Hibrid jelenségek és tiszta kategóriák - Beszélgetés Ferkai András építésszel

December 6-án 17. alkalommal kerül átadásra a Prima Primissima díj. Az idei jelöltek közül Ferkai András építésszel, egyetemi tanárral Somogyi Krisztina készített interjút.

 

Somogyi Krisztina: A beszélgetésünk apropója a Prima Primissima Díj, aminek jelöltje vagy építészet kategóriában. Azok számára akik nem ismernek, hogyan fogalmazod meg kutatásaid, könyveid fő fókuszát? Mi érdekel téged?

Ferkai András: Egy szóval: az építészet története. Két szóval: a modern építészet története.

SK: Te is a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártál és én is.

FA: Az egyik közös pontunk.

SK: Rám, az én építészeti érdeklődésemre nagy hatással volt az az épület. Te is így vagy ezzel?

FA: Nemcsak a gimnázium hatott rám. Sokat gondolkodtam, hogy miért éppen a modern építészet érdekel és több magyarázatot találtam rá. Amikor egyetemre jártunk, akkor kezdett betörni a posztmodern Magyarországra és mi akkor kezdtünk el a budapesti építészettel foglalkozni Dévényi Tamás barátommal. A modernizmus leszálló ágában az érdekelt minket, hogy honnan indult el, milyen volt és milyen lehetne. Ez az egyik magyarázat. A másik az ifjúkori vagy gyerekkori élmények, emlékek. A Szilágyi Erzsébet Gimnázium mellett azért nekem több ilyen hely van a raktárban, mert például kisgyerekként a Városmajori templomba jártam. Az is elementáris élmény: oda bemenni, abban a térben üldögélni – annak ellenére, hogy nagyon hideg volt benne – mindig felemelő és fantasztikus volt. Kisgyerekként a Városmajor, Krisztinaváros, Kis Svábhegy környékén mozogtam. Ez a környék sűrűn tele van modern bérházakkal, villákkal. Erős emlékem a Határőr úton Révész Zoltánnak egy hajóra emlékeztető villája is, amire rácsodálkoztam: mit keres egy szárazra futott hajó a hegy tetején? Ezek a személyes élmények egészen biztosan belejátszottak az érdeklődésem alakulásába, azon túl, hogy minden korszaknak nyilván van egy olyan periódusa, amikor érdekessé válik. Nem véletlen, hogy Gerle János és Moravánszky Ákos a szecesszióval, illetve a századfordulóval foglalkoztak. Tehát utána a következő generáció óhatatlanul a 20-as, 30-as évekbe ütközött bele. Engem az lep meg, hogy kevesen érdeklődtünk komolyan a korszak iránt. Visszatérve a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumra, az a négy év fantasztikus volt. Életem egyik legkellemesebb helye az íves folyosó. ’67-től ’71-ig jártam oda, akkor még a virágablak is megvolt.

SK: A családodban volt építész? Miért az építészet felé mentél?

FA: A dédnagyapám Freund Vilmos építész volt. A Gründerzeit jó korszak volt, akkor építették az Andrássy utat, ő is ott épített főleg bérházakat és palotákat. Ez benne volt a családi hagyományban. Az egyik nagybátyám pedig belsőépítészként járt az Iparművészeti Iskolába, de nem végezte el. Ezért is érdekes, hogy én is odakerültem végül tanítani, ahova egy nagybátyám már járt.

SK: Mi volt a diplomamunkád a Műegyetemen?

FA: A Vár oldalában, az Iskola utcában egy kollégiumot terveztem egy jó nagy üres telekre. Most, hogy rámolok, előkerültek a lapok és olyan rettentően nem vagyok büszke rá. Nem volt jó terv, ma így látom. Emlékszem, hogy a diplomavédéskor finoman elkezdték firtatni, hogy találkoztam-e ágazati szabvánnyal és előírásokkal, tervezési irányelvekkel, azzal, hogy miként kell egy kollégiumot megtervezni. Hogy hány négyzetméter juthat egy főre, stb.? Hát én nem találkoztam ilyennel. Senki nem nyomta az orrom alá. Amit én terveztem az bár nagyon jó kollégium lett volna, csak iszonyú drága, így biztosan nem tudott volna megvalósulni. Én akkor azt gondoltam, hogy fogatolt rendszerben oldom meg a feladatot, úgy mint a bérházak tervezését. Kis klaszterekben, szinte co-housing, co-working módra próbáltam elhelyezni a diákokat, ami ma nagyon trendi lenne. De hát akkor eléggé fejcsóválva fogadták.

SK: Kik bíráltak? Emlékszel a dimplomabizottságodra?

FA: Nem sajnos, és az egyetemről tanáregyéniségekre sem emlékszem. Azért sem nem lettem tervező építész tíz év próbálkozása ellenére sem, mert nem voltam szerencsés a tanáraimmal: nem voltak jó témavezetőim vagy korrektoraim az egyetemen. Mindig olyan vágyakozóan néztem a szomszéd asztalokhoz, ahol szerencsésebb társaim jó építészek mellett dolgoztak. Mondjuk ilyen volt Déri Tamás, aki Mónus Jánost kapta ki. Én inkább átmenekültem hozzájuk és őket hallgattam, ahogy beszélgetnek. Mivel nem voltam szerencsés a tervezési tárgyakkal ez egy kicsit elvette a kedvemet a dolgoktól. Az építészettörténet viszont már a Műegyetemen érdekelt. Volt egy tudományos diákkör, aminek a titkára voltam három évig az Építészettörténeti tanszéken. Azok a kirándulások, amiket Szentkirályi meg Guzsik tanár úrral félévente folytattunk országon belül és kívül lenyűgöző élmények voltak. Igaz, hogy azok régebbi korszakokra vonatkoztak, de az élmény, hogy az ember felmegy a padlásra és látja a freskótöredékeket, lenyűgözött. Az is, hogy pontosan tudták, hova érdemes benézni a legeldugottabb faluban is. Az egyetem alatt Dévényi Tamással az volt a tervünk, hogy csinálunk egy budapesti építészeti kalauzt. Ebből azért nem lett semmi, mert Jékely Zsolt megelőzött minket. De mi is komolyan jártuk a várost, gyűjtöttük a címeket meg fotóztunk. Elsőként mégis építészként kezdtem dolgozni. Amikor váltani lehetett, elsőként a Magyar Építőművészet szerkesztése fele léptem, ott még a kortárs építészettel voltam kapcsolatban. Ez ’86 és ’88 között volt, amikor Moravánszky Ákos elment Münchenbe két évre ösztöndíjjal. Ideiglenesen vettük át a szerkesztést. Turányi Gábor volt a főszerkesztő én meg szerkesztő. Ott volt már velünk Varga Mihály is, Timon Kálmán járt be olvasó szerkesztőként. Szűk csapat volt. Formálisan volt egy szerkesztő bizottság, annak elnöke Vámosi Ferenc volt. Gyakorlatilag minden elhatározásunkat be kellett mutatni, meg kellett beszélni és akkor hivatalosan vagy rábólintottak, vagy nem, de gyakorlatilag azt csináltunk, amit akartunk. Elég nagy szabadságunk volt. Gáborral úgy átformáltuk az újságot, hogy Ákos rá sem ismert, amikor visszajött, de szerintem nem bánta. Akkor született meg az a Schmal Károly féle címlap, ami számonként egyedileg lett tervezve. Lehet, hogy kicsit túlzás, de a mai napig büszke vagyok a megújult formára és tartalomra is.

SK: Amiről talán legismertebb vagy a széles közönség számára az a Buda, majd a Pest könyv. Előbbit reménytelen megszerezni, viszont a Művészettörténeti Kutatóintézet online elérhetővé tette. Előzménye ennek a könyvnek az a gyűjtés, amit Dévényivel az egyetemen elindítottatok?

FA: Van egy összekötő szál: Németh Lajos. Amikor kifogytam minden ösztöndíjból, szerkesztőségi lehetőségből és tulajdonképpen munkanélküliként ott álltam a rendszerváltás küszöbén, akkor felajánlotta, hogy az érdeklődésemet szerződésesként vigyem be a Művészettörténeti Kutatóintézetbe. Volt ott egy topográfiai csoport, ahol több kiváló ember feladata volt, hogy újra élessze az 50-es évek középméretű és nagy topográfiáit. Befogadták az érdeklődésemet: bár nem voltam ott sokáig, talán háromnegyed évig, mert utána bekerültem az Iparművészeti Egyetemre, viszont ott indult el az a munka és gyakorlatilag ezért lett kiadója a Buda kötetnek a Kutatóintézet. A munkát teljesen egyedül csináltam meg öt év alatt.

SK: Mentél az utcán, nézelődtél, fotóztál, jegyzeteltél?

FA: Így van, gyalogoltam rengeteget fényképezőgéppel. Ahova lehetett bementem. Aztán természetesen elkezdtem tervtárba, levéltárba járni. Jó nagy munka volt. Ma már nem hiszem, hogy képes lennék rá. Felmerült az új kiadás lehetősége, de nyilván csak egy átdolgozott, bővített kiadás lehetne az és én ma már nem vállalnám egyedül. Annak idején is nagyon erősem válogattam az anyagból. Az az ötszáz épület, ami bekerült körülbelül a negyede annak, ami elvileg bekerülhetett volna. Egy könyv kiadhatóságának, így pl. a méretének is vannak határai... A nagy topográfiák akár két kötetesek is szoktak lenni. Az én munkám inkább a középméretű topográfiának egy alfaja: lezárt korszakot és helyileg Buda lehatárolt területét summázza. A sétálgatások, gyűjtések közben derült ki a számomra is, hogy iszonyat mennyiségű épület valósult meg ebben az időszakban. A válogatásnak több szempontja volt. Régen azt mondtam volna, hogy a minőség volt az első, de ez kicsit persze szubjektív. Ma inkább azt mondanám, hogy a jellemző épülettípusok, jellemző építészeti felfogásmódok kiválogatása volt a szempont. Direkt nem mondok stílusokat, mert inkább gondolkodásmódról vagy modorokról van szó. Ezzel kapcsolatban valamennyire a városfejlődést is be kellett hozni. Abban az időszakban, amikor ez megjelent (1995) alapvetően a modern építészetet tartottam a két háború közötti korszak meghatározó tendenciájának és az is szándékom volt persze, hogy ezt a korábban elég szűk kategóriát bővítsem.  Meg is kaptam érte a kritikát: Rév Ilona recenziója azzal bírált, hogy föllazítom a modern teljesen tiszta fogalmát, hogy elhomályosítom azt. Mert a modern az, ami lapostetős, csőkorlát meg szalag ablak meg lábakra van állítva. Én meg pont ezzel a sztereotípiával akartam szakítani. A bejárások és a kutatás során értettem meg, hogy a modern időszak ideje alatt azon sokkal többet és sokkal árnyaltabb dolgokat értettek. Több minden belefér, mint utólag állítottuk. A 60-as, 70-es években, amikor ezzel a korszakkal először kezdtek művészettörténészek foglalkozni, a Bauhausra és Le Corbusier építészetére koncentráltak. A modern mozgalomnak a legszűkebb, mondjuk azt, hogy internacionális stílus értelmezése kanonizálódott. Na de a budapesti meg a magyar produkciónak a nagy része nem ilyen. Többsége valami furcsa keverék: a modernnek, az art decónak és bizonyos tradicionális elemeknek a társítása. Ezek a hibrid dolgok adják a nagy részét a termésnek. Mai szemmel nézve ezek sokkal érdekesebbek, mint a tiszta kategóriák. Legalábbis én így érzem.

SK: Kutatóként kétféle attitűd között választhat az ember: elfogadja a meglévő kategóriákat és azok alapján válogat, vagy rákérdez a fogalmakra, egy jelenség lényegére és adatgyűjtése rendszerezése során emergens kategóriákat hoz létre. Neked szándékod volt az újrafogalmazás?

FA: Mielőtt válaszolnék, tehetek egy kitérőt? Emlékszem arra, hogy a 80-as években zavart, hogy az építészettörténeti írás, különösen a 20. századról szóló rettenetesen ideologikus. Major Máté élt ugye ’86-ig és rányomta a maga bélyegét különösen a 20. századról való gondolkodásra. Azt éreztem, hogy minden, amit korábban írtak az valamilyen ideologikus jellegű vállalkozás még akkor is, ha az nem politikai ideológiai, hanem történeti vagy stílus szerinti ideológia. Én nem akartam ilyet írni. Valószínűleg azért is vágtam bele egy ilyen topográfiai gyűjtőmunkába, mert azt hittem, hogy ki tudom kerülni az ideologikus alapállást. Azóta tudom, hogy hiábavaló vállalkozás, mivel az ember nem tudja kikapcsolni a saját látását, előéletét, korábbi tapasztalatait stb. De ez nem is baj. Viszont azt gondoltam, hogyha felmutatok sokkalta több és sokkalta változatosabb dolgot, akkor azok, akik így beszűkítették a kategóriát elgondolkodnak rajta. Hogy visszatérjek a kérdésedre: rengeteg izgalmas felfedezésünk volt. Dévényi Tamással írtunk például Janáky Istvánról, Rimanóczy Gyuláról. Elmentünk a Janáky fiúkhoz, elmentünk a Rimanóczy Jenőhöz és ott turkáltunk az eredeti anyagokban, dokumentumokban, feldolgoztuk és rendszereztük. Élvezetes volt. Ott ennél a két embernél ráláttunk arra, hogy nem olyan egyszerűek a dolgok. Hogy Rimanóczy és Janáky a 30-as évek elejétől az 50-es évekig mi mindennel próbálkozott, hány féle irányba próbált elmozdulni, hogy milyen sokféle hatás érte őket... Elképesztően bonyolult ez. Nem szabad beskatulyázni. Kicsit magam ellen is beszélek, mert akaratlanul is elindítója voltam az úgynevezett „másik modern" fogalomnak. Volt a pasaréti találkozók között egy, ahol ez felmerült.  De nem az volt a célom, hogy újabb egy újabb rubrikát csináljunk, mint ahogy a regionalizmusból is az lett, hanem hogy vegyük észre azokat az építészeket, akik nem importáltak dolgokat, hanem megszenvedtek azzal, hogy miként lehet az akkori megrendelőknek az akkori körülmények között egy gondolatot eladni, azt megvalósítani. Emiatt ők sokszor kompromisszumokra kényszerültek. Tulajdonképpen Molnár Farkas is. Ha a 30-as évek végi terveit és épületeit megnézzük, akkor nála is elég döbbenetes változást lehet tapasztalni: megjelenik a magas tető, a hagyományos anyagok, zsalugáter, boltíves nyílás, olyan dolgok, amikre az ember nem gondolt volna. Persze ennek sok oka van, most ebbe ne menjünk bele, mert  a háborús anyaggazdálkodás is belejátszott, hogy boltíveket kellett csinálni, mert nem volt vas, beton vagy cement.

SK: Azért izgalmas, érdekes és picit meglepő, amit mondasz, mert a könyveidet nézve, az ember azt gondolná, hogy alapvetően esztétizáló szempontból kategorizálsz. Amiről pedig most beszélsz az sokkal inkább egy társadalmi komplexitásban értelmezett szemléletmód, ami nemcsak nyit a sokféleség irányába, de ebben értéket is lát. Lehet hogy a pályád íve rajzolódik ki ebben?

FA: Krisztina, én úgy érzem, de lehet, hogy az én lencsém torzít, hogy ez az érdeklődés mindig is bennem volt. Az első írásom, amely a Magyar Építőművészetben megjelent Budapest szociális lakásépítéséről szólt például. Az egyik legfontosabb tanulmányomnak érzem a 90-es évek elejéről a társasházakról szólót, ahol megint csak egy olyan műcsoportot mutattam fel, ami kimaradt a modern építészet történetéből éppen stílus alapon. Azok a társasházak, amik mondjuk a Fehérvári út mellékutcáiban épültek és elképesztően jó minőségű lakások vannak bennük, magas tetősek, rücskös vakolat van rajtuk, meg olykor nyilazó turáni vitéz. Rárakódott egy olyan réteg, hogy Major Máté sikítva rohant el onnan, oda se nézett és valószínűleg élénken tiltakozott volna, hogy a modern építészetbe az ember belevonjon ilyeneket. De hát, ha az ember megnézi, hogy a spekulációs bérházakban az Újlipótvárosban – azokra a házakra utalok, amit a legmodernebbnek éreznek a mostani lakók is és annak idején is ezt mondták róla – mennyi kompromisszum volt az átlag bérházakban, akkor ahhoz képest egy szövetkezeti, vagy tulajdonrészes társasház sokkal magasabb minőségű és modernebb volt. Ott minden egyes lakás háromszobás, kétteraszos, előkertre, hátsó, közös, összenyitott, nagy, zöld tömbbelsőre nézett. Valami olyan minőségbeli különbség volt tapasztalható, amire fel kellett hívni a figyelmet. A 90-es évek elején nem véletlenül írtam ezt meg, mert nem az a lényeg, hogy ki volt a sgraffito tervezője, vagy hogy milyen stílusúnak lehet Münnich Aladár épületét nevezni. Egyébként hol van Münnich Aladár és például Rainer Károly a magyar építészettörténetben? Kubinszky hivatkozott egyikükre-másikukra a művészettörténeti kézikönyvben, de hát jó pár olyan név került elő, akik még érdekes dolgokat műveltek. Münnich Aladár például a kislakásépítés egyik úttörője. Mennyire köztudott manapság, hogy neki köszönhetjük, hogy az ikerház és a sorház bekerült az építési szabályzatba 1933-ban? Saját pénzén épített minta-sorházat a Tarcali utcában, hogy reklámozza, hogy milyen jó dolog a sorház. Akkor sem volt vevő rá a magyar, ma se az. A lakótelepkérdés is érdekelt, pontosabban a telepszerű építés. Nem akartam olyan tipológiát csinálni, mint Körner Zsuzsa, engem az érdekelt, hogy milyen formákban tudott a 19. század végétől létrejönni egy-két mintaszerű telep. A legelső nálam a VIII. kerületi Tisztviselőtelep, amelyik egy nagyon szerencsés pillanatban nagyon kivételesen tudott létrejönni. Na erről szeretnék még írni, hogy mi az oka annak, hogy bérházas irányba ment el Budapest fejlesztése és ezek a jobb fajta kísérletek miért nem tudtak valóra válni. Ez egy komoly kérdés. A Széchenyi professzori ösztöndíjam három évében gyűjtöttem elég sok anyagot. Már éppen ideje lenne megírni.

SK: A nevedhez kötődik még a 60-as, 70-es évek építészetének jeles alkotóiról elkészült monográfia sorozat.

FA: Nem sorozatként indult, hanem abszolút személyes indíttatásból. Jánossy Györgyöt ismertem tanárként, főépítészként, aztán találkoztam vele az Iparművészeti Iskolában újra. Atyai jó barát volt. Miután meghalt, a családja szólt, hogy jó lenne róla egy könyvet készíteni. Azt a könyvet csak részben én szerkesztettem, mert a család felkért jó pár embert és az ő emlékezéseik adják a könyv felét. De ott alakult ki az a módszer, ami a korszakban dolgozók életművének első megközelítését adja. Ezek a könyvek nem igazi monográfiák, ahhoz még nem jött el az idő, hanem azokat előkészítő próbálkozások, hogy ne kallódjon el minden.

SK: Értékmentés?

FA: Igen. Egyrészt van egy adattár része ezeknek a könyveknek, kronológia és bibliográfia formájában. Csomó ismeretlen munka előjött a munka során: pályázatok, például. Abban az időszakban már felfogtam, hogy az ember csak szubjektíven, egy adott pillanat szemüvegén keresztül tud a múltról írni. Ha úgy veszem ez is ideologikus. Felvállalom, hogy a munkám az adott pillanatban érvényes interpretációja egy életműnek, a jelenségeknek. Milyen jellemző épülettípusok vagy milyen korszakok voltak egy Jánossy, Gulyás Zoltán vagy Farkasdy életműben, és abból mit tartunk érdekesnek a mából nézve? Tíz, húsz, harminc éve múlva, remélem, majd valaki más nekiáll megírni a nagymonográfiát. Azokban már megjelenik a teljesség igénye. Ott kötelező minden ismert adatot, épületet összegyűjteni, de a művek interpretálására is szükség van. Nincs teljes objektivitás. A Molnár Farkas monográfia írásakor sokat szenvedtem azzal, hogyan dolgozzam fel, rendezzem el az irdatlan nagy anyagot. Az előszóban lehet olvasni, hogy végül mit gondoltam erről. A Jánossy- és a Gulyás-könyv esetében csak résztémákat lehetett kiemelni. Jánossy esetében például az érdekelt, hogy meddig tudott a dániás múltjából következő szép téglaházakat építeni. Egyet kettőt sikerült, de aztán eljött az az idő – és ez nagyon érdekes volt számomra, – amikor belátta, hogy nem megy tovább, a magyar építőipar képtelen erre. Az iparosítás, az építőipar és a beruházások átalakítása lehetetlenné tette a kivitelezésnek ezt a finomságát. Akkor írta a naplójába, hogy „ezentúl hatalmas vasbetonszobrokat fogok építeni". Fontos látni a menekülési stratégiát. Hogy miként lehet az alkotó embernek megőrizni a mozgásterét, hogy milyen új anyagok és szerkezetek, milyen új utak tárulnak föl előtte, és hogy hogyan tud hirtelen átváltani egyfajta alkotói magatartásból egy másikba. Ez a váltás nála éppen egybe esett azzal, amikor a nemzetközi színtéren a háború utáni új-humanista, skandináv építészetet felváltotta az új brutalizmus. A korszak kapcsán azt szokás hangsúlyozni, hogy el voltunk vágva a világtól, mindig a vasfüggönyt emlegetjük, siránkozunk, hogy milyen szűkek voltak a lehetőségeink, de ez csak részben igaz. Igényes építészeink tájékozottak voltak, és megpróbálták a maximumot kihozni magukból és a körülményekből. Ezért minden tiszteletet megérdemelnek. Egy ilyen könyv a korra is rávilágít: elmondja, hogyan kellett ügyeskedni ahhoz, hogy valami szépet, jót, maradandót létre lehessen hozni. Ha az építészek sorsát nézzük, akkor szívinfarktusok, alkoholizmusok és sok egyéb jel azért mégis arra utal, hogy ez nem sikerült tökéletesen és különösen nem ment könnyen.

SK: Gulyás Zoltán építészt is személyesen ismerted? Ez a könyv is így született? És Farkasdyt?

FA: Gulyást nem ismertem személyesen. Az a furcsa helyzet, hogy nem is emlékszem, hogy jött szóba a könyv írása. Nem voltak közvetlen fogódzóim, ezért nyilván azokkal az emberekkel kellett beszélnem, akik munkatársai voltak és együtt dolgoztak vele. Ezt meg is tettem nagy élvezettel. Szerencsére nagyon sok anyag maradt utána, nagyon gondosan megőrizték a hagyatékát. Jánossyhoz képest, aki a 6B-s ceruza és a nagy gesztusok mestere volt, Gulyás teljesen más karakter: nagyon finom tűéles ceruza, pontos szerkesztés, gyönyörű részletek és csomópontok jellemzik. Alvar Aaltohoz és James Sterlinghez mérte magát. Az ő életében is bekövetkezik a törés, amikor elfogyott az energiája. Ilyen magasra tett mérce mellett a gyűrődést nem lehetett korlátlan ideig bírni. A Farkasdy könyv furcsa szerzet, mert elvileg ugyanabba a sorozatba készült, mint az előző kettő, sőt közben Pazár Béla megírta a Molnár Péter könyvet is. A megrendelői igény azonban más volt. Szerették volna, hogy ne legyen olyan „szürke" és vékony, legyenek benne színes képek, mert valóban gyönyörű színes rajzai vannak Farkasdynak. Valamennyi könyvet Hübner Dorka tervezte, és amíg a korábbi könyveknél szempont volt a takarékos szemlélet, addig a Farkasdy könyvnél lehettek két oldalon átfutó, gyönyörű rajzok. Szép könyv lett, úgy néz ki, mintha egy nagymonográfia lenne, miközben a tartalma nem az.  

SK: Könyvkészítőként azt érzékelem, hogy az épületek és a könyvek csinálása között nagyon sok hasonlóság van. Például az arányosság, vagy a helyes léptéknek a megtalálása alapkérdés. A KÖZTI albumnál ez nehéz kérdés volt. Erre a folyamatra ráláttam, ezért tudom, hogy mennyire összetett feladat volt. A sok dilemma, megoldhatatlannak látszó probléma az elkészült könyvek láttán, - ha jól megoldottuk őket - rejtve maradnak.

SK: Mik voltak szerkesztőként a főbb nehézségek? A dilemmák?

FA: A kész munkáknak, különösen ha nagyon szépek, valóban az a baja, hogy olyan természetesnek és magától értetődőnek tűnnek. Az első nagy kérdés, hogy mit vállalunk el. A KÖZTI-től egyszer csak felhívtak, hogy szeretnének csinálni egy visszatekintő könyvet a KÖZTI történetéről a 65 éves évfordulóra. 65 év? Ez nem túl kerek, fontos szám. Ez foglalkoztatott. Aztán végül hatvanhat év lett belőle, mert kiderült, hogy nem lehet olyan gyorsan megcsinálni ezt az óriási munkát. A 66 év fantasztikus csodaszám lett, mert kiderült, hogy az állami és a privát KÖZTI időszaka 42 és 24 év, tehát a 66 gyönyörűen fölosztható erre a két korszakra. Azért vállaltam el, mert kiderült, hogy a KÖZTI archívumának nagy része nincs már meg. Rettenetesen szomorú történet: a rengeteg költözködés, privatizálás eredményeképpen gyakorlatilag kidobták a múltjukat. Az anyag egy része elázott, tönkrement, nem volt hely, rosszul tárolták, de hát ez mind magyarázkodás, mert ha az ember komolyan veszi a múltját, akkor vigyáz rá. Egy-két dolog érdekes módon megmaradt, például a Népstadion összes terve. Hogy miből dolgoztunk? A 60-as évektől kezdve voltak fotóalbumok, voltak a KÖZTI-nek saját kiadványai és volt egy csomó ember, akivel el lehetett beszélgetni. Előkerültek vállalati határozatok, igazgatói utasítások. Én magam is öt évet dolgoztam a KÖZTI-ben, az első munkahelyem volt. Ezért is mertem elvállalni, de természetesen nem egyedül, csapatmunka volt. Művészettörténészeket, designelmélet szakos hallgatókat vontam be, így sikerült megcsinálni két év alatt, ami szerintem nagy teljesítménynek mondható. A második kötetet, a privát korszak 24 évét Rubóczki Erzsi szerkesztette, azt már nem bírtuk volna megcsinálni.

SK: Mi az, amit az első 42 évről, erről az időszakról az építészet kapcsán általánosságként leszűrtél?

FA: Olyan sejtéseim igazolódtak - és ezt sokan furcsállják - hogy az építészek a szörnyű Rákosi korszakban jobban érezték magukat, mint a Kádár időszakban. Keller Márkus egy tanulmányban kifejtette, hogy nem érti, hogy egy szörnyű korszakban mitől lehettek az építészek boldogok? Sok oka van, egyrészt rengeteg munkájuk volt, nagyon jó fizetést kaptak. Építőművészek voltak, akkor alakult például a Magyar Építőművészek Szövetsége és kaptak egy gyönyörű folyóiratot. Meg voltak becsülve. Igaz, hogy katonás szervezetben kellett dolgozniuk, de a háború előtti korszak legjobb építészei voltak a műtermek vezetői. Volt kitől tanulni, szellemi műhelyek működtek, egyébként nem csak a Rákosi korszakban, hanem még a 60-as években is. A második generáció – Jánossy, Farkasdy, Hoffer – még létre tudták hozni a maguk szellemi műhelyeit, de utána leült az egész. Bár voltak fiatal munkatársaik, már nem mindenkinek sikerült a folytatás. A 70-es évek „tervgyára", a bürokrácia, a kontraszelekció, a kivitelezők diktatúrája nem kedvezett ennek. Ha megnézi az ember a fotótárban, hogy a 70-es és különösen a 80-as években miket építettek; ( pl. a Balatonnál az Aranyparton panelből lépcsőző toronyházakat) azt kell mondjuk, hogy hátborzongató a váltás. Rémes, hogy az egyedi és finom munkákra hangolt KÖZTI is belekényszerült a paneles tervezésbe, az iparosított gyártás legrosszabb formáiba. Ezt követte a posztmodern, ami szomorú végjáték volt. Miközben Balázs Mihály talán legszebb rajzait publikálta az Opeion számaiban, a posztmodern szellemben megvalósult épületek többsége ma már végtelenül kínos. Akkor is éreztem, utólag meg különösen úgy érzem, hogy a posztmodern divatja nagyon nem tett jót nekünk.

SK: Ha csak a KÖZTI történetnél maradunk: ezt a korszakot egy újabb fellendülés követte és az értékszemlélet változását jól jelzi magának a könyvnek a megrendelése, a vágy, hogy szembenézzenek azzal, ami volt, és megmentsék majdnem elveszett múltjukat. A jelenkort pozitívabbnak ítéled tehát?

FA: Nem tudom, mennyire széles körben jelenik meg az épített örökségünk közelmúltja értékként. Amikor más diszciplínák művelt képviselői egy modern épületre csak azt tudják mondani, hogy az ronda, akkor elbizonytalanodom. Úgy tűnik, hogy elég szűk rétegekhez jut el, amit az ember ír vagy mond, a szélesebb közönséghez nem. Elképesztő előítéletek kapcsolódnak még mindig a modern építészethez - sajnos ebből a szempontból mindegy, hogy két háború közötti vagy 45 utáni időszakról beszélünk. A KÖZTI könyvben a korabeli fotók gyönyörűek. Nagyszerű vállalati fotósok készítették, és új korukban ezek az épületek többnyire szépek is voltak. Pedig a modern építészt nem elsősorban a szépség, hanem a mai élet ezer apró problémája izgatta. A hatvanas évek építészei még egyetérthettek Molnár Farkassal: „De van szépség, ami nem volt a múltban: a szellem tiszta szépsége". Erre ma, úgy tűnik, egyelőre kevesen fogékonyak.

A díj odaítélését szakmai grémium végzi, de ezzel párhuzamosan közönségszavazás is folyik, amelynek részletei, így a telefonszám és a kód a Prima Primissima díj honlapján keresztül található meg.

A jelöltekről a köztévé rövidfilmet forgatott: FERKAI ANDRÁS építészről a filmet itt nézheted meg. 

Somogyi Krisztina