Épületek/Középület

Hely és viszony

2010.09.15. 14:27

Időív, kortárs zene, építészeti viszontagságok a Szent Hegyen. Pannonhalmi ügyek Török Tamás tollából.

A kortárs zene szerkezetisége és atmoszférikussága természetes, viszonylag könnyen hozzáférhető ihletforrás a kortárs építészeti gondolkodás számára. Absztraktsága kézenfekvő referencia, szellemi közege, eszmei háttere az építészetnek is javára válik. Naivan azt is kérdezhetnénk, vajon miért nem képezik az építészeti oktatás integráns részét a kortárszenei kurzusok? A nem naiv válasz erre talán az, hogy a kortárs zene kapcsán építészetileg olyan kérdésekről kellene beszélni, olyan szellemi megközelítést alkalmazni, ami nem kompatibilis az oktatásban és a szakmai közéletben kialakult viszonyokkal. Súlyosan releváns, nagy téttel rendelkező dolgokat kellene radikális megközelítésben feldolgozni. És hát egy valóban releváns építészképzésnek mindenféle bölcsészkurzusok is integráns részét kellene, hogy képezzék, irodalom és filozófia és a többi. Amik elrabolnák az időt és az energiát a nagyszerű kádár-kori didaktikai vívmányoktól.

Mértékadó vélemények szerint a pannonhalmi Arcus temporum fesztivál színvonala etalon, a zenei, filmes, színházi és képzőművészeti műsor progresszivitását valóban nem lehet kétségbe vonni. A kolostorok történelmi kultúrmissziós tevékenysége nyilvánul meg abban, hogy Pannonhalmán felkarolják a nálunk igencsak piacképtelen kortárs magaskultúrát. Az idén hetedszerre megrendezett fesztivál úgy teszi mindezt, hogy mellőzi az ideológiai/dogmatikai szempontokat, a program ugyanúgy lehetne akár egy szekuláris intézmény terméke, mint ahogy a pannonhalmi apátságé. Markáns értékrendje ilyen értelemben univerzális.

Ez önveszélyes játék, hiszen a kortárs kultúra jellemzően, lényegét tekintve profán, még ha művészete több ponton kapcsolódhat is a kereszténység, és azon belül a szerzetesrendek szellemi univerzumához. A vallásosság autentikus formáit tévedés lenne valamiféle intellektuális kifinomultsággal azonosítani.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem nagyon van más út, a kor nagy tehetetlenségével együtt kell mozogni, vagy letarol.

Azt lehet mondani, hogy a pannonhalmi bencések ezt felismerték, az elmúlt tizenöt év fejlesztései ennek a felismerésnek az exoterikus, külsődleges vonzatai. A borászat, az étterem, a turisztikai infrastruktúra anyagi hátteret biztosítanak a rend hagyományosan vállalt feladataihoz, mint az oktatás és az idősotthon működtetése.

A termékek és szolgáltatások európai színvonalat képviselnek, de mindenre rányomja a bélyegét a befelé fordulás és a kitárulkozás között feszülő, nehezen feloldható ellentét. Mennyire működhet egy kolostor világi kultúrközpontként? Mennyire lehet egy szerzetesközösség egyben modern értelemben vett menedzsment is? A kifogástalan, de korszerű módon technológiailag túlhatározott borok hogyan feleltethetők meg Krisztus vérének? A vasárnap is nyitva tartó Viator éttermet rokoni szálak fűzik Budapest egyik emblematikus és megérdemelten sikeres újkori étterméhez, a Klasszhoz – de a modern, yuppie éttermi kultúra mennyire egyeztethető össze a szerzetesi ideállal? Vagy mi marad a színházi előadásoknak ott, ahol a misén elvileg az abszolút dráma idéződik meg, amihez képest minden más jelentéktelen?

Valószínűleg nem adható egyértelmű válasz ezekre a kérdésekre, ugyanakkor jelzik nem csak a szerzetesközösségeknek, hanem az egyház egészének is a válságát, ha úgy tetszik, útkeresését. Mindenesetre az itt megvalósuló építészetre rányomják a bélyegüket.

Ha a színházat csak trónbitorlónak tekintjük is egy kolostorban, a zenével kapcsolatban talán nem lehetnek ilyesféle kétségeink, a zene testetlensége ideológiailag jóval könnyebben beilleszthető a szerzetesi kontextusba. Az Arcus temporum kínálatában központi szerepet játszik, sőt, abszolút főszereplő a zene, a fesztivál koncepciója szerint minden alkalommal egy kortárs zeneszerző műveit állítják párba egy régi mester darabjaival.

Idén Beat Furrer és Sosztakovics szerzeményei folytattak párbeszédet; a bazilika a kis hangokat elnyelte, a nagy hangokat összemosta, ez az akusztikai környezet nem kedvez a hangzással és a finom effektusokkal operáló kortárs zenének. A Boldogasszony-kápolna tere már sokkal inkább, még ha nem is tökéletes. Könnyen lehet, hogy erre a problémára is születik majd építészeti megoldás, ahogy az elmúlt másfél évtizedben a mons sacer tetején felépült egy borászat, egy fogadóépület a turistáknak, legújabban pedig egy étterem és épülőben van egy szabadtéri színpad.

Ezeknek az új beruházásoknak az alapproblematikája a fent vázolt ellentmondásokkal vélhető összefüggésben a látszólagos érzékenység. Mert hiába minden visszafogottság, ha az újonnan épült elemek jelek kívánnak lenni, pontosabban akaratlanul is jelként viselkednek. Kifelé mutatnak valamit, még ha eminens szerénységet és alázatot és egyszerűséget is. Az apátság történelmi együttese nagyon is jelszerűen uralja a tájképet, de az újabb kiegészítések már más megítélés alá esnek, amikor versengésbe bonyolódnak a hely szellemével, azzal a fennálló viszonyrendszerrel, amibe a kolostor együttese már beleolvadt. Így aztán olyasfajta suta ünnepélyességgel feszengenek, amivel egy vallástalan ember tartja a keresztgyerekét a szenteltvíz alá.

Pannonhalma kitüntetett pont, ez nyilvánvaló, itt minden a hely vonatkozásában értelmezendő. Az idei fesztivál mottója is, A hely: viszony, erre reflektált. Furcsamód az új épületek mintha nem találnák a helyzet kulcsát. A mészkő ünneplőbe öltöztetett vasbeton banális építészeti illedelmesség, a szituációnak kötelezően kijáró áhitat megnyilvánulása. De az elemi tisztaságúnak szánt gesztusok a telepítésben és a tömegformálásban tulajdonképpen nem mondhatók a helyszín rezdüléseire adott érzékeny válaszoknak. Hivalkodó egyszerűségükkel célt tévesztenek.

A gyümölcsöskertben ("Hospodár") épülő szabadtéri színpad konzolos betonlemeze, a nézőtér makulátlan és gyönyörű, csontfehér polírozott betonhasábjainak artisztikuma inadekvát és túlméretezett ebben az eksztatikus, vad kertben, a Teremtés pogány ünnepében. Egyszerűen sok az épített színpad a derékig érő füvek, a zuzmólepte öreg gyümölcsfák, a rovarének és a napon kifehéredett csigaházak birodalmába. A betonellipszis itt tragikusan idegen test, kényszerleszállt űrhajó. Steril szépsége nem transzcendens, ihletett ellenpontja a paradicsomi állapotoknak, felülír mindent. Bűnbeesés utáni fázisban van.

Gyümölcsöshasználatban a hajdani frankhegyi partik provizórikus megoldásai, keresetlen alig-beavatkozásai képezik a viszonyítási pontot, amik az építészeti bűnbeesés előtti idillt keresik tapogatózva. 

Viator étterem épületének transzparenciája szinte obszcén ebben a rurális környezetben. Annyira a táj látványosságával és saját eszményiségével van elfoglalva, hogy azzal tulajdonképpen mellékesnek tekinti az apátságot - ittlétének értelmét. Szinte nem is vesz tudomást róla, állítson bármit az építészeti műleírás.

Természetesen nem függetlenítheti magát attól a koncepcionális hibától, hogy ide nem étterem, legfeljebb fogadó való, ami más műfaj, rusztikusabb viszonyrendszert jelent az étlapon, az építészetben és minden másban is. Talán a történelem ismétli önmagát, Dom Pérignon egyházi személyből, konkrétan bencés szerzetesből lett presztízsmárka. 

 

Kifejezetten városias reflexeket mutató köztér jön létre az épület körül, a növényzet és a burkolt felületek kezelése urbánus helyszíneket idéz. Az étterem alatti parkoló hátsó, vagyis „nem látható" nézete teljesen artikulálatlan szabványtermék, márpedig a hely nem kitüntetett nézet, nem lehet rá véges számú kidolgozott látvánnyal reflektálni. A hely lényegét, a benne rejlő kihívást a vizuális felszín alatti szférákban is keresni kell. A parkoló zöldtetőjét szegélyező korlátok még a külalaki követelményeknek sem felelnek meg: méltatlanul rondák. A citromos crème brulée ezzel szemben revelatív.

borászat technológiai épületének tömbje kápolnaszerű, és ez a paradoxon analógiát mutat azzal az egyébként általános jelenséggel, hogy a bor, mint kommersz termék saját mítoszát, és ezáltal saját kulturális jelentőségét oldja fel. Tudathasadásos állapot, amiben ott a regionalista formai hagyománytisztelet, a Venturi-féle ellentmondás a kőburkolattal és az ortodox modern építészet egyneműség-követelménye a sematikus tömegekkel, az eresz elhagyásával stb. Mindez teljesen megfelel a korszellemnek, magyar viszonylatban még kiemelkedő értékszemléletről is tanúskodik. Csakhogy az Arcus temporum zenei programja sem a magyar viszonyokhoz mérten kiemelkedő színvonalú.

Ezek a tiszteletre méltó építészeti teljesítmények alapvető kérdéseket kerülnek meg, lényeges vonatkozásokat tévesztenek szem elől. Miközben sok tekintetben példaértékű mindaz, ami mostanában Pannonhalmán az apátság körül történik.

A kortárs komolyzene a legfinomabb összefüggésekre, a legelemibb részletekre világít rá, tanulságai létszükségletét képezik a kortárs építészetnek. Fesztivál jövőre is várható, lesz alkalom az elmélyült elemzésre és gondolkozásra, lesz jó zene, étel és bor, lesznek figyelemre méltó ellentmondások.

Török Tamás