Ilyen volt az Építészkongresszus

Jót tett a hagyományos tavaszi nemzetközi építészkongresszusnak, hogy idén külsős kurátor, a zürichi ETH építészetelmélet professzora, Moravánszky Ákos hozta a témát, csakúgy, mint az előadókat, akik maguk is a rangos intézmény oktatói. Az anyagok építészeti metamorfózisának ürügyén az itthoni trendnél jóval nyitottabb, ám szándékaiban nagyon is hasonló szemlélettel ismerkedhetett a magyar közönség. Zöldi Anna beszámolója.

A szellemi elégedettséget az sem tudta csökkenteni, hogy a helyszínválasztás ezúttal nem volt telitalálat: sokan kint rekedtek, mert a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen idejekorán lefoglalt helyszín nem készült el, a lehetőségként kapott előadóban pedig olyan kényelmetlen padsorokban kellett szorongani, amire még leendő katonákat se szabadna kárhoztatni. Cserébe az építésügyért felelős politikusaink olyan dicső és (időben terjedelmes) előadással emlékeztek meg a szakma és a szakmapolitika közös eredményeiről, hogy Krizsán András, MÉSZ elnök jobbnak látta nem szaporítani a szót, és megnyitó beszédét a facebook nyilvánosságára bízta. Az esemény egyébként követhető volt a neten, így remélhetőleg egyetlen érdeklődő sem maradt le, aki mégis, az talán az előadások szellemi hátterét összefoglaló beszámolóból képet és kedvet kaphat a további kutakodásra. A kongresszusok vitathatatlan értéke – a személyes előadások élvezetén túl – az a lehetőség, hogy a hazai építészet alakulását összevethetjük a tőlünk idegen gyakorlattal, így az előadások részletezése helyett – amely a neten, képek böngészésével sokkal érdekesebb, mint olvasva – ezúttal inkább az összefüggésekre koncentrálok.

Március első hétvégéje amúgy is megfeszített tempót kíván az építészet rajongóitól: a kongresszussal rendre egy időben zajlik a KÉK (Kortárs Építészeti Központ) rendezvénye, az Építészeti Filmnapok, ami ugyancsak kitüntetett figyelmet érdemel, olyannyira, hogy lassan érdemes lenne a két rendezvény köré szervezni az építészet éves ünnepét a kulturális programokkal amúgy is túlzsúfolt október helyett. Míg a filmnapok főképp városi témákkal foglalkozik, és a használók szemszögéből fókuszál az építészet kérdéseire, addig a kongresszuson az alkotók munkásságán keresztül tárulnak fel a válaszok ugyanezekre a kérdésekre. A kettő együtt pontos és hiteles keresztmetszetet ad a szakmát foglalkoztató dilemmákról, melyeknek alighanem a lényegét fogalmazta meg Rem Koolhaas a filmnapokat záró - sajnos kissé modoros – portréfilmben: a ma alkotó építész eddig sosem tapasztalt kihívással néz szembe, amikor olyan helyekre, olyan kultúrák számára kell terveznie, amelyek számára ismeretlenek. Következésképpen felértékelődik szemében a kontextus minden formája, ebben keres kapaszkodót, hogy gyökeret eresszen az idegen talajban.
Kézenfekvő a kontextust a láthatóban keresni: a tájban, a helyi anyagokban, a meglévő építészeti környezetben (illeszkedés?), ám a tetszetős eredmény nem biztos, hogy egyben kellően őszinte válasz a valódi kérdésre. Kis túlzással akár azt is állíthatjuk, hogy korunk építő beavatkozásának épp az a sajátja, hogy nincs kontextusa a meglévőhöz – ahogy ezt a zsellemi jelenségek átalakulása során is tapasztaljuk.

Léptékében és funkciójában az évszázadokon át a jellemzőtől gyökeresen eltérő épületeken használjuk a „helyi anyagokat”, amiket a maguk idejében épp a léptéknek és funkciónak megfelelés tett alkalmassá a használatra.

Ez pedig alapvető ellentmondás, akárhogy csűrjük-csavarjuk.

Nem nehéz belátni, hogy a 20. század fordulóján nyilvánvalóvá vált gazdasági, társadalmi léptékváltásra valójában a modernizmus adott egyedül hiteles választ, sajnos azonban ez a válasz, amennyire őszinte volt, annyira nehezen emészthető. Úgy is mondhatjuk, nem volt tetszetős, nem volt szerethető – mint a túlzott őszinteség általában. De mint minden őszinte kijelentés, ha egyszer már elhangzott, semmiféle szépítéssel nem tuszkolható vissza a mellébeszélés kényelmes odújába. A posztmodern, amely megpróbálta a szeretett és megszokott formák visszaidézésével enyhíteni a kényelmetlen zavart, pajkos szellemi kalandnak bizonyult. Az aktuális létállapot frappáns megfogalmazásán túl valódi pszichikai feloldozást nem adott, a sok sziporka nem állt össze kozmikus egésszé, válaszok helyett a kérdések szaporodtak.

A helyzet pedig azóta csak fokozódik. A szerethető, ember léptékű építészet egyre inkább kihívás, ahogy nő a feladatok léptéke, változik mind a tervezés, mind az előállítás technológiája. Az ikonikus építészeti jelképeket termelő, sokszor igazságtalanul dehonesztáló felhanggal emlegetett „sztárépítészet” felvirágzása az egyik lehetséges válasz a paradigmaváltásra, de ez a hagyományos kulturális beágyazottsághoz jobban ragaszkodó Európában nem egyértelműen tetszetős – tegyük hozzá, hogy itt a feladatok léptéke sem indokolja feltétlenül.

A konferenciát indító előadásában Moravánszky Ákos azt a tételt fogalmazta meg, hogy a posztmodern forma-centrikusságával szemben ma az anyagok és megmunkálásuk áll az építészek érdeklődésének fókuszában, amikor a történeti kontinuitás kérdésére keresik a választ. „A tektonikus váznál fontosabbak az azokat burkoló, öltöztető felületek. Ezek érzéki hatása a mai építészek munkásságában meghatározóbb, mint a formai újszerűség.” – idézi a kurátor, aki legutóbbi könyvét is ennek a témának szentelte. (Metamorphism: Material Change in Architecture | RIBA Bookshops)

A hazai építészet kétségkívül ezt az irányt követi, ám a Moravánszky meghívására érkezett előadók az itthon szokásos gyakorlatnál tovább tágították a metamorfózis lehetőségeinek körét. Míg a hazai gyakorlatban szinte követelmény a végsőkig redukált, szigorú elvszerűség – ami hovatovább az érzéki látvány rovására megy (unalom) – addig

a külföldi előadók bemutatott munkáitól a játék, sőt a geg sem bizonyult idegennek, ahogy a kortárs technológia adta formálás lehetőségeit sem írta felül semmiféle vélt hagyománytisztelet.

„A hagyományos és az ultra-anyagok, a kézműves módszerek és a digitális fabrikáció egyaránt hozzájárulnak a formák játékának új lehetőségeihez.” – írja Moravánszky a kongresszus beharangozójában.

Az anyagokkal történő szabad kísérletezés elvi hátterét, illetve a textúrák leképezésének sajátosságait Moravánszky nyomán Gottfried Semper itthon ritkábban idézett „burkolás-elméletében” ragadta meg az előadók többsége. Semper az épület látható burkát sátorponyvaként definiálta, amely a szerkezet borítja. A burkolás ősi technikáját a szövésben látta, amelynek mintázata visszaköszön a későbbi, más anyagokból kivitelezett építészeti felületek textúrájában. Eképpen az átiratok kulturális minták őrzői is egyben, és ez a kontinuitás záloga lehet; alakulásuk, változásuk pedig a folyamatok irányának lenyomatát őrzi. Ez a szemlélet óhatatlanul együtt jár a látvány felértékelődésével, viszonylagos önállóságával a - fizikai, vagy gondolati - konstrukció őszinteségével szemben. A hivatkozott kontextus az előadók többségénél a környék építészeti mintázata, azaz a „látható” volt a „tudott”-tal, vagy az „áhított”-tal szemben. (Érdekes megfigyelni, hogy a magyar építészet huszadik századi történetében, ahol éles harcot vívott egymással a látványában sivárnak ítélt, „elvszerű” építészet, azaz a modern és a formagazdag megjelenésű, narratív architektúra, éppen ez utóbbi határozta meg magát makacsul mindig is elvek mentén, és ez alól még a magyar szecesszió sem kivétel. Napjaink leginkább elfogadott tendenciája pedig épp az az irányzat, amely a kettőt egyesíti: a modern szigorúságával fordul a hagyomány felé, miközben redukált, kortárs formáit hagyományos anyagokba öltözteti.)

A kortárs magyar építészet tendenciáival összevetve az elsődlegesen a látvánnyal, a felszínnel kommunikáló szemlélet frissítőleg hatott, különösképpen a szikár ízlésűnek tartott svájciaktól. A beleerőszakolt üzenettől megfosztott, önmagában megálló látvány egy lehetséges őszinte válasz a léptékében és funkciójában semmiféle előzménnyel nem bíró épületek elhelyezésére a hagyományos környezetben. A helyzet kicsit emlékeztet a 20. század eleji technológiai forradalom idején kibontakozó art deco irányzatra, amely nem véletlenül éli ma újrafelfedezését: egyfelől sosem látott, áramvonalas formák jelentek meg, miközben a gigantikus városi épületek testközeli, tapintható részletein tovább élt a dekoratív ornamentika – a korai felhőkarcolók ennek tipikus példái.

A léptékváltás problémája legélesebben a legkevésbé látványos előadásban, Philipp Esch munkái kapcsán merült fel. A zürichi tervező városrésznyi lakásprojekteket mutatott, ahol a tartalmi újszerűséget a lakások egyedi alaprajza, telepítése jelenti, míg a plasztikusan felépített, hatalmas tömbök „arcának” megformálása igazi kihívás elé állítja az építészeket. Erre előszeretettel használják a téglát, amely – mint mondják – kellő szabadságot ad. Más esetben a helyi táj sziklavonulatára rímelő struktúrát erős földszínnel és fegyelmezett homlokzatplasztikával társítják. Munkáikban úgy törekszenek a különböző léptékekből fakadó ellentmondások összebékítésére, hogy a funkció és topográfia által megkövetelt méreteket a felület ritmusának megválasztásával szelídítik fokozatosan ember-léptékűvé.

 

Ugyancsak a lépték problémája határozta meg a Zermattban felépült Monte-Rosa menedékház tervezőjeként ismerős Bearth & Deplazes iroda bemutatott munkáit. Valentin Bearth a legutóbbi időkig elzárt svájci település, Fläsch község szélén álló klinikaépület példáján mutatta be, mit jelentett az apró házak közé épült eltérő méretű tömeg illesztése, melyet ez esetben az egyszerű, tagolatlan tömeg, a szabályos homlokzat, és az azon burkolóanyagként megjelenő fa nyugodt plasztikája segített megoldani. A Gantenbein borászat már a homlokzaton használt anyag – tégla – 21. századi átiratára példa. A kötőanyag nélkül rakott téglafal funkcionális: biztosítja a helyiségben zajló tevékenységhez szükséges árnyékolást, ugyanakkor az átszellőzést is. A szőlőszemeket imitáló mintázatát kiadó téglák rendjét robottechnika segítségével állították elő. Ez utóbbi minden szempontból jó példa a semperi „öltöztetés” kortárs megvalósulására, miközben játékos fricska, mely a tervezői szabadságot dicséri.

Hasonlóan könnyed, mondhatni felszínes ötletek minőségi kivitelezésével jó lenne az itthoni lankákon is találkozni. Ez a merészség jellemzi az ÖKK biztosító épületét is Landquartban, ahol az íves árkádsor motívumát feszítik a végsőkig, egyúttal brilliáns önhordó szerkezet hozva létre a korszerű építéstechnológia segítségével.

A meghökkentő frivolság jellemezte Andrea Caruso (Caruso St John Architects) munkáinak némelyikét is, nem véletlenül adta előadásának a Metamorfózis, Alkímia, Illúzió címet. Történelmi környezetben megvalósult felújításai, bővítései során előszeretettel él a szerkezettől független, a hely történeti kontextusában gyökerező felületi mintázatokkal – csipkét, kőintarziát, végtelen arabeszket jelenít meg a határoló szerkezeteken, a minőségi kivitelezés során pedig a digitális technikát hívja segítségül. Amit végez, valódi alkímia, az anyag művészi transzformálása magasabb rendű formába – nem árt észrevenni, hogy a magyar falu kádár-kockáiról ismerős axonometrikus kockamintát kizárólag a minőségi kivitelezés különbözteti meg a Victoria&Albert Museum of Childhood kőintarziájától. A Svájc egyik kis településén, Churban felújított panzióban nem riadt vissza a festett díszletektől sem: vasajtót, fagerendát, rönkfát imitál gátlás nélkül, ha úgy kívánja a helyzet, zöld csíkos és káró mintás festett fallal vegyesen, de mindig következetesen. A kényszeres és görcsös őszinteség helyett a felszabadult játék persze a háttérben stabil énképet feltételez, aminek tőlünk nyugatra nagyobb hagyománya van.

A brémai Landesbank történelmi városközpontba tervezett épülete viszont nagyon is komolyan veszi magát, minőségi kivitelezéssel imitálja a hanza-városok téglahomlokzatainak kézműves jellegét, miközben belül hűvösen kortárs. Ez a feladat is az eltérő léptékek összeegyeztetésére – vagy annak lehetetlenségére példa. Ránézésre is hasonló gondokkal küzd, mint annak idején a felhőkarcolók New Yorkban: vázas, áttört, nyílások által dominált homlokzaton igyekszik visszahozni a tömörfalas architektúra évszázados motívumait – értelemszerűen a részletképzésben. Plasztikusan megformált téglakapuja, és annak vakolt inverze önmagában megejtő. Oswald Spengler a nyugati civilizáció szimbolikus motívumának az ablakot (és a vele járó perspektívát) tartotta, és úgy tűnik, nem tévedett – a mai építészet illeszkedési problémáinak hátterében a léptéken túl az áttörtség mértékének drámai különbsége áll.

Az illeszkedés, az építészeti viselkedés tekintetében a mi régiónk felfogásához legközelebb álló példákat a zürichi építészkaron vendégként oktató Momoyo Kaijima mutatta. Az 1992-ben alapított tokiói Bow-Wow építésziroda munkái honlapjuk tanúsága szerint az anyagok metamorfózisának tekintetében az előző irodákhoz hasonlóan bátrak és változatosak. Közülük a konferencián azok szerepeltek, ahol a helyzet kifejezetten a szerény viszonyulást követelte meg: egy stéget Brugge-ben a csatornaparton, a 2011-es földrengés és cunami által sújtott Momonoura falu újjáépítését, ahol a cél a helyi tradíciók megőrzése volt, illetve menekültekkel és fogyatékosokkal folytatott közös projekteket –a szociális szempontokra fókuszált projektekben így az egyszerű szerkesztés, és őszinte anyagszerűség dominált.

 

Egyszerű példákkal érvelt a belga Jan de Vylder, az Architecten de Vylder Vinck Taillieu iroda munkáit sorolva. A kis költségvetésű projekteknél ugyanazt a logikát követik, mint a történeti környezetbe tervezett munkáknál – az épített nyomok festői rendetlenségének logikáját. A történeti hagyományokkal rendelkező európai építészetben a kortárs beavatkozások esetlegességét nem tagadva hagyják ott saját koruk nyomait, nem görcsölve a látszóbeton simaságán, szükség esetén a hibákból is bátran erényt kovácsolnak. A ledebergi városháza épületében az összes betonhibát pirosra festették, így a hiba végül design-elemmé vált. A Brüsszel melletti apátság köré épült lakóegyüttes homlokzatain a szabályos osztású téglafalakon random megjelenő míves részletek vallanak a klasszikus korszakokat maga mögött hagyó világ esetlegességéről. Bátran festenek téglaosztást betonra és viszont, de ugyanilyen bátran mernek őszintén viselkedni az anyaghasználatban – míg a családi házban következetesen alkalmazott betonblokk kiegészítések végül festői hatást eredményeznek. A leplezetlen anyagszerűség terén a végletekig elmennek – egyrészt a geg, másrészt a nyers buhera irányába. A Leuven melletti kastély parkjában létrehozott munkáik - egy bontatlan, lefóliázott téglatömbökből épített fal, amely ideiglenes színpadot határolt, illetve a két, habarcs nélkül rakott téglapilléren támaszkodó, lehetetlenül kis keresztmetszetű betonfödém, mint kerti pavilon – bizonyítják, a két véglet megjelenésében nincs távol egymástól (Holsbeek). A szárazon rakott pillérek hézagain kiömlő beton ugyanazt az esetlegességet hordozza, mint a tégla, amit nincs értelme kibontani a csomagolásból, hisz úgyis elszállítják idővel. Itt már nem a hazai tájon honos szándékolt szerénységgel, jól megtervezett esetlegességgel van dolgunk, hanem a valódi sufnituning artisztikus megnyilvánulásával. Az előadó mottója árulkodó: "Attól néz ki jól, hogy nem néz ki jól!" A klasszikus teatralitás teátrális megvetését mi sem bizonyítja jobban, mint honlapjuk, ami tökéletesen és idegesítően kezelhetetlen.

És ha már geg, a konferencia sztárja e szempontból minden bizonnyal Alexander Brodsky volt, aki bevallottan hosszú ideig a papírnak tervezett, ezzel demonstrálva nemtetszését a Szovjetunióban, majd pedig Oroszországban folyó hatalmi indíttatású, reprezentatív építészet ellen. Projektjei inkább művészi installációk az építészet eszközeinek felhasználásával – ebben a vonatkozásban találunk a huszadik századi magyar építészet történetében is hasonló alkotókat. Ihlető forrása az egyszerű, úgyszólván kétkezi építészet, legyen az a népi hagyomány, vagy a szocialista korszak találékony szegénységének terméke. Épít jégből, nejlonzacskó-felhőből és használt ajtókból éppúgy, mint rozsdás fémkukákból. Munkáinak üzenetét a szó éppúgy agyonüti, mintha shubertet mesélnénk prózában, helyette inkább nézegessék a képeket.

 

Brodsky építészeti vízióit világszerte neves múzeumok őrzik, a sajtó következetesen az egyetlen világhírű orosz építésznek titulálja. Manapság már használható épületeket is tervez, nem csak fákat kerít be betonelemekkel, bejárat nélkül.(P0-2 villa, a Nikola-Lenivec Tájépítészeti Parkban, Kalugában). A 2016-os Velencei Biennálén álló pavilonja szolidan, de következetesen dől jobbra (vagy balra, aszerint, honnan nézzük). 2017-ben Londonban az Orosz Kulturális Központ előtt a szovjet forradalom 100. évfordulójának alkalmából felállított pavilonja egy kimustrált vasúti kocsit formáz, az ablakok helyén az orosz költészet darabjait olvashatták a látogatók azoktól a költőktől, akiket 1917 és 1991 között Szibériába deportáltak. A vagon végében az elsuhanó orosz táj képe  tágította a perspektívát a végtelenbe.

Az építészet eszköztárának elemeit önkényesen csoportosító Brodsky tevékenysége szélsőséges példája annak, amit a konferencia kurátora, Moravánszky Ákos bevezetőjében hangsúlyozott: anyag és forma kapcsolata korántsem triviális, ahogy azt a modernizmus állította. Az emberi kultúra nem más, mint az anyag átváltoztatása műtárgyakká. Ha kilépünk puszta tárgyalkotás konform keretei közül, és vállalkozunk az alkímia kockázatos műveletére, esélyünk lehet rá, hogy megvalósul az építés végső célja: kitisztul a világmindenség.

Zöldi Anna