In the real world – Japán pavilonja Velencében

Szemben más pavilonokkal, a japán nem konceptuálisan vagy kifejezetten egy kulcsfigura munkásságára koncentrálva nyúlt hozzá a modernizmus kérdéséhez, hanem átfogóbban és sokkal lexikálisabban. A végeredméyn egy részletes, változatos és sűrű rétegeiben számtalan ponton egymásra támaszkodó információtömeg, ami viszont nem a klasszikus értelemben vett modernizmussal, hanem az arra adott ellenkulturális válaszokkal foglalkozik. Helyes Dániel beszámolója.

Izgalmas lépés ez, hiszen a hatvanas-hetvenes években aktuális kérdések a mai napig fennállnak, mind az épített és természetes környezet viszonyában, mind például az építéshez kapcsolódó szerepkörök határvonalainak meghúzásában, illetve elmosásában.

A második világháborús összeomlás után Japán megdöbbentő sebességgel állt talpra, és 1968-ra a világ második legerősebb gazdasága lett, ennek minden előnyével és hátrányával. Ezzel párhuzamosan importálta a nyugati építészetet, annak törekvéseit és formanyelvét, hogy aztán ebből a modernista alapból fejlődjön tovább sajátos irányba a japán avantgarde. Ennek krízise aztán a hatvanas évek végére lett nyilvánvaló és sürgető probléma, ahogy fokozatosan egyértelművé lett a fennálló nehézségek megoldására való alkalmatlansága. A környezetszennyezés vagy például az olajválság olyan hozadékait állították reflektorfénybe a globalizálódó és sebesen urbanizálódó világnak, amelyekre nem létezhettek érvényes válaszok, hiszen még a kérdésfeltevés és egyáltalán, a problémák komolyságának felismerése és a velük való kiterjedt foglalkozás is merőben új szellemi keretrendszereket igényeltek. Ennyit történeti kitekintésnek.

Jól látszik, hogy az anyag „kész volt”; többségében lezárt vagy mára módosult törekvéseket követő munkákat mutathattak be, annak ellenére, hogy az említett építészek nagy része ma is aktív. Nem igényelt különösebb kiegészítést, legfeljebb rendszerezést és ezzel szöges ellentéte más, kísérletezőbb szellemiségű pavilonoknak. Tovább erősíti az inkább dokumentalista hangulatot magának a kiállítótérnek a kialakítása. Négyzetrácsos hálóba volt szerkesztve, mezőnként betűzve A-tól J-ig, majd az egyes témacsoportokon belül megszámozva. Ezt egészítette ki még egy vetítés az alsó szinten. A csoportosítás, amit a szokatlanul sok anyag bemutatására alkalmaztak, viszonylag önkényesnek mondható, és bár igyekszik bizonyos főbb gondolati irányokat hangsúlyozni, mégsem ad, talán nem is próbál adni semmilyen kialakított és igazán szilárd képet a korszak törekvéseiről.

Így ezzel most kevésbé foglalkozva felmerül a kérdés: milyen főbb jellemvonásai voltak a kor „ellen”-építészetének? A bemutatott anyagokat összegezve a legmarkánsabb és a legtöbb egyedi esetet érintő gondolatok véleményem szerint az alábbiak voltak: a terepbejárások kiemelt szerepe; az előre gyártott, illetve self-built építőrendszerekkel való kísérletezés és a tradicionális falu kutatása párhuzamosan a modern városkutatással.

Ez ugye nem a pavilon által használt hangsúlyozás, tehát nem a betűzött kategóriák szerinti. Ahogy az általam készített ábra mutatja, nem is fér bele minden bemutatott anyag és irányzat, bár nem is ez a célja.

Szó volt már róla, hogy milyen sok ponton támaszkodnak egymásra az adott szekciók. Az építészek ismerték egymást, sok projekten akár együtt is dolgoztak, sokszor éppen csak kocsmapultok felett kötött alkalmi kollaborációkban. Ugyancsak egymásra támaszkodnak így a vizsgált társadalmi és építészeti problémák, valamint az azokra adott válaszok is. Bármennyire is próbáljuk leegyszerűsíteni, még ha önkényesen átfogó kategóriákba is próbáljuk rendezni, mint ahogy én tettem, a könnyű bemutatást és összegzést elősegítendő, akkor is maradnak átfedések.

Összekapcsolható például az önfenntartó kisközösségek működésének vizsgálata és a self-built, illetve moduláris házakra törekvés. Sekisui Heim előregyártott moduláris rendszert készített, amit darabonként, szobánként lehetett árulni, akár eladni is. Ishiyama ugyanezt a kérdést, az építész szerepének átértékelését és a ház egyediségét vagy általános és stilizáltságáét sokkal emberközelibben próbálta megoldani. A kész elemek tetszőleges cserélgetése helyett a megbízó kezébe adta az építési és részben a tervezési folyamatot is. 10 év alatt készült el egy ilyen ház, miközben a megbízó megtanulta a szükséges ismereteket, kivitelezte és maga is tervezett, mindezt az építész szakmai segítségével a háttérből. Ez érezhetően éles váltás a - természetesen mai napig meglévő - elitista, az „építész igazából művész” felfogással szemben.

Mindeközben és többek közt Hiroshi Hara kiterjedt kutatásokat folytatott a falvakkal és azon tulajdonságukkal kapcsolatban, hogy külső beavatkozás nélkül is képesek sejtszerűen nőni és osztódni miközben megtartják lényegi jellemzőiket. Először kisebb, majd jóval késöbb grandiózus léptékben kísérelte ezt modern városi környezetbe adaptálni (Reflective house 1974, Umeda sky building 1993).

Mindezek megkérdőjelezik a népesség növekedésére és a kapitalista jóléti társadalmak építészeti igényeire adott modernista válasz aktualitását és hitelességét, bár tagadhatatlanul számos tanulságot le is vonnak belőle, vagy már alapvetésnek vettek.

Különösen erős támadást kap a modernizmus esztétikája. Találkozhatunk a korszakban: zsalunak használt üres olajos hordókkal (Eiji Ebihara), majdhogynem tiszta formalizmussal (Toyo Ito white-U, Mozuna Anti-dwelling box) vagy a hagyományos forma radikális átértelmezésével is (Tadao Ando row house).

Szintén érdekes és ki is emeltem a terepbejárások fontosságát és kitüntetett szerepét a tervezés során, ami egyébként valamennyire a falukutatáshoz is kapcsolódik. Számos alkotó töltött hosszú éveket kutatómunkával, nem csak Japánban, hanem szerte a világban. Hagyományosabban (Riken Yamamoto aki Hara munkatársaként is dolgozott), kevésbé hagyományosan (Architectural Detective Agency) vagy szinte képzőművészeti irányba elmenve (Tomoharu Makabe papírra átsatírozott városi felületei). Ezen kutatások tanulságaiból a már említett nagyvárosi kisközösség rendszerek eredeztethetőek, ahogy a terepbejárások és a megrendelők alapos megismerése kombinálva a tradíciók vizsgálatával, viszont a ház mint működési egység újra/át-gondolásához vezetett.

Összességében érthető, hogy a pavilon inkább csak fogódzkodókat próbált adni az érdeklődőknek a további kutatáshoz. A mélyebb kapcsolatok valamiféle rendszerezésének és hangsúlyozásának hiánya is megbocsájtható, hiszen ahogy láttuk minden ilyen csupán önkény és hiábavaló próbálkozás a rengeteg egymásra épülés és utalás miatt. A helyszínen is elég rendezetlenül hatott, az erőszakkal belevágott négyzetháló ellenére, vagy inkább éppen azért, hiszen nyolc, csak lazán kapcsolódó és egyenként is elég nagy tárgycsoport volt egymás mellé pakolva, amiket ráadásul még száz másik sorrendben, ugyanilyen jogosan lehetett volna tálalni. Egyszóval nehezen bemutatható kiállítás volt és nem is próbált tanulságokat levonni magából, de ennek ellenére szép, és széles metszetét adta egy, a mai napig ható korszak építészeti gondolkodásának.

Helyes Daniel

Commissioner: Kayoko Ota
Deputy Commissioners: Keiko Tasaki, Manako Kawata, Yoko Oyamada
Curator: Norihito Nakatani
Deputy Curators: Hiroo Yamagata, Keigo Kobayashi, Jin Motohashi