„Időt és fáradságot nem kímélve”
„Tema, hima osimazu”, azaz „időt és fáradságot nem kímélve” - ebből a szólásból ered a tokiói Design Sight galériában nemrég megnyílt kiállítás címe, amely a tavaly katasztrófa sújtotta Tohuku régió mindennapi használati tárgyait, mestereit és sajátos ízvilágát mutatja be, választ keresve arra a kérdésre, vajon a hagyományos szakértelem, az emberi kézügyesség és a fizikai munka hogyan fér meg a „japán csoda” csúcstechnológiája és tömegtermelése mellett. Várhelyi Judit beszámolója.
Köztudott, hogy Japán a világ harmadik legerősebb gazdasága (sokáig a második volt, de tavaly Kína leelőzte). A Sinkanszen-expressz, a szuperkompjuterek és Asimo-robot hazájában joggal várhatnánk el, hogy amerre járunk, a csúcstechnológia és a robotika széleskörű használatával találkozunk - így megdöbbenve figyeltem nemrég, ahogy egy kovács izzó vasdarabot emelt ki a tűzből és csupán szemmértékkel formálva-kalapálva azt, metszőollót készített belőle. Miért így? Biztosan van erre egy könnyebb és hatékonyabb módszer is! Mint kiderült, pontosan ezt a kérdést tette fel Naoto Fukasawa formatervező is, amikor a Temahima című kiállításhoz gyűjtötte az anyagot.
A 21-21 Design Sight galéria kiállítása Tohoku, a tavaly földrengés és szökőár által súlytott régió tárgykultúráját mutatja be, közel száz használati tárgyon és élelmiszeren, valamint fényképeken és dokumentumfilmeken keresztül. A kiállítás címe egy szólásmondásra utal: „tema, hima osimazu”, vagyis időt és fáradságot nem kímélve, odaadóan dolgozni.
A kiállított tárgyak valóban így készültek - lassú, egyenletes tempóban, az évszakok ritmusához igazodva, precízen, kézzel. Tohoku lakói hagyományosan halászatból és mezőgazdaságból éltek - ezek aránya még ma is jelentős - és a hosszú, hideg telek alatt, amikor méteres hótakaró borította a földeket, a kézműves munka elfoglalta és egyben kiegészítő bevételhez juttatta a családokat. A túlélésért folytatott küzdelem kiolvasható a mindennapi, egyszerű használati tárgyakból és a helyi ételek ízéből is.
Az éhínség örökös veszélye, a szegénység és a felkészülés a párás, meleg nyárra - amikor könnyen romlik, penészedik minden -, a tartósítás különböző, ötletes módszereit eredményezte és egyben kialakította a régió egyedi ízvilágát is. Naoto Fukasawa installációja kiállítási tárggyá nemesíti az egyszerű élelmiszereket is: a vitrinekben füstölt halat, szárított zöldséget, gabonából készült cukorkát, savanyított erdei növényt látunk, a kísérő dokumentáció pedig részletesen leírja az egyes ételek készítési módját is.
A folyamatos, gondos munkára jó példa a „kori dofu”, ami hús hiányában egész évben fontos fehérjeforrás. A szójatejből készült tofut hordozható faállványzatra kötözve felállítják az udvaron, ahol éjjel megfagy, majd felovasztják és lassan kiszárítják - ezt a folyamatot mindaddig ismétlik, a közel 50 kilós rácsokat fel-alá cipelve, amíg a tofu halványbarna és szivacsos nem lesz. Miért nem gyorsítják, gépesítik a folyamatot? Azért, mert a buborékok eloszlását, a textúrát és ezzel a megszokott ízt csak a lassú, gondos munka, a fagyos téli levegő biztosítja.
A kurátorok szándékosan nem a híres mesterek kézműves remekeit, hanem a mindennapokban használt, anonim tárgyakat keresték. Ezek közül hetet a dokumentumfilmek „nevesítenek”. A tél közepén készült, gyönyörű felvételeken nyugodt, mosolygós, békét és harmóniát sugárzó arcokat látunk - csevegve dolgozó asszonyok csoportját, akik rizsgombócot csomagolnak bambuszlevélbe, vagy egyedül, csendben, elmélyülten dolgozó kosárfonómestert, aki az anyaggal folytatott párbeszéd közben szintén nem tűnik magányosnak. Ez a tudás azonban már északon is kiveszőben van, mivel a legtöbb mester már elmúlt hatvan éves és nehezen találnak tanítványokra. A tavaly márciusi katasztrófa rámutatott a technika határaira és ezzel egyfajta önvizsgálatot indított el, megkérdőjelezve a háborút követő, erőltetett iramú gazdasági fejlődést, a „japán csoda” társadalmi árát. Taku Satoh grafikus, a kiállítás egyik kurátora ezt így fogalmazta meg: „a városi életformára jellemző ‘kényelem’ észrevétlenül függőségbe von minket és tulajdonképpen a fizikai erőfeszítés megszűnését jelenti.”
A kiállításon látható tárgyalkotás egyfajta „slow design”, ami nem tűri meg a „csalást”; itt nem szabad kihagyni egy lépést sem a kényelem vagy a gazdaságosság kedvéért. A kurátorok véleménye szerint a válasz Naoto Fukasawa eredeti kérdésre az, hogy az emberi kéz és a fizikai munka használata, a gyengéd erő alkalmazása és a természethez igazodó ritmus nem alacsonyabbrendű korunk tömegtermelésénél, hanem egy lehetséges kivezető út az onnan eredő problémákra. Hogy ez árkádiánus utópia-e vagy pedig valós alternatíva, ítélje meg ki-ki kedve szerint, de a meggondolás eredménye bizonyára nem befolyásolja majd a tárgyak és a mögöttük rejlő emberi történetek szépségét.
A kiállítás 2012. augusztus 26-áig látható a 21_21 Design Sight galériában, Tokióban.
Várhelyi Judit
További fényképek találhatók a kurátorok útinaplójában:
Fagyasztva szárított retek Minami-Aizu városkából
Kurátorok: Taku Satoh, Naoto Fukasawa, Fumie Okumura, Noriko Kawakami
Dokumentumfilm: Tom Vincent, Yu Yamanaka
Fényképek: Yusuke Nishibe, Kovács Bence
A kiállítás grafikai terve: Taku Satoh
Installáció terve: Naoto Fukasawa
