árka várkastélyszerűen elhatárolja az épülettömeget az utcától, ez tulajdonképpen a figyelemfelkeltés eszközévé válik: a bejárathoz egy hídon átkelve jutunk el. Kettős játszmát játszik: a közvetlen környezettől elkülönül, de az utcát mint a városi szövetben futó artériát kiemelt figyelemmel kezeli.⁴

Collegeville-ben Breuernek a saját irodája által tervezett kontextusban kellett elhelyeznie az apátsági templomot. A kis Benedek rendi apátság az ötvenes években bővül Minnesota állam egyik meghatározó egyetemi városává. A régebbi, XIX. századi téglaépületek évezredek alatt kialakult monostoralaprajz szerint rendeződnek.⁵ A bővítés a beépítésnek ezt a formáját elveti. Ehelyett a funkcióbővülésre koncentrál, és az amerikai egyetemi kampuszokra jellemző laza, ligetes-pavilonos beépítést⁶ követi. A helyszínen érzékelhető, hogy a monostoregyüttes kívül rekedt az új koncepción. Bár ma is a kampusz működési központja (ebédlők, adminisztráció itt található), térbeli pozíciója bizonytalan és esetleges. Egy ideig a tervek között szerepelt a régi templom lebontása – ez megmagyarázná a meglévő épületek ilyen fokú mellőzését. Az új templom a régitől kilencven fokkal elfordult, a régi templom homlokzata - mely korábban a határtalan síkság felé fordult, azon az egyedüli kiemelkedő pont volt - az előtte lévő térnek csupán mellékszereplőjévé vált. A mai templom harangtornya amellett, hogy új jelzőpont a tájban, szimmetrikus, egy nézőpontra komponált: erőteljesen irányítottá teszi az előtte kialakult térséget. Ez az irányultság nem talál kivezetést, a szemben álló könyvtárépület megbontatlan térfala állja útját. Ám az egész területet körülölelő szinte érintetlen természet folyamatosan erős jelenléte miatt (mely tulajdonképpen az új beépítés fő erőssége) az érzékelt következetlenségek csak kevéssé szembetűnők.

 

 

Breuer Marcel középületei külső megjelenésükkel egyértelmű állásfoglalásra késztetnek, a meg nem alkuvó alkotói szándék pontos kifejezői. Viszonyt (melynek itt nem a milyensége az elsődlegesen lényeges) kényszerítenek ki a szemlélőből; a belső térbe már így lépünk be. A belsők halkak, nem tolakodók. A szerkezeti logikát mutató elemek nyers betonfelületek; mindaz, ami ezen túl van, kézműves pontossággal és gonddal formált tárgy. Breuer munkái ezek is, a széklábtól a beépített oltárszekrényig. Hideg, hűvös, érdes falak, padlók, lépcsők – otthonosságot árasztó kényelmes, meleg tapintású bútorokkal feleselnek. Az épületek egészét átható törődés a legkisebbtől a legnagyobb léptékig.

Rigó Bálint

---

¹ Breuer Marcell Wo stehen wir? című beszéde a Schweizer Werkbund ülésén, 1934-ben; idézi: Barry Bergdoll in: Encountering America: Marcel Breuer and the discourses of the vernacular from Budapest to Boston, a szerző fordítása

² Az építkezéssel (1954-1968) gyakorlatilag párhuzamosan zajlott Rómában a II. Vatikáni Zsinat

³ Vagyis rájuk is igaz a New York-i divatról terjedő mondás: „a legrosszabb amit tehetsz ha divatos akarsz lenni, hogy túlöltözöl vagy erőlködsz.” (New York City Guide, Lonely Planet 2004, a szerző fordítása)

⁴ „Milyennek kell lennie egy manhattani múzeumnak? […] Független elemként kell megjelennie, mely önmagára támaszkodik; a történelem tanúja, mely ugyanakkor vizuális kapcsolatban áll az utcával, ahogy az egy XX. századi múzeumtól elvárható. Át kell vezetnie az utca élénkségét a művészet komolyságába és mélységeibe.” (idézi: Arnt Cobbers in Marcel Breuer, Taschen 2007)

⁵ Ez a minta legtisztább formájában a Sankt Gallen-i bencés apátság könyvtárában feltalált idealisztikus monostorterven található meg: az apátsági templom déli oldalához kapcsolódó négyzetes udvar köré csoportosul a hálóterem, tanácsterem, ebédlő, írószoba stb. További helyigény esetén újabb udvarok jöhetnek létre.

⁶ Legkorábbi amerikai példája a Thomas Jefferson által tervezett Virginiai Egyetem Charlottesville-ben (1819-1826)