Húr, szó, ceruzavonal

A sors időnként bolondos kedvében egyetlen emberben oltja össze az adott kor jellemzőt. Mátrai Péter építész-zeneszerző így járt. Szelíd fegyelemmel és sok zenével hajlította maga felé sorsát. Szalai Anna interjúja. 

Saját krédód szerint négy dolog van, amit mindennap megcsinálsz: megpendítesz egy húrt, meghúzol egy ceruzavonalat, leírsz egy szót és kimondasz egy mondatot. Ez jelenti a szabadságot. Ennyire fontos a szabadság?

Ezen ténykedések — zene, építészet, irodalom, tanítás — köré csoportosul az életem. Csak akkor érzem magam szabadnak, ha ebben a négy megnyilvánulásomban nem akadályoz meg senki. Ne fogják le a kezem, amikor megpendítek egy húrt, ne kerüljön göröngy a tollam alá, ne ütközzenek semmibe kimondott szavaim, akadály nélkül húzhassak végig egy vonalat. Egy építész azonban, tudjuk, soha nem lehet teljesen szabad, a zenész sokkalta inkább az. Talán ezért is fordultam egy ideje szinte teljességgel a hangok, a zene felé. Beérem azzal, hogy áttételesen, építésztanítványaimon keresztül “építek” házakat.

 

Már nem is tervezel?

Nem. A legutolsó megvalósult munkám a Radnóti Színház rekonstrukciója volt. Az előcsarnokkal kezdtük, azután a homlokzat következett, majd a háttérhelyiségek, legvégül a nézőtér felújítása. A két utolsó fázisban már a tanítványaimnak adtam át a stafétabotot. Előtte volt egy nagy-nagy kihívás: az új Nemzeti Színház épületét terveztük az Erzsébet térre. Bán Ferinek voltam a társa. Az épület sorsa közismert. Az utolsó igazán nagy léptékű épületem a kecskeméti Katona József Könyvtár. 1985-ben hívtak meg a tervpályázatra, amit megnyertem. Majd évekig vitatkozott a finanszírozáson a megyei és a városi tanács, majd önkormányzat, tíz évbe tellett, mire megépülhetett. Voltak kritikusok, akik szerint addigra megkésett lett.

 

Azért begyűjtötted vele a két legrangosabb hazai szakmai elismerést, az Ybl és a Pro Architectura díjat. Nem adott ez újabb lökést?

Meglepett az első díj, holott a pályázati terv dacolt a helyi építési szabályzattal. Én viszont úgy éreztem, hogy az egykori beépítési kontúr erősebb az aktuális szabályozásnál. Másrészt olyan térrendszer kialakítására törekedtem, amely egyszerre szolgálja a hagyományos könyvtári szisztémát, miközben túl is lép rajta. Az idő igazolta az elképzelést. Az olvasók, a város idestova húsz éve használja és szereti az épületet.

A krédódban szerepel a mérhetetlen kíváncsiság és a bensőséges magány is, amely belülről hajt előre. Mennyire élhetted ki ezeket az újpesti bútorgyárban, ahol asztalosként dolgoztál még az Iparművészeti Főiskola előtt?

A Kisképzőben érettségiztem bútorművesként. Onnan egyenes út vezetett – volna – az Iparművészeti Főiskolára, de a felvételi bizottság kikötötte, menjek el egy évre dolgozni egy gyárba, majd utána jelentkezzek megint. Engedelmeskedtem, s így kerültem az újpesti BUBIV asztalosai közé. Kétkeziként, két műszakban. Emberpróbáló volt, de megérte, mert 1968-ban felvettek a főiskola Építész Tanszékére. A főiskolai évek alatt, a diplomamunkámban, s utána is, nagy hasznát vettem a gyárban szerzett tudásnak.

Saját lakásod berendezéseként készült bútoraid még az NDK sajtóját is megjárták, mint valamiféle IKEA előképek. Majd 30 év múltán ismét feltűntek a honi Lakáskultúra hasábjain. Ma is ezek között éltek?

1972-ben megvettünk egy csupasz 48 négyzetméteres lakást, amit, ha akartunk volna és pénzünk is lett volna rá, akkor se tudtunk volna kereskedelmi bútorokkal berendezni. Így én terveztem, sőt javarészt saját kezűleg csináltam meg ezeket. Időnként persze alakítottam, javítgattam rajtuk egy kicsit. Dacára, hogy felmerült néhányszor, hogy nagyobb lakásba kéne költözzünk, a mai napig itt, ezek között élünk.

 

1983-ban a Fiatal Építészek Stúdiója akkoriban meglehetősen szokatlan módon nyilvános vitát rendezett egy építészeti magánpályázatról, amelynek te is részese voltál. Mi volt a vita tárgya?

Furcsa történet volt. Révai Gábor, aki egyébként a Rákosi-korszak meghatározó kultúrpolitikusának és ideológusának fia, építészeti magánpályázatot írt ki családi házának megtervezésére. Az lett volna a “fizetség”, hogy amelyik terv tetszik neki, azt megépíti. Felkérte Nagy Bálint építészt, hogy állítsa össze a mezőnyt. Így kerültem a meghívottak, Nagy Bálint, Ungár Péter, Szövényi István és Ekler Dezső közé. Mindannyian elkészítettük a saját terveinket. Nagyon komolyan vettük a dolgot, én előtte még mélyinterjút is csináltam a megrendelővel. Révai azután nagy elégedetten begyűjtötte a terveket. Hetekig semmit se hallottunk felőle, majd kiderült, hogy a pályázatra beérkezett öt pályaműből kiszemelgette a neki tetsző részeket és megbízott egy hatodik építészt a ház megtervezésével. Ezt akkora arculcsapásként éltük meg, hogy eldöntöttük: a MÉSZ nyilvánossága elé visszük az ügyet. Akkor még a szakma is jobban összezárt. A vita tárgya az volt, hogy meddig mehet el a megrendelő egy ilyen helyzetben. Révai nem értette: a pénzéért azt bíz meg, akit akar. Fiatalok voltunk és naivak. Azt hittük, megváltjuk a világot — ehelyett arcodba kaptad a magyar rögvalóságot. Ezt a jelenséget egyébként Kenedi János a Tiéd az ország, magadnak építed címmel meg is írta. Ebben név nélkül meséli el egy magánvilla építésének történetét, amelyhez a Révairól mintázott főhős az összes szocialista kiskaput kinyitogatja. Szenzációs írás volt, ma is lenne relevanciája.

 

A Sevillai Világkiállítás pályázatával se jártál jobban. Sőt, az első díjat elnyert Janáky István sem, akivel évekig egy irodában dolgoztatok.

Meglepett, hogy megvétellel díjazták a tervemet. Köztudott, hogy Janáky Pista kapta az első díjat — a legendás Lepkeház. A sorsát sajnos ismerjük. Janáky keze alól hatalmi szóval kihúzták a pauszpapírt, s Makovecz pavilonját építették meg. A pályázatot egyébként közösen vettük ki, közösen is kezdtünk el rajta dolgozni, de annyira két úton indultunk el, hogy Pista egyszer csak rám nézett és azt ajánlotta, hogy készítsünk két külön pályamunkát. Hetekig egymás mellett dolgoztunk, de egészen más gondolatmenettel. Az ő tervének középpontjában az épületben szabadon repkedő lepkék voltak, míg én — mai elnevezéssel élve — hungaricumokat, pontosabban azok kilúgozott lényegét helyeztem egy stilizált, sokszorosára nagyított kukoricagóré üreges pilonjainak belsejébe. A Rubik kockának például minden apró négyzetéhez egy cső vezetett kívülről, így ha ezekbe belenézett a látogató, csak egy-egy színt és egyetlen négyzetet látott, az egész kockát soha.

Ezek után szálltál ki az építészetből?

Az utolsó lökést az Iparterv részvénytársasággá alakítása adta meg, amely formációban én már nem kívántam részt venni, méltatlannak érezve a felkínált lehetőségeket. Szerencsére akkor már több mint tíz éve tanítottam. Még Szrogh György és Reinholz Péter mellett kezdtem el 1980-ban az Iparművészeti Egyetemen, majd később a Műegyetemen is építészetet oktatni. 1991-ben útjára indítottam Kreatív hang címen az általam gründolt tárgyat az Iparművészetin. S jött 11 év, amikor már nem építészként, hanem hangtanárként léteztem.

A zene mindvégig ott volt veled. Mikor vált fontosabbá az építészetnél?

Egészen pontosan meg tudom mondani. Amikor a kecskeméti pályázatot ’85-ben megnyertem, az első utam szörnyű módon nem haza, hanem egy frissen nyílt hangszerboltba vezetett és a teljes pályadíjat egy szintetizátorra költöttem. Onnantól kezdve nem lehetett kirángatni a hangszer mögül. Később vettem mellé egy számítógépet is és elkezdtem az elektronikus zenével intenzíven foglalkozni. Rendszeresen jártam a szombathelyi Bartók szeminárium komputerzenei kurzusára. S egyszer csak azon kaptam magam, hogy leszereltem a görgős vonalzót az asztalomról.

Korábban viszont éppen a zenét hagytad ott az építészetért.

Gyerekként zongorázni tanultam. Nem is tudom, miért ez a hangszer lett, hiszen otthon nem volt zongoránk. Hétfőn és csütörtökön leballagtam a Scholz nénihez a másodikra fél órát gyakorolni, kedden és pénteken pedig mentem a Fillér utcába, a MÁV-házba a hivatalos zeneórákra. Azután beütött a beatmánia és a zongorát lecseréltem egy négy oktávos elektromos hangszerre, az NDK gyártmányú Matadorra. A MOM “házi” zenekarában, a Rangersben játszottam másfél évig. Amikor azonban bekerültem az újpesti bútorgyárba, választanom kellett a rivalda meg a két műszak között. A reménybeli építészkarrier miatt lemondtam az aktív zenélésről.

Később se vágytál vissza a rivaldafénybe?

Mindig is inkább visszahúzódó ember voltam, bár lámpalázas nem voltam soha, sőt a Rangersben szólóztam és énekeltem is. Igazi koppintós zenekarként kezdtük, később nekibátorodtunk és saját számokat is írtunk, de az utókorra nem maradt meg közülük egy sem. Nem rögzítette senki. Később az egyetemi évek alatt kaptam egy furulyát, amibe teljesen beleszerettem, sokáig azt gondoltam, hogy ez az én igazi hangszerem. Barokk zenét játszottam és időnként a barátaimmal kamarázgattam, lakásokban, sőt templomokban is. A furulyakorszaknak a már említett szintetizátor vetett véget, na meg a szomszédok, akik nehezen viselték, hogy én hajnalban és éjjel is örömmel játszottam a blockflőtéimen. A szintetizátorral ezt konfliktusok nélkül megtehettem.

 

Hogy lett ebből tantárgy az Iparművészetin?

Azt mondták, ha téged ennyire érdekelnek a hangok, a zene, tanítsd. Fizetni ugyan nem tudunk érte, technika sem áll rendelkezésre, de ha bevállalod, hogy a gyerekeket otthon tanítod, ám legyen. A zene és a tárgy érdekében olyasmire is rávettem magam, amire azelőtt soha: pénzért kuncsorogtam. Volt egy álmom, mögöttem volt az iskolavezetés, éreztem a gyerekek kíváncsiságának felhajtó erejét. Erőt vettem magamon és egy komplett, négy évre szóló tanmenettel, stúdiókialakítási tervvel házalni kezdtem a számítógépkereskedő, hangszerforgalmazó, hangtechnikával foglalkozó cégeknél. Eredménytelenül. Csaknem három év kitartó pályázása után — egy nemzetközi pályázaton elnyert pénzből felszerelhettem a hangstúdiót az egykori Tölgyfa Galériában.

Mégis kitettek.

Igen, tizenegy év után egykori tanítványom, aki szakvezetővé nőtte ki magát. Talált a helyemre mást. Ekkor hívott meg a soproni AMI építészeti tervezést tanítani. Újabb tizenegy év. Ezzel párhuzamosan, hosszú évekig a Műegyetem különböző tanszékein is tanítottam építészetet. Ma pedig az Metropolitan Egyetem MA képzésén tanítom ezt a tárgyat Z. Halmágyi Judittal.

De a zenét már nem hagytad el miatta.

Nem, azóta is velem van különböző formákban. Egy idő után építész-zeneszerző lett a titulusom is. Írtam zenét színházi, mozdulatművészeti produkciókhoz, portréfilmekhez, több zenei performansz részese voltam, sőt a szemlőhegyi víztározóban is koncerteztem két ifjú tanítványommal, azóta is kérdezgetik az egykori nézők, hogy mikor ismételjük meg. Sokfélét kipróbáltam azóta, de kétségtelenül az elektronikus zene mindennek az alapja. Nagy kihívás, hogy mit tudsz egy perc, vagy akár fél perc alatt a zenével kifejezni. Teljesen elbűvölnek a hangok. Nem annyira a zenei struktúrák, jóval inkább egy hangszer nem perfekt, vagy a különböző tárgyak, számítógépek megszólaltatása nyomán keletkeztetett hangok. Az improvizáció és a lakáskoncertek sokkal inkább nekem valók, mint a MÜPA kikent-kifent monumentális koncertjei. De még ennél is inkább vonz az internet zenéje, ahol csodásnál csodásabb előadók tűnnek fel. Különböző platformokra én is felteszem saját szöszmötöléseimet. Nagy szerencsémre három-négy éve néhány fiatal muzsikussal, zeneszerzővel létrehoztunk egy formációt, amely elegyíti az elektronikus és az akusztikus zenét. Nincsenek megírt számaink, másokét sem játsszuk, csak nagyvonalúan határozunk meg zenei folyamatokat, vagyis improvizálunk. Nemrég Markó Balázs építésszel megalakítottuk a Máma duót, csak úgy a magunk, meg időnként a FUGA közönségének szórakoztatására.

 

Mindenféle tárgyakat, ruhafogast, cserepet, követ, üveget, sőt egyszer egy diffenbachiát is megszólaltattál. Hogy lehet egy virágon zenélni?

A Bartók kurzus egyik záróhangversenyére készültem, s egy virtuális csellóra lett volna szükségem. Ekkor leltem a szombathelyi művelődési ház egyik folyosóján porosodó növényre, kutya egy állapotban volt, senki sem locsolta, gondoltam ez lesz az én hangszerem. Én legalább meglocsoltam. Vonót a művház TMK-műhelyében találtam hozzá egy meghosszabbított WC-pumpa formájában. Felszereltem a növényt és a pumpát mozgásérzékelőkkel, majd három hétig programoztam hozzá, hogy meg tudjam szólaltatni. Ez a kilenc perces darab, a dieffenBACHia lett a hangverseny nyitódarabja. Az új hangszereim az iPad és az iPhone. Egyfelől különböző appokkal különféle hangokat hozhatok létre, amit kedvem szerint összerendezek, máskor felvett hangokkal teszem ugyanezt különböző koncepciók mentén.

 

Akadt azért alkalom, amikor a zenét és az építészetet együtt művelted, mint például a berlini magyar intézet pályázatára készített hanginstalláció.

Az 1938-as Kristályéjszaka 70. évfordulójára írtak ki pályázatot. Elragadott a hév és a hosszas kutatómunka végeztével azt az érzetet próbáltam megragadni, hogy időnként milyen csekélységen múlik, hogy kiből lesz tettes és kiből áldozat. Egy vernisszázs szituációt hoztam létre. Ehhez egy speciális hangszekrényt szerkesztettem. A belépő kihúz egy sorszámot és megnyomja az ahhoz tartozó billentyűt, mire a vékony üveglapok fölé függesztett bazaltkő lezuhan és összetöri azt. A folyamatot WEB-kamera rögzíti, képe kivetül az intézet hatalmas üvegfalára, hogy úgy tűnjön, mintha betörték volna. Ahogyan azon a bizonyos éjszakán a zsidó üzletek kirakatait. Sajnos a zsűri nem akceptálta ezt a projektemet.

Úgy válogatsz a különböző műfajok között, mint más a svédasztalon. Hogyan születtek a kottagrafikák?

Nagy Bálint — akkor még az N&n Galéria vezetőjeként — hívott fel váratlanul, hogy nincs-e anyagom egy tárlathoz, mert valaki visszalépett. Nem volt, de megígértem, hogy készítek egy performanszot két hét alatt. Akkortájt olvastam Italo Calvino Láthatatlan városok című könyvét, ami nagyon megérintett. Abból választottam ki 17 várost és azokhoz készítettem egy installációt. Kiállítási posztamensekre helyeztem, vagy föléjük lógattam a hangszereimet. Mindegyik városhoz tartozott egy felolvasott szöveg, s egy — különféle hangszereken lejátszott — hangfolyamat. Ezeken a kottákon kíséreltem meg képpé transzformálni a városzenék időbeli lefutását. Ezek persze csak részben lejátszhatók, az egyikhez például egy szobában kifeszített 210 húrt kellene egyidejűleg megszólaltani.

 

S mindeközben önálló műfajjá emelted a megnyitó és köszöntő beszédeket, amelyeket hol versben írsz meg, hol zenével kíséred, de szinte mindegyik külön műalkotás.

Ha az ember nem válik íróvá, és nem is számít szisztematikus gondolkodónak, maradnak a rövid műfajok. Miután olyan sokszor kértek fel effélékre, mindig csiszoltam rajta. A kedvencemet Zakók címmel Janáky Pista 65. születésnapjára írtam. Ezekkel is feszegetem a határaimat.

Új tereped a film. A leghosszabb alkotásod saját magadról szól, szelfik sorozata.

Az Insta az új játszóhelyem. Már 1900 fölötti bejegyzésem van, ezek apró vacakolások, vizuális, audiovizuális szösszenetek. Szinte mindegyik utazás közben készül a 4-es metrón, a 7-es buszon. Néha más posztjait, képeit, videóit gondolom tovább. De többnyire én vagyok kéznél saját magamnak, így én vagyok a kép alapanyaga. S mivel annyit foglalkoztam vele, a tavalyi születésnapi kiállításomra egy filmbe fűztem össze ezeket. Ennyi. Szűntelen keresgélek tovább.

Szalai Anna