Ikonikus romok? Inkább észrevétlenül álló házak
Van-e közös nevező a visegrádi országok háború utáni építészetében, és bemutatható-e ez a közös örökség egyetlen kiállításon? A MÉSZ által befogadott vándorkiállítás, az Iconic Ruins? erre vállalkozott. Mészáros Ábel építész, a magyar válogatás kurátorának írása.
2019 tavaszán mutatkozott be Prágában az a visegrádi országok második világháború utáni építészetét párhuzamba állító fotókiállítás, amely október 7-től 22-ig lesz látható a Magyar Építőművészek Szövetsége Ötpacsirta utcai székházában. 1945-től 1990-ig: negyvenöt év, amelynek nagy része az iparosított építés időszakára esik; épületek százezrei a négy országban. Bemutatható mindez hitelesen egy kamarakiállítás keretein belül?
Ez a kérdés foglalkoztatott elsősorban, amikor Simon Mariann megtisztelő közvetítésével felkérést kaptam a prágai Cseh Centrumtól, hogy tegyek javaslatot a kiállításon bemutatandó magyar épületekre. A felkérés mellé a cseh kurátorok rendkívül feszes és kötött koncepciója is társult, ami a közel fél évszázadot három korszakra bontva, tizenegy jellemző épülettípust definiálva szabott keretet a válogatásnak: már csak fel kellett tölteni tartalommal az így kialakult mátrix 33 celláját.
E kötött keretrendszer megkönnyíti a négy ország építészetének párhuzamos megfigyelését, egyúttal azonban rá is világít azokra az eltérésekre, amelyek főleg a korszakolás területén jelentkeznek az egykori szocialista blokk államainak történelme közt. A csehek által meghatározott, s a többi szereplő számára is előírt periodizáció három jellemző időszakot különít el: elsőként a háború lezárásától az 1958-as brüsszeli expóig tartó szocialista realizmust, ezt követően a hatvanas évek késő-modernizmusát, amelyet ott a Cseh Építészek Szövetsége 1970-es reformjáig számítanak, végül a rendszerváltásig fennmaradó, csaknem két évtizedes “bársonyos forradalom” korát.
A magyar építészettörténészek öt rövidebb korszakra bontva tárgyalják a háború utáni hazai építészetet, amelyek nagyrészt szinkronban, de a csehekhez képest kissé eltolt határokkal fedik le az államszocializmus négy és fél évtizedét. 1945-től az évtized végéig még a két világháború közti klasszikus modern szellemiségében zajlott az ország újjáépítése, a szűkös erőforrások miatt kevés jelentős új épülettel. A kommunista hatalomátvétellel párhuzamosan azonban Révai József és Perényi Imre vezetésével ideológiai támadások indultak a médiában, hogy kikényszerítsék a sztálini szocialista realizmus dogmájának kötelező alkalmazását itthon is; az építészeti “formalizmus-vitát” hivatalosan 1951-ben, a Magyar Építőművészek Szövetsége újjáalakuló közgyűlésén zárták le, legkésőbb ekkortól már Magyarországon is szocreálról beszélhetünk.
A kötelező archaizálás időszakának vége legalább olyan diffúz, mint a kezdete: 1954 decemberében Hruscsov a moszkvai építészek előtt megtartotta híres beszédét, melyben elvetette a “szocialista tartalom, nemzeti forma” ideológiáját, s az építés iparosításának fokozását követelte a korábbinál sokkal nagyobb volumen elérése céljából. Az eseményről egész oldalon beszámoló Szabad Nép tudósítása nyomán a bátrabb magyar építészek azonnal megkezdték terveik modernizálását, azonban központi utasítás hiányában a tervezőintézeti gyakorlatból csak az évtized végére tűnt el végleg a szocreál.
Az 56-os forradalom utáni újjáépítés már jellemzően ismét modern szellemben zajlott, ettől kezdve számoljuk Magyarországon a késő-modern “hosszú hatvanas éveket”, amelyeket az “új gazdasági mechanizmus” 1968-as bevezetése zár le. A hetvenes évek az iparosítás, tömeges előregyártás szellemében telt, a minőség felől még inkább a mennyiség irányába tolva el a szocialista építőipart, arra sarkallva az alkotó szellemű építészeket, hogy kiutat keressenek, ekkor még inkább a modernizmus megújításában, és nem teljes elvetésében keresve a jövőt. A nyolcvanas évektől azonban már Magyarországra is begyűrűztek a nemzetközi posztmodern hatások, miközben egy sajátos hazai irányzat, a szerves (organikus) építészet is mind inkább teret követelt magának.
E felsorolásból kitűnik, nem lehetetlen a magyar és a cseh periodizáció szinkronba hozása: az első meghatározott éra többé-kevésbé felöleli a hazai háború utáni rövid modern és a szocreál időszakot, a második, főként a hatvanas éveket magában foglaló időszak (a határok egy-két éves eltérése mellett is) gyakorlatilag azonos. A `68 utáni két évtizedet valamivel problematikusabb monolitikus tömbként kezelni hazai viszonylatban, itt vállaltan szubjektív és töredékes lehet csak az áttekintés.
A meghatározott tizenegy funkcionális épülettípus szintén egyszerre jelentett mankót és korlátozást a válogatásban: míg legtöbbjük egyformán releváns a kor kelet-közép-európai országaiban, a magyar építészet szempontjából erős hiányt jelentett a lakóépületek, vendéglátó létesítmények és templomok teljes kihagyása, míg az egy kalap alá vett mérnöki alkotások és ipari létesítmények csak korlátozottan tudják megjeleníteni az IPARTERV nemzetközileg is kiemelkedő évtizedeit.
A fenti - talán nem túl jelentős - kompromisszumok mellett az igazi kihívást az jelentette, hogy ebből a hatalmas építészeti örökséget hátra hagyó időszakból mi legyen az a nagyon kevés ház, ami minden szempontból és nemzetközi kontextusban is releváns. Újabb dilemmaként jelentkezett, hogy egy-egy mátrixcellába a korszak/épülettípus tipikus példáját, vagy az atipikus, egyedi teljesítményeket válogassam be.
A végül összeállt épületlista semmiképp sem lehetett teljes, így vállaltan szubjektívnek kellett lennie: arra törekedtem, hogy a kiválogatott épületek legnagyobb része tipikus, de ezen belül kimagasló színvonalat képviselő alkotás legyen, míg szintén fontos célként azt tűztem ki, hogy az egyedi hangok, különleges irányzatok legalább egy-egy épületen keresztül megjelenjenek a kiállításon. Ez izgalmas csikicsukit eredményezett, különösen a hetvenes-nyolcvanas évek egyre színesebb és összetettebb időszakát felölelő cellák estében: milyen épülettel képviselje például magát a makoveczi szerves építészet? Kézenfekvő lett volna a sárospataki művelődési ház vagy a Bodrog áruház, előbbi azonban Bán Ferenc egyedülálló nyíregyházi művelődési házát, utóbbi pedig a Reimholz-Lázár alkotópáros szintén korszakos jelentőségű Domus Áruházát ütötte volna el a bemutatkozási lehetőségtől. Makovecz Imre így a kor sportlétesítményeinél jelenik meg, a visegrádi sportcsarnok tervezőjeként. Hasonlóan nehéz volt Csete György exponálása: szakrális épületkategória híján az ipari/mérnöki létesítmények kategóriába kellett beszuszakolni orfűi forrásfoglaló vízműépületét.
A döntés, hogy kortárs fényképeken keresztül jelenik meg e letűnt kor építészete, a máig álló alkotásokra korlátozta ugyan a válogatást, lehetőséget adott viszont arra, hogy Bujnovszky Tamás és Réthey-Prikkel Tamás lencséjén keresztül láttathassuk az anyagot. Érdekes tanulság, hogy bár a kiállítás címe Ikonikus Romok, a cseh kurátorok azon előfeltevésére utalva, hogy a szocializmus korának épített öröksége a pusztulás határán áll, a végül megjelenő házak közül csak kettő van romos állapotban: Pintér Béla tolnai szocreál művháza és Ramocsai István fehérgyarmati téglagyári kazánháza; az egyetlen eltűnt épület a válogatásban pedig a Népstadion, egy még épp a ledózerolása előtt készült képen. A kor jelentős alkotásait mostanra vagy lebontották, vagy felújítva használatban vannak - romokat inkább a kiállításon alulreprezentált ipari örökség körében találnánk.
Hogy mindezekkel a megkötésekkel, kompromisszumokkal milyen lett a válogatás? Nyilván szubjektív, szerintem mégis izgalmas, egymás mellé rakva az egykorú cseh, szlovák és lengyel példákkal. Mindannyiunk mentális térképén más és más épületek szerepelnek, s ez a sokszor átfedésben lévő, máskor eltérő halmaz jelenti közös épített örökségünket. Vizsgáljuk és vitassuk meg őket együtt, mert ezeknek a jelentős, de ma alulértékelt alkotásoknak ott van a helye Magyarország városaiban és falvaiban, vagy ha ott már nem, legalább kollektív emlékezetünkben.
Mészáros Ábel
Az Iconic Ruins? Ikonikus romok? vándorkiállítása 2019. október 7-22. között látható a MÉSZ székházban (1088 Budapest, Ötpacsirta u. 2.).
