Identitás - a svábhegyi református templom

Évtizedeken át tartó folyamat volt a svábhegyi református templom tervezése és megépítése, ami Szécsi Zoltán DLA és Ónodi Szabó Lajos tervei alapján kelt életre. A tervezői koncepció egy sajátos történelmi kontinuitás karakteres lenyomatát kívánta megjeleníteni az épületegyüttesben, a kelet-közép és észak európai temperamentum alkotta fúzió kísérletének a reményében. Azt a különös magyar identitást, amelynek a II. világháborút követő években már volt egy rövid, ám hatásában annál progresszívebb megnyilvánulási kísérlete hazánkban.

Identitás

Személyes beszámoló a svábhegyi református templomépítésről.
(parlando - après Babits)

„…s mint rossz gégémből telik…”

Boldogasszony havának Vízkereszt utáni negyedik szerdáján, a kora délutáni órákban a helyére emelték a svábhegyi református templom harangtornyának toronysisakját. A templomot építő és tervező résztvevőknek majd húsz, a svábhegyi reformátusoknak pedig több, mint száz évet kellett várniuk erre a pillanatra. A két önálló épületből - templomból és parókiából álló – együttesre, és a környezetük rendezésére vonatkozó komplett kiviteli tervek 2001. végére készültek el, mintegy négy éves előtervezést követően. Ám az időközben beállt társadalmi-politikai változások, és finanszírozási nehézségek miatt 2002-ben csupán a templom építése kezdődött meg, és - a rendelkezésre álló anyagi erőforrások függvényében – csak hosszas szünetekkel beálltával tudott időről-időre továbblendülni egészen a 2015-ös befejezésig. A parókiaépítés és a környezetalakítás - az új igényekhez igazodva - áttervezés alatt áll.

Az objektív tények mögé bevezető krónikás egyben a történet egyik főszereplője is. Pillanatfelvételének nézőpontja erről a sokváltozós, és sok szereplőt fölvonultató, hosszú vajúdást maga mögött tudó folyamatról óhatatlanul szubjektív. A templomépület befejezése, és a további kibontakozás bizonytalanságai azonban megszólalásra késztetik, noha tudja: rendhagyó vállalkozás recenziót írni egy még le nem zárult folyamatról, még ha annak talán legfontosabb állomását is ünnepeljük most…

A Budahegyvidéki Református Gyülekezet tagjaként kerültem a megbízás közelébe, az akkoriban ott segédlelkészi beosztásban szolgáló, a későbbiekben pedig a svábhegyi gyülekezet vezető lelkészévé előlépő Berta Zsolt lelkipásztorhoz kötődő (temetést és keresztelést is fölölelő), ifjúházas családtörténetem kapcsán.

1996-97-re tehető az időpont, amikor szőni kezdtük a csaknem százéves múltra visszatekintő, ám abban az időben még a Budahegyvidéki Egyházközség gyámsága alatt működő gyülekezet első önálló hitéleti központjának álmát. Végül aztán 1998-ban, tíz, a tervezés élvonalában eltöltött tanulóév, és egy korábbi református templomtervezés kudarcának a tapasztalatával a hátam mögött láttam munkához, tervező társammal, Ónodi Szabó Lajos építésszel, aki az anya-gyülekezet építész delegáltjaként csatlakozott mihozzánk, hogy a helyi Önkormányzat által nagylelkűen rendelkezésre bocsátott telken végre testet ölthessen ez a sok évtizedes álom….

A svábhegyi tervezés fontos előzménye, hogy 1990 nyarán, friss diplomával a zsebemben, és még frissebb, személyes skandináv élményekkel a tarsolyomban Leányfalu számára tervezhettem új református templomot, az ott szolgáló lelkész fölkérésére. Élénken élt még bennem az élmény: diplomám megszerzése után, 1989 sorsfordító őszén Svédországban, Georg Várhelyi építész stockholmi irodájában töltöttem három hónapot, amikor is alkalmam volt személyesen fölkeresni Sigurd Lewerentz XX. század második felében épült egyházi épületeit, a dél-svédországi Klippan városában, illetve a főváros Björkhagen nevű kerületében. Hatásuk elementáris volt: bennük és általuk nem csupán az északi esztétika két iskolapéldáját láttam és ismerhettem meg, hanem egy Európát meghatározó kulturális identitás kollektív tudatalattijából föltörő, kreatív őserő megnyilvánulását volt alkalmam megtapasztalni, fizikai valóságában.

Talán ennek a tudatformáló alapélménynek tulajdonítható, hogy a leányfalui kísérlet megfeneklett (orientációm nem illeszkedett a megbízóm által preferált ideológiai kánon elvárásaihoz…). Ez a kis kitérő azonban a svábhegyi történetnek is fontos epizódja lett: hamar rájöttem, hogy építész alapállásom – a messzi protestáns észak éthoszának a tisztelete - igen hamar nyílt konfliktusba kerülhet azzal a közeggel, amiben élünk és dolgozunk. Míg Európa északi országaiban protestantizmus és progresszió jószerivel ekvivalens fogalmak, addig mi itthon még mindig mintha e fogalmak tisztázásánál tartanánk csupán. Képes-e a sok nyomorúságot, bút és bajt megélt, és múltjához, ideológiai korlátaihoz már csak ezért is görcsösen kötődő, identitását elsődleges formai jegyekben előszeretettel megtaláló, ezért a múltba fordulásra (és az ebből következő bezárkózásra) fogékony magyar lélek befogadni azt a térszemléleti, környezetalakítási, anyaghasználati és funkcionális nyitottságot, a tiszta absztrakciónak azt a formai előítéletektől és szubjektív képzeteltől mentes modernségét, amit Svédországban megtapasztaltam?

Hosszú – lassan mintegy száz éves – történelmi múltra tekint mindez vissza. Amíg a XX. század első harmadában a nemzeti önrendelkezésüket frissen elnyert környező országokban a szabadság részegítő érzésével felvillanyozott modern gondolat a fő sodorba kerülve falrengető erőket és bámulatba ejtő kreativitást szabadított föl, legyen szó irodalomról, színházról, képzőművészetről, zenéről, vagy éppen építészetről (hogy azután mindez ismét derékba töressék a náci és a kommunista diktatúrák rémuralmainak jármában), addig a trianoni katasztrófa árnyékában, és az elszenvedett fájdalom súlya alatt élő, testében-lelkében megcsonkított magyar államot, és a vele szorosan egybefonódó egyházait egyként gúzsba kötő hivatalos múltba fordulás kötelező ideológiája nem hagyott életteret a magyar progresszió friss gyökereit jelentő modern és avantgárd művészi törekvések számára (üdítő kivételt képeznek a nemesen konzervatív városmajori és pasaréti római katolikus templomok, mint a szabályt erősítő ritka kivételek, amelyek, noha szintúgy az építészeti múltból merítenek ihletet, de a kor progresszív építészeti vonulataihoz mégiscsak hozzáköthetők...).

Nekünk, magyaroknak mind a mai napig nem sikerült megszabadulnunk ettől a súlyos történelmi, kulturális, filozófiai és nem utolsó sorban pszichológiai örökségtől (ebben nem segíthetett a kommunizmus hivatalos és elfojtó internacionalizmusa, de az annak antitézisét képező rendszerváltás ál-organikus posztmodern identitáskeresése sem…). A történeti-formai kánonhoz való szoros kötődés még mindig identitás alkotó, társadalomformáló erő a befogadó közeg számára, itt és most is. Az ehhez történő alkalmazkodás pedig megkerülhetetlen tényező az e közegben alkotó egyén számára. Zenei párhuzam: a klasszikus kánonnal birkózó Brahms, semmint a modernista Liszt útján kell járnunk. Kodály megkésett, végül itthon hamar otthonra lelt magyar konzervativizmusa, kontra Bartók elűzött hazátlan (sic!) – kintről bumerángként elemi erővel visszaütő  - magyar modernsége, nota bene Ligeti vagy Kurtág (ugyancsak idegenbe szorult) jövőt alkotó magyar avantgardizmusa...

Világossá vált, hogy ha a megvalósulás esélyével komolyan kívánunk számolni, akkor e fölismerés birtokában kell megtalálnunk azt a konzervatív utat, ami előremutató lehet. Azokat a historikus fragmentumokat, építészeti (szerkezeti, anyaghasználati, téralkotó) reminiszcenciákat kell föllelnünk, amik mai kontextusban új értelemmel reprezentálhatják kortárs világunkat. A mindennapok zűrzavarában és ideológiai perpatvarában magára maradt, Istenét, a világ harmóniáját és belső békéjét egyaránt kereső ember zaklatott hitét. Neoclassica contemporanea. Absztrakt módon, ideológiai tartalomtól mentesen – neomodernen innen és posztmodernen túl.

Akármilyen alkotói út is adassék az építész számára (legyen az akár a társadalmi-kulturális determináció, akár a személyes választás szülötte, vagy ezek bármilyen elegyének eredője) – az alkotás értékmérője az lesz, hogy a korszerűség objektív (korhoz és anyaghoz kötődő - modern) egyedijétől képes-e eljutni az egyetemesség (kortalan, anyagtalan - metafizikus) általánosáig. Az építészet induktív lényegéhez. Az objektív szubjektivitás paradoxonját áttörő alkotó erő hiteles válaszához…

A svábhegyi Református Templom és Gyülekezeti Központ - eredeti tervi formájában - magán viseli a björkhageni épületegyüttes bizonyos lényegi tanulságait. Elsősorban a beépítésében, ami esetünkben is három, egymással mellérendelt viszonyban álló kompozíciós elemből áll. A két épületre tagolt gyülekezeti központból (templomépület és parókia), valamint az épített (értsd: az általunk megtervezett) környezetből. Lewerentz hatása e fizikai entitások egyidejű, és egyenlő súlyú mennyiségi és minőségi jelenlétében, szoros interakciójában érződik. A tervezői koncepció a kész állapotban azonban ennél is többet, az alkotóelemek szoros interakciójának komplexitásában megnyilvánuló kulturális, esztétikai, funkcionális tényezők, és kölcsönhatásaik erőterében megszülető történelmi kontinuitás karakteres lenyomatát kívánta megjeleníteni az épületegyüttesben, a kelet-közép és észak európai temperamentum alkotta sajátos fúzió kísérletének a reményében. Ismét megjeleníteni azt a különös magyar identitást amelynek a II. világháborút követő években már volt egy rövid, ám hatásában annál progresszívebb (és később, több hullámban, ismét föl-fölbukkanó), megnyilvánulási kísérlete Hazánkban...

Mi látszik mindebből ma, amikor a templomépület - az eredeti elképzeléseknek csaknem teljes egészében megfelelő módon - gyakorlatilag elkészült, és önmagában is értékelhető épületté vált? Mi fog mindebből látszani holnap, ha tényleg elkészül a ma még torzó épületegyüttes (amire pillanatnyilag jó esély mutatkozik)? A parókia és a környezetalakítás a jelentős áttervezés után is őrzi majd az általam továbbra is eredetinek tekintett tervállapot talán csak nekem fontos alapelveit? A folytatásról és a végkifejletről egy, talán ugyanilyen személyes hangú riportban, egy másik krónikás bizonyára beszámol majd...

A templom megvalósulásának rögös útja végén - több önálló ütem, hosszú leállásokkal: altemplom, majd a szerkezetkész teljes templomszint; az épületbelső, majd a toronytest; végül a homlokzati kőburkolatok, és a toronysisak - óhatatlan a visszanézés. Van, amit ma máshogy csinálnék? Biztosan (tizenöt év nem múlik el nyomtalanul…). Ugyanígy fognék hozzá? Részleteiben, belső téri tartalmaiban, összetettségében és zaklatottságában is a szintézisre és a harmóniára való törekvésében, szerkezet- és anyagválasztásaiban biztosan. Az objektív (klasszikus és kanonizált, ezért konzervatív) forma elsődlegességét tiszteletben tartva ismét a részletképzéseiben, díszítő kedvének szinte a mikrovilág léptékéig lebontott, introvertált személyességében nyilvánulna meg, hogy mi a magyar, nem pedig elsődleges és harsogó formai manifesztumaiban mutatná meg, hogy ki a magyar.

Hogy a templomban fölcsendülő, mai füllel kissé talán naiv, de eltökélt és következetes hang mennyire autentikus? Lesz, aki eldöntse. De örömmel tölt el, hogy e hangot hallom most is, és beszélhetek minderről „…míg az égi és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljek, s meg ne haljak” - a harmadik évezred első harmadának a derekán, majd száz évvel Trianon után.  (kiemelés tőlem.)

Kortársi és alkotói mivoltomban egyaránt, a huszadik század e megkésett gyermekének krónikásaként!

„…hogy, ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kínoknak eleven, süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre, vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy még vakabb, és örök Cethal szájában végképp eltűnök a régi hangot s szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugallja, bátran szólhassak…”

AMDG                                                                             Soli Deo Gloria

Szécsi Zoltán DLA építész sk.

Az idézetek forrása: Babits Mihály, Jónás imája, 1939.