Homálybogozás — a Falufejlesztési Társaság blogja
A Falufejlesztési Társaság útjára indította blogját. Miklóssy Endre: A Falufejlesztési Társaság születése és tevékenysége című vitaindító írásával hívják a falu.blog.hu oldalra a látogatókat.
"Kemény Bertalan öröksége az Országos Falugondnoki Hálózat. Ha meg akarjuk érteni nemzetünket, vidékre kell mennünk. Ha építeni akarjuk a nemzetünket, vidéken kell kezdjük. Tennivaló pedig akad bőven!"- így köszönti az olvasókat a frissen életre hívott blogoldal, melyre az ötletadók várják a hozzászólók véleményét és gondolatait szabadon garázdálkodva a net adta lehetőségekkel.
Krizsán András, építész körlevélben értesített minden érdeklődőt arról, hogy a blogon keresztül is igyekeznek a vidék helyzetével foglalkozókat összefogni és tájékoztatni aktuális témáiról.
Események, hírek a megújuló Falufejlesztési Társaságról, elérhetőségek ügyes-bajos dolgokban itt: http://www.falu.blog.hu/
a társaság vitaindító írását közöljük
Miklóssy Endre: A Falufejlesztési Társaság születése és tevékenysége
A társaság „szülőatyja”, mint azt minden érdeklődő tudja, Kemény Bertalan volt, kollégám, barátom, harcostársam több mint negyedszázadon át. Megismerkedésünk a VÁTI-ban történt, ahová különféle helyekről verődtünk össze, és mint rögvest kiderült, hasonló célkitűzéssel, mégpedig a magyar falu problémáinak a megoldásával. Ő a Pesttervtől érkezett az országos hatáskörű regionális tervező irodába, ami a nyolcvanas években, különféle okok miatt jó terepe volt a problémák feltárásának és a megoldásukon való fejtörésnek, az ő kedvenc szavával „homálybogozásnak”.
A vidéktervezési munkát, az iroda akkori feladatát rögvest kiterjesztette a konkrét megbízáson kívüli területeken túlra. Kedvezőek voltak erre az akkori idők is. A szakmai munka feletti politikai felügyelet jóformán megszűnt, másrészt 1983-tól jogi lehetőség nyílt egyesületek szervezésére. A helyzetnek megfelelően ezek kizárólag kulturális, nagyrészt helyi hagyomány-ápoló szervezetek voltak, harminc év után először foglalkozván a magyar társadalom önszervezésével. Kedvező volt az is, hogy a Népművelési Intézet erőteljesen pártfogolta anyagilag, de főleg szakmailag ezeket. Berci ilyen módon hamarosan kapcsolatba is került az Intézettel, pontosabban Beke Pállal és Köles Sándorral. Többéves Somogy megyei tervezési megbízása pedig lehetővé tette azt, hogy elsősorban itt építsen ki személyes kapcsolatokat ( Siómaros, Pogányszentpéter, Tab stb.) Amikor pedig nyugdíjba vonult, 1988-ban, ereje teljében és a tettvágytól égve, úgy gondolta, hogy az eddigi intézményi háttereit társadalmi önszerveződéssel kell pótolnia, így alapítottuk meg 1989-ben, a nagy reménykedések évében a Falufejlesztési Társaságot az egyesületi törvény alapján. Ez tulajdonképpen a Népművelési Intézet személyi bázisán jött létre, de úgy látszik, nehézség lehetett a kötelező 10-es minimális létszámmal, mert Berci engem is megkért, hogy lépjek be az alapítók közé. Szívesen eleget is tettem ennek, bárha akkoriban rengeteg sok egyéb dolgom is volt, vagy legalábbis azt hittem, hogy van, ami elfoglaltság tekintetében legalábbis mindegy. A Társaság szellemi bázisa és kapcsolatrendszere mindenesetre akkor már nem a VÁTI-ra, hanem az Intézetre alapult.
Ügyes, és máig tartó ötlettel nem azzal kezdték, hogy székházat próbáltak szerezni, csupán egy szerény irodahelyiségük volt hol itt, hol ott, vagy még ott se, és az összejöveteleket heti rendszerességgel egy erre kijelölt kocsmában tartották, egy-két évig a Krisztina Sörözőben, majd igen hosszú időn át a Gilde sörözőben, ami éppen ezért ma már szakmai legendává is magasztosult, újabban pedig az Építőművész Szövetség pincéjében.
Ez az intézmény, a homálynak sör melletti heti rendszerességű bogozása, a Társaság életében mai napig meghatározó. Itt történik folyamatosan az, hogy négy-öt magyar összehajol, ahogyan csodálatos egykori tiszteletbeli korelnökünk, Kiss Pista bácsi szerette idézni Ady Endrét.
Bercinek a szakmai hitvallása a személyes kapcsolatoknak a pótolhatatlansága volt, a sörözőnek éppen az volt a lényege, hogy a tárgy iránt érdeklődők itt kötetlenül összejöhettek, megbeszélhettek mindenfélét a világrend állásától kezdve a málnatermesztés komparatív előnyeiig. Ennek a módszernek a fontossága már a nyolcvanas évek VÁTI-jában is bebizonyosodott, ahol is reggeli kávézás közben kigondolhattuk a kollektív bölcsesség elvén Magyarország megújításának a programját. Alig van túlzás ebben a nagy szóban. A területi munkáink során ugyanis jól érzékeltük egyrészt azt, hogy a rendszer maga a végóráit éli, mert képtelen immár kezelni a saját maga által felvetett, elsősorban gazdasági problémákat. Másrészt meg azt, hogy ez a bomlás kedvező terepe az „előpolgárosodásnak”, vagyis a hamarosan várható új rendszer társadalmi és gazdasági bázisának. Világos volt továbbá, hogy ehhez azért társadalom-szervezői munka is szükséges, és hát épp ez volt a kitűzött fő célja az új Falufejlesztési Társaságnak.
Ezek a termékeny módon zavaros idők azután a kialakított személyes-informális kapcsolatokon keresztül lehetővé tettek néhány valóságos kezdeményezést. A legjelentősebb ezek közül a falugondnoki hálózat megszervezése lett. Az ötletét Berci a Somogy megyei kutatásai nyomán fedezte fel, ahol is az „életképtelen falvakat” kellett feltérképeznie, ő viszont megfordította a kérdést : mitől életképtelenek ? Hogyan lehet őket életképessé tenni? Így derült ki az, hogy a problémák fő oka a hatásköri alapokon történt probléma-elválasztás. Ami helyett ha van valaki, aki általában a problémákat oldja meg, függetlenül attól, hogy gazdasági, egészségügyi, szociális vagy oktatási kérdésről van-e szó, akkor értelmetlenné válik az „életképtelenség” szó. Magukat a problémákat pedig a kapcsolatrendszer fejlesztésével lehet megoldani. A szisztémát teljességgel átgondolta, összefoglalta és ennek alapján hozzá tudott kezdeni a megvalósításhoz is.
Ebben a Népművelési Intézet informális kapcsolataira tudott támaszkodni. A számos bajjal sújtott Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tanács elnöke, Szabó György megismervén az elgondolást, úgy vélte, segíthet az ő problémáikon, és ezért néhány apró községben 1989-ben kísérleti jelleggel be is vezette. Később, már az új kormány idején Szanyi Éva, a Népjóléti Minisztérium főosztályvezetője, akit személyesen és munkakörénél fogva is érdekelt a falu-probléma és ezért be is lépett a Társaságba, magáévá tette az ötletet, hatásköre is volt hozzá. Így indult el az útjára miniszteri intézkedéssel, majd kormányrendelettel, és alakult ki az évtized végére egy több mint 900 falut felölelő hálózat, a falugondnokoké, ami már az Európai Únió érdeklődő figyelmét is felkeltette, és néhány esetben a határon túlra is tudtuk „exportálni”.
Azért emeltem ki ezt a példát, mert egyike a rendszerváltás kevés valódi sikertörténetének, és mert egyszersmind a sikernek a „receptjét” is szemlélteti az intézményi és az informális rendszernek a szerencsés kapcsolódásával
Mert egyébiránt a Társaságnak mai napig legfőbb erénye és egyúttal fogyatékossága az informális felépítése. Az előny az, hogy kötetlen, ötleteit, javaslatait mindenki a legszabadabban elmondhatja, a megvalósításukra másokat megnyerhet, a feltételek szervezéséhez hozzá kezdhet, a jótanácsokat megfogadhatja. Láttuk, ebből az „informális” jellegből nőhetett ki maga a falugondnoki intézmény is.
Ilyenképpen kerültünk kapcsolatba Puskás Ferenccel is, aki hajdani ENSZ-szakértőként többször járt Indiában, ott eltanult egy csodálatos falufejlesztési programot, és azóta is nagy fáradsággal és kevés eredménnyel próbálja minálunk meghonosítani. A Társasággal való együttműködése mindazonáltal informális maradt, egy olyan helyzetben, amidőn a program megvalósításához erős szervezett és formalizált intézményre volna szükség.
Éppen ez, vagyis a fogyatékos intézményesültség okozta minden tekintetben és egyre növekedő mértékben a nehézségeket az elgondolások véghez vitelében. Talán egy belső fogyatékosságról is beszélhetünk itt, de ennél meghatározóbb volt mégis az úgynevezett „rendszerváltás” gyors elbürokratizálódása, ami anélkül történt meg, hogy az érdemi problémákra választ teremtett volna, és ezért a fokozódó bürokrácia folyamatosan csak a nehézségeket tudja fokozni, mind e mai napig.
A rendszerváltás táján felújult az ígéretes, de a diktatúra által hajdan megfojtott népfőiskolai mozgalom is, és a Társaság ezzel is azonnal kapcsolatot teremtett. (Még el tudtuk érni az öreg Újszászy Kálmánt, a magyar népfőiskolai mozgalom egykori sárospataki „atyját” is.) Ez a mozgalom, ami a 19. század derekán az akkor koldusszegény és kilátástalan jövő előtt álló Dániát felemelte Európa élvonalába, most éppúgy mint a harmincas években, követendő példának tűnt a számunkra. Több utazást, tanfolyamot szervezett Berci Dániába, Németországba, Svájcba, Ausztriába részint a falufejlesztés módszereinek a megismerésére, részint a nemzetközi személyes kapcsolatok kiépítésére. A tervezés, a társadalomszervezés, a helyi önkormányzás különféle olyan szereplői vettek részt ezekben, akiknek a számára a feladat több volt, mint a napi munka elvégzése.
Volt „fordított” kezdeményezés is. Lázár Ervin János például, akinek a nyolcvanas években kellett innen elmenekülnie Koppenhágába, most megkísérelte a népfőiskolák szülőhazájából, hogy segítséget nyújtson Magyarország szellemi felemelkedéséhez A Falufejlesztési Társasággal szervezni kezdett egy Hamvas Béla Népfőiskolát, amelynek a célja az lett volna, hogy a zseniális magyar gondolkodó szellemi hagyományának az életre keltésével segítse Magyarország megújulását. A székház megteremtését, a működési költségeket pedig dán segítséggel lehetett volna biztosítani, mert Dánia azidőtájt, a kilencvenes évek közepén, azt fontolgatta, hogy missziós tevékenységgel támogatja a rászorult országok szétvert társadalmának az újjá szervezését. Sajnos a dolog, aminek pedig olyan jeles részvevői is voltak, mint a „szabad zene” világhírű apostola, Szabados György, végülis hamvába holt, mert a dánokon is úrrá lett a „szent önzés”, és mert mi magyarok akkor már úton voltunk az újabb „fagyhalál” felé.
Bercinek volt valami szimata a dolgokhoz. A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium a kilencvenes évek végén szervezni próbálta a társadalmi kapcsolatait, és Sánta Áron, azidőtájt az illetékes egység vezetője, szerette volna ezt a feladatot megosztani a Társasággal. Koncepciójának a lényege az volt, hogy a Társaság, mint nem-kormányzati szerv, segítsen a kapcsolati háló kiépítésében, például készítsen egy szakmai-informáló folyóiratot, szervezzen konferenciákat a helyi érdekek és vélemények összegyüjtésére a központi államigazgatás számára. Jó ötlet volt ez, megegyezett nem csupán a magyarországi helyzet kiváltotta igényekkel, hanem az Európai Únió szervezési elvárásaival is, csakhogy oly nagy ráfordítást igényelt volna, aminek a személyi alapja ebben az informális társaságban sehogyan sem látszott, és amikor Áron ennek a lehetséges anyagi feltételeiről beszélt, Berci csak hümmögött, mint aki nemigen bízik a jövőben. Be is jött neki, bár őszintén szólva nem igazán örült várakozásai beteljesülésének…
Döntő fontosságúnak tartotta Berci az elszakított magyarokkal való kapcsolatteremtést is. Egyáltalán nem a túlontúl szokásos „zászlólengetésre” gondolt, hanem az érdemi kapcsolatokra, amik az ő felfogásában elsősorban személyes barátságokat jelentenek, amikre azután mindenféléket fel lehet építeni – például gazdasági kapcsolatokat is.. Az egyik eszköze ehhez megint csak a népfőiskolai mozgalom volt. (Ez valamiféle európai ajánlás, és ezért a dolgok pillanatnyi állása mellett még nem próbálta senki agyonverni.) Így azután kapcsolatot teremtett kárpátaljai népművelőkkel, erdélyi gazdaságszervezőkkel, bácskai politikusokkal, felvidéki népfőiskolákkal. Az Ipolymente Népfőiskola keretében több éven keresztül szervezett falukutató táborokat az Ipoly-határ mindkét oldalán, magyarországi és a különféle határokon túli, jórészt egyetemista résztvevőkkel. Régi problémája és fájdalma volt ugyanis az, hogy a magyar falu helyzete jóformán ismeretlen mindenki előtt, és ezért a hajdani „Magyarország felfedezése” falukutató mozgalom mintájára meg kellene ezt szervezni. ( A hetvenes évek óta készülő efféle könyvek, bár vagy harminc is van már belőlük, nem igazán tesznek eleget ennek – részben a cenzúra szempontjainak a folyamatos érvényesítése miatt, amibe bele kell érteni a napi politika ma már minden egyebet elsöprő szempontrendszereit is.) Persze az is lényeges, hogy e vizsgálatokhoz a „diagnózis” mellett a „terápia” is hozzá tartoznék, ami pedig ebben a mai szabad, demokratikus és liberális országunkban éppoly nehézségeket vet fel, mint a harmincas évek reakciósnak mondott rendszerében, midőn Kovács Imrének erről a helyzetről csak Dózsa György juthatott az eszébe…
Objektíven lemérhető terméke ennek a hatalmas munkának ma nem sok van. A kiépített kapcsolatok is leginkább csak Erdéllyel működnek, itt sikerült valamelyest még a falugondnoki rendszernek is betenni a lábát, és a népfőiskolai mozgalom keretében némi folyamatos kulturális együttműködés is létezik.
Fontos kezdeményezésnek indultak a Társaság különféle szakmai konferenciái, a kilencvenes években egyet-kettőt lehetett megszervezni belőlük évente a falusi építészet, a környezetbarát építőanyagok, a helyi gazdaság, a vidéki autonómiák és hasonlók témaköreiben. Itt vetődött fel azonban az „állam önmagába zárulásának” a problémája. Mert mindezeknek semmiféle érdemi következménye nem volt, a hatalom birtokosait egyáltalán nem érdekelte mindez, figyelembe soha senki semmit nem vett belőlük. Így azután lassanként mind a hozzáértő előadó szakembereknek, mind pedig a reménykedő hallgatóságnak elveszett az érdeklődése a borsónak eme magyar típusú falra hányása iránt. (A végpont valószínűleg az volt, amidőn mégis megjelent az Államigazgatás, és kioktatta társadalomnak a jelen lévő szakembereit és képviselőt. Ez már olyan volt, mint egy hajdani „szabad pártnap.”)
Tetszik-e, vagy sem, a helyzet a húsz évvel ezelőttihez képest gyökeresen megváltozott, ámbár a feladatok maguk talán nem annyira. Mindenesetre az új helyzetben sok mindent másképpen kell csinálni. A külső gyarmatosítás szolgálatába állt magyarországi újetatizmus társadalom-pusztító tevékenységével szemben például bizonyos fokig támaszkodni lehet az Európai Únió társadalom-építő direktíváira. Az is világos, hogy a falunak és a megsemmisült helyi társadalmaknak az újjáépülése, ami végeredményben az országunk megmaradásának az első számú feltétele, csupán a helyben létező erőknek – szervezeteknek, embereknek – az erőfeszítésével lehetséges. Ennek a támogatást kell valamiképpen megvalósítani a Társaságunknak.
Budapest, 2008. január 28.
Miklóssy Endre, a Falufejlesztési Társaság tiszteletbeli elnöke
