Integrált működés, együttgondolkodás, aktivizmus: Erő Zoltán főépítész a főváros jelenéről és jövőjéről

Erő Zoltán, Budapest új főépítésze február elsején kezd új munkahelyén. A Karácsony Gergely főpolgármester által kinevezett „chief urban planner” pontos pozíciója még alakul, de szemléletmódjáról és a lehetséges jövőről, a klímaproblémáról, a budapesti nagyberuházásokról, a város fejlődéséről már tudtuk kérdezni. Erő Zoltánnal Somogyi Krisztina és Kovács Dániel beszélgetett.

A Palatium Stúdió ablakából Erő Zoltán egyik kedvenc budapesti épületére: a Déli pályaudvarra látni. Budapest új főépítésze nem csak a háború utáni építészet rajongója, de az iparterületek rehabilitációjának, a kollaboratív munkamódszereknek és a szabadon sétálásnak is. Irodájában születtek azok az elképzelések, amelyek a Kálvin tér vagy a Szabó Ervin tér mai, szabad és gyalogos kialakításához vezettek, itt tervezték újra a Kosztolányi Dezső teret, de fontos szerepet vállalt a Belváros új főutcája koncepciójának kialakításában is.

Erő Zoltán a Budapest Műszaki Egyetemen szerzett építészdiplomát, majd az V. kerületi Ingatlankezelő Vállalat (IKV) tervező kollektívájának lett tagja. Innen az Országos Műemléki Felügyelőséghez vezetett az út (ebből a korszakból például a pécsi Kálvária helyreállítására emlékszik szívesen), majd elvégezte a nagynevű Leuveni Katolikus Egyetem posztgraduális „Történeti városok és épületek megőrzése” képzését. Az egyetem oklevele ott lóg irodája falán. Ezt követte a saját iroda, a Palatium Stúdió Kft. megalapítása, amelynek fókuszai közé tartozik a várostervezés, –rehabilitáció és –fejlesztés mellett az örökségvédelem is. Legismertebb munkája mégis a 4-es metróvonal pályázaton elnyert építészeti generáltervezése, illetve konkrétan a Kelenföldi pályaudvar, az Újbuda központ, a Bikás park és a Kálvin téri metróállomások tervei. Az iroda nemrég fejezte be a bakonybéli bencés monostor felújítását és a Máltai Lovagrend várbeli otthonának helyreállítását, aktuálisan pedig többek közt a bajnai Sándor-Metternich-kastély felújítását tervezi és koordinálja. Emellett Erő Zoltán alapító kurátora és máig aktív tagja a Kortárs Építészeti Központnak is.

A stúdió vezetését most partnere, Szilágyi Klára építész veszi át, miután Erő 2020. február elsejével a főváros szolgálatába lép. „25 éve egy cégnél ülök – de hát vagyunk ezzel így páran, praktizáló építészek – most nagy váltás ez.” Főépítészként a hamarosan megújuló, integrált struktúra csúcsán, a „chief urban planner” feladatkörében egyszerre felel majd az urbanisztikai, a tájépítészeti, a mérnöki és az örökségvédelmi feladatok vezetéséért. „Ez egy építkezés: az a feladat, hogy az urbanisztikát a főváros minél integráltabban tudja kezelni.” Pályájáról, az előtte álló időszakról és fontosabb célkitűzéseiről beszélgetett a régi ismerősként üdvözölt Építészfórummal. 

Építészfórum: Néhány napja nyilvános a kinevezésed. Milyen volt az első visszhang?

Erő Zoltán: Nagyon sok pozitív üzenetet kaptam, amit ezúton, itt az interjúban is köszönök. A gratuláció mellett a második megjegyzés, hogy sok kitartást kívánnak, a harmadik: vigyázz magadra!  Negatív levelek még nem jutottak el hozzám.

ÉF: Kitől érkezett a felkérés? 

EZ: A főváros részéről Balogh Samu kabinetfőnök, várostervező, illetve az Urbanisztika tanszékről ismerős Timár Benedek voltak a tárgyalópartnereim. Megkérdezték, mi a véleményem arról a szervezeti struktúráról, amit kitaláltak: olyan főosztályt csinálni, amelyben egymás mellé kerülnek az urbanisztikai ügyek, az eddigi főépítészi feladatkörök, a tájépítészet és a főmérnöki problémák. Azt válaszoltam, hogy ez egy kiváló struktúra, mert integrált gondolkodást lehet benne létrehozni. Akkor rajzoltak egy ötödik kockát ezek fölé, és megkérdezték: az érdekel-e engem.

ÉF: Elvárásokat fogalmaznak meg feléd, vagy víziót várnak tőled? 

EZ: Én arra vállalkozom, hogy elmondjam, ami eszembe jut. Nyilván vannak hivatalból ellátandó feladatok is. Ha úgy tetszik, a várostervező munkája, hogy a város térszerkezete, természeti és épített környezete, infrastruktúrája megfelelően alakuljon, tehát a fizikai rendszerek tervezése az alaptevékenysége. De amikor először láttam a felvázolt hivatali struktúrát, azt kérdeztem: hol van ebben az innováció helye? Hol lehet kezdeményezni valamit?  

Írtam egy rövid programot, öt pillérrel. Mi a feladat 2020-tól? Városrehabilitáció, a barnamezős átalakulás ösztönzése, zöldinfrastruktúra, közlekedési infrastruktúra, regionális együttműködés. Ez az, amivel ennek a csapatnak foglalkoznia kell. Bardóczi Sándor már ott ül az egyik székben, azaz a zöldinfrastruktúra a legjobb kezekben van.

Budapestre a következő években szinte minden forrás kormányzati csatornákon fog érkezni. Korábban természetes volt, hogy Budapest maga is meg tud csinálni egy-egy felújítást, de ma már ezek is olyan léptékű beruházások, hogy csak külön támogatási rendszereken keresztül finanszírozhatók. A közelmúltban ennek koordinálására megalakították a Budapesti Fejlesztési Központot, Vitézy Dáviddal az élén – így praktikusan mi egymással fogunk dolgozni.

ÉF: Ti már dolgoztatok együtt, legutóbb a Magyar Közlekedési és Műszaki Múzeum mestertervén. 

EZ: Igen, és éppen ezért tulajdonképpen optimista vagyok. A Fővárosi Közfejlesztések Tanácsa egyeztetési platformként fog működni, itt derül ki az, mit kérnek a fővárostól, mit tud az nyújtani és cserébe mit kap. A fejlesztések összehangolására tipikus példa a Déli Városkapu, ahol vasúti- és HÉV-fejlesztés, hídfejlesztés, diákváros-fejlesztés, atlétikai stadion egy csomaggá válik, és ezt – nagyon helyesen – most már egy térképre is rajzolják. Szeretném elérni, hogy a különféle állami fejlesztések harmonizálva, és ne meglepetésszerűen zuhanjanak a fővárosra. Ez annyira fontos, hogy  ennek a gerincét is meghatároznám: a szubszidiaritás elvét, ami a szociológiában annyit jelent, hogy a döntéseket a legalsóbb szinten kell meghozni. Emiatt ki kell találni, hogy azok a projektek, amik zárt irodákban készülnek titoktartási kötelezettség mellett, hogyan kerülhetnek minél előbb a nyilvánosság elé. Gondoljunk a Liget Budapestre, vagy az atlétikai stadion projektjére! Ezek adottságként jelentek meg: „már nem lehet hozzászólni, már kész vagyunk…” A városfejlesztésben ezt így nem lehet. A 21. században már rég nem az a kérdés, hogy mit építünk: a társadalmasítás ott kezdődik, hogy mikor látod meg az első rajzot.

Mindig is azt képviseltem: egy olyan struktúrában, ahol mindent te mondasz meg, nem jutsz friss ötletekhez. De ha a kereteket, az irányt teremted meg, akkor egymás után fognak jönni a jobbnál jobb ötletek a résztvevőktől. A metrónál ez működött. Az alulról jövő tudás a tervezésben, de a városfejlesztésben is nagyon fontos. Nem az állam, nem az önkormányzat építi a várost, hanem a befektetők és a fejlesztők – és ilyen fejlesztők azok a kis civil szervezetek is, akik csinálni akarnak egy Szabadság-híd lezárást vagy egy rakparti dzsemborit.  Én úgy látom, hogy a jelenlegi városvezetés ezeket a kapcsolatokat erősíteni fogja. 

ÉF: Több építész, akinek említettük, hogy jövünk beszélgetni hozzád, üzent is, konkrét ötletekkel álltak elő: „ó, ha beszéltek a Zolival, mondjátok meg neki, hogy…” Úgy tűnik, sokan tekintenek rád a párbeszéd embereként, aminek fontos előképe a négyes metró, hiszen a megnyert pályázatot követően képesek voltatok generáltervezőként kinyitni a folyamatot, bevonni más irodákat és azt mondani: csináljuk együtt. Hogyan jelenhetnek meg ezek az alulról jövő kezdeményezések, víziók a főépítészi munkában?

EZ: Ezt ki kell találnunk. A fővárosban szervezetfejlesztés előtt állunk. Szervezetet feladatokra lehet kialakítani. Az alulról jövő kezdeményezések befogadását ki kell találjuk ebben a rendszerben. Nem most mentem be először a Városházára, ennek a helyzetnek vannak előzményei. 1997-ben például részt vettem abban a csapatban, amelyik a városrehabilitációs programon dolgozott. Ennek pont az volt a kifutása: nem a főváros fogja kitalálni, hogy a kerületek mit csináljanak, hanem egy akcióterületi pályázati lehetőségen keresztül a kerületek mondhatják meg, hogy nekik mi a legfontosabb, hol vannak szabad ingatlanaik, kész terveik, satöbbi. Ez jól működött, tartott hat-hét évig. A IX. kerület például hihetetlen forrásokhoz jutott, mert profi módon tudott előkészíteni projekteket, de volt más kerület, amely elnyert egymilliárd forintot, amit nem tudott elkölteni.

Az alulról jövő kezdeményezések tehát egyfajta szűrőként is működnek: csinálhatod, de ha ügyetlen vagy, akkor nem jutsz hozzá a lehetőséghez. A párbeszédnek ez egy kipróbált eszköze. Ebből lett a TÉR_KÖZ pályázat 2013-ban, amit a meglévő főosztályi struktúrán belül csinálnak Deák Krisztina vezetésével. Szerintem hallatlan sikersztori. A TÉR_KÖZ program a jövő évi forrásigényekben szerepel, szerintem ez kiválóan működhet tovább. A részvételi tervezésnek erről a területéről nagy tapasztalat gyűlt össze. Az ötleteknek, az építész kollégák elképzeléseinek tehát természetesen örülök, de fontos, hogy ezek legyenek reálisak. 

ÉF: A participációs helyzeteknek két hátránya lehet: sok időt vesznek igénybe, és könnyen a középszer lesz a végeredményük, valami olyan, amiben mindenki egyetért. 

EZ: Ez fordítva is igaz: a fönt kitalált projekt, mire leér, ugyanúgy lehet rossz, csak még kontroll-lehetőség sincs benne. Mondok viszont egy érdekes történetet: Jan Gehlt (a világhírű dán várostervező 2014-ben tartotta könyve magyar változatának bemutatóját - a szerk.) a Toldi Moziban megkérdezték, hogy hogyan viszonyul az autokratikus és a demokratikus városvezetésekhez. Azt válaszolta, hogy Londonban 15 éve kérik a tanácsait komplex rendszerek kapcsán, de borzasztó lassú lépésekben, nagyon nehezen haladnak. Moszkvában megkérték a tanácsait – két év múlva megint arra járt, és minden kész volt... Szóval azt gondolom, itt lassú lesz a folyamat, de cserébe szervesül egy olyan gondolkodásba, aminek köszönhetően jobb, elfogadottabb lehet az eredmény. 

ÉF: Egyre gyorsabban változik a város, és egyre markánsabb a környezeti tényezők változása is. Azt hihetnénk, hogy az erre adott reakcióknak is egyre határozottabbnak és gyorsabbnak kell lennie. Látható és érzékelhető lépéseket kell tenni például azért, hogy Budapest harminc év múlva is élhető hely tudjon maradni. 

EZ: Bizonyos dolgokat nem tudsz Budapest határain belül megoldani, hanem tágabb gondolkodást igényelnek. Ilyen az árvízkérdés például, vagy általában a Duna. Az elmúlt években többször is mértek 90 centiméternél alacsonyabb vízállásokat, a Soroksári Duna vízállása is kritikus volt. A szárazságot követően viszont jöhet egy akkora árvíz, amire nincsen felkészülve a meglévő rendszer, a meder. A villámárvizekre is fel kell készülni, arra, hogy egyre többször lehet 50-80 mm, de akár 100 mm csapadékot hozó zivatar is, amikor az utcákon, itt előttünk például a Krisztina körúton, térdig érő víz hömpölyög.  

A klímaváltozással kapcsolatban bizonyos problémákat helyben meg lehet oldani: a hőszigetek csökkentése, a növényállomány megfelelő megválasztása, a városlakók egészségének védelme – ezekhez lehet konkrét lépéseket rendelni. És ha ki van hirdetve a klímavészhelyzet (Budapesten 2019. november 5-én Karácsony Gergely kihirdette a klímavészhelyzetet - a szerk.), akkor szükség is van a konkrétumokra. Ennek csak egy része tartozik a főépítészre. Az esővíz elvezetésével kapcsolatban például volt egy pályázat pár éve a József Attila lakótelepre, ahol többen, így mi is foglalkoztunk azzal, hogy miként lehet egy lakótelepen belül a csatornahálózatot újragondolni. Mi a tervünkben szétválasztottuk az esővizet és a szennyvizet, és a csapadékot egy kisebb tóba gyűjtöttük. Ez persze csak egy lehetőség a sok közül. Ha az ötletek kipróbálásához kísérleti pénzek szükségesek, akkor álljon rendelkezésre egy ilyen keret. Legyen research and development kerete a fővárosnak; gondolkodjunk kisebb akcióterületeken és indítsunk el pilot-projekteket, hiszen az egész rendszer megváltoztatása nem megy az egyik napról a másikra.

ÉF: A város és a Duna kapcsolódásáról, illetve konkrétan a rakpartokkal kapcsolatban mi az álláspontod?

EZ: Úgy tudom, hogy a lezajlott pályázatok mind a budai, mind a pesti oldalra „csőbe vannak töltve”, kilövésre várnak. A pesti oldalon a RAK-PARK pályázat nyertese kapott megbízást az indulásra és van szándék arra, hogy már az idén egyszerű eszközökkel kicsiben valami megjelenhessen, így terv, hogy kipróbáljuk a rakparton a forgalomcsillapítást, nyáron hétvégére vagy egy időszakra lezárjuk azt a forgalom elől. Korábban az Újpesti rakparton kialakított plázs príma ötlet volt. A nyári szünet idején Budapest forgalma a töredékére csökkent, ezt ki lehet használni. A budai rakpart jobban el van maradva, de a pályázati terv ott is elkészült.

ÉF: A klíma szempontjából a városi zöldfelületeknek kitüntetett szerep jut. Elképzelhetőnek gondolod-e, hogy a belvárosban új zöld szigetek jöjjenek létre akár az elavult, bontásra ítélt épületek helyén?

EZ: A Lenhossék park jó példa egy új park létrehozására, de a Városháza előtti parkot is említhetem. Hasonló esetekben érdemes elgondolkodni azon, hogy mindenképpen épületeket kell-e a bontások helyére emelni, vagy a parkok létrehozása alternatíva. Ugyanakkor bontani is óvatosan kell: közismert példa, hogy a Váci utca 62., az Új Városháza előtti tömböt száznegyven éve bontani akarták, hogy reprezentatív teret alakítsanak ki, ugyanakkor a mai műemléki értékrendünkkel azt mondhatjuk, hogy őrültség lett volna ilyet tenni, mert nagyon jó házak vannak ott.  

ÉF: A nagyobb összefüggések, így a klíma, a lakhatás kapcsán a főváros és az agglomeráció viszonyáról is érdemes beszélni. A ki-be járás, a városon áthaladó forgalom, a dugókérdés hogyan jelentkezik a te gondolkodásodban?

EZ: A kijárás-bejárás problémának nem az a megoldása, hogy egyre szélesebb utakat építünk annak érdekében, hogy egyre kényelmesebben járjanak ki-be az emberek. Ez azt hozza ugyanis magával, hogy még jobban megtelnek majd a városon kívüli területek, még többen akarnak majd kiköltözni: nem lehet cél az alvóvárosok gyarapítása. Átfogó cél a kényszerű közlekedési igények csökkentése lehet. Budapestnek vannak tartalékai: a kompakt város gondolat nem most kerül elő, húsz éve mondogatjuk. Az átmeneti zónában lévő tartalékterületeket helyzetbe kell hozni, olyan lakóterületeket nyitni, ami versenyképes azokkal a településekkel, ahova ma kiköltöznek a családok, de akár sűrűbb városias telepítés is elképzelhető. Mik ezek a területek? Rákosrendező, Kőbánya, Ferencváros ipari területei és persze a Duna mentén lévő korábbi ipari területek. Ezek a fejlesztések részben már beindultak, például a XI. vagy a XIII. kerület urbanizációs folyamata napról-napra szembetűnőbb. A lakáspiac kérdését, hogy mely területeken milyen típusú lakásokat érdemes fejleszteni, még nagyon sokszor át fogjuk gondolni városi szinten. És persze az irodapiaccal is szükséges foglalkozni. 

ÉF: Egy másik fontos témát említenénk a lakhatással kapcsolatban, a szociális bérlakások építését. 

EZ: Szociális bérlakásokkal kapcsolatos programot a kerület és a főváros is indíthat, ha ennek megtaláljuk az anyagi hátterét. Az az érdekes kérdés, hogy ez nagyobb lakóegységként jelenik-e meg, vagy a városban elszórtan található lakások hálózatában, esetleg egy-egy elszórtan elhelyezett lakóépület a sok másik lakóépület között. Meggyőződésem, hogy nem jó gettószerűen koncentrálni a szociális bérlakásokat, hanem jobb szétterülve elhelyezni a városi szövetben. Fontos cél az integráció, hiszen a szociális bérlakások jellemzően olyanok számára épülnek, akik bizonyos szempontból hátrányban vannak és őket nem jó egy területen koncentrálni. Másik fontos lakhatási kérdés a nem feltétlenül szociális célú városi lakóépület építése, amiben valamilyen innováció jelenik meg, nevezzük ezeket mintalakótelepeknek vagy kísérleti lakótelepeknek: erre is szükség van. Talán ezt megoldja az ingatlanpiac egy sajátos szelete, látunk erre kezdeményezéseket, de a fővárosnak is lehet ebben szerepe. 

ÉF: És a belvárosi üres lakások?

EZ: Elgondolkodtató lehetőség, hogy a főváros támogassa olyan lakószervezetek létrejöttét, amelyek az üres lakások kapcsán új hasznosítási ötletekkel állnak elő. Ez nagy szervezést igényel, de a városvezetésnek szerintem van hajlandósága arra, hogy a lehetőségeket áttekintse és az innovációt befogadja.

ÉF: A környező településekkel vagy a kerületek közötti kommunikáció kialakítását látod-e feladatodnak? Számos kérdés területeken átívelő.

EZ: Hasonlóan gondolkodom erről, mint amit korábban mondtam a szubszidiaritás elve kapcsán: ha látsz együttműködéseket, amik jók, akkor azokat lehet terhelni, támogatni, abból lehet eredményt csiholni. Ha területek nem akarnak egymással együttműködni, akkor azt nem érdemes támogatni. A szinergiák adják magukat. Én azt látom, hogy fontos szakmai kérdésekben működnek a területek közötti kapcsolódások, mondjuk egy Rákos-patak kérdésében. Bardóczi Sándor ezen már dolgozott, kapcsolatot tart a kerületekkel. A városházi struktúra alakítása során fontos, hogy lesz tehát egy osztály, amelyik a zöld infrastruktúra kérdésekkel foglalkozik, sok feladatot nyilván nekik delegálok. Nem mindent én akarok megcsinálni, ez is egy csapatmunka lesz.

ÉF: Melyek azok a feladatok, amit nem akarsz majd másnak delegálni, hanem te szeretnél kézben tartani?

EZ: Tulajdonképpen már utaltam rá. A kormány részéről van egy projektkezdeményező aktivitás és a fővárosnak ezzel egy szinten szükséges fogadókészséget mutatnia. Ez egy új típusú feladat. A politikai döntések előkészítésében fontos a főépítész szerepe. Érdekel, hogy a főváros érdekeit szolgáló döntéseket megfogalmazzuk, a nem megfelelőket hárítsuk. Ha tehát azt kérdezed, hogy mit csinálok addig, amíg mások a Rákos-patak kérdésében szervezik az együttműködést, akkor az a válaszom, hogy én feltehetően egy asztal egyik oldalán fogok ülni egy teremben és a város érdekében beszélgetek az asztal másik oldalán ülőkkel. Ennek a folyamatát még ki kell találni, a városvezetéssel erről még sokat fogunk beszélni.

ÉF: Az örökség téma számodra kiemelten fontos. Mi a véleményed Pest városképét alkotó századfordulós, eklektikus, épületállományról?

EZ: Hosszú ideig Budapest városképét az óvta meg, hogy anyagilag nem érte meg a házakat lebontani és újat építeni a helyükre. Én azt képviseltem, hogy általában minden ház, amit nem védünk fővárosi vagy helyi védelemmel, az voltaképpen bontható. Ez a ház, amiben most ülünk, nem áll védelem alatt, tehát bontható, és valaki építhet a helyére ügyesebbet, jobbat. Ha ez anyagilag megéri, akkor meg fog történni. Ritkán éri meg, így például a mellettünk lévő egyemeletes, romos, üres, Várra néző épületet sem akarja senki sem évek óta átépíteni. A struktúra és a fejlesztési lehetőségek korlátja bizonyos fokig védi saját magát. De mostanában eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy sok helyen megint megéri mondjuk egy 1870-es években épült épületet lebontani, és újat húzni a helyére. Szerethető házak tűnhetnek el így. Két irány lehet: vagy védjük ezeket a házakat mind, vagy beletörődünk az esetleges bontásukba. 

ÉF: Műemléki kérdéshez kapcsol a Nemzeti Hauszmann Program.

EZ: Erről két dolog jut az eszembe. Az egyik a kormányzati negyed, tehát kormányzati funkciók megjelenése és kialakítása a Budai Várban: ezt sem funkciójában, sem üzenetében nem tartom szerencsésnek. Számomra szimpatikusabb a Parlament környékén elterülő kormányzati negyed, ami valamiért ott kialakult a II. világháború után. Eközben a Várban lassanként kialakult az a kulturális együttes, ami ma is ott található. Én ebben a városhasználatban nőttem fel. Nekem ellenszenves, hogy a kormányzati funkció hatalmi helyzetet sugall azáltal, hogy a várfalon belülre húzódik egy magaslatra. 

A Hauszmann Program másik felvetését, hogy a Vár épületegyüttesét vagy annak részeit egy korábbi történeti állapotra állítsák vissza, filozófiájában megkérdőjelezhetőnek tartom. A replikaépületeket nagyon nem szeretem. Sokkal több figyelmet igényelne, hogy a már említett eklektikus, szecessziós korai modern épületeket megmentsük, amik nem replikák, hanem fizikai valóságként állnak, ott vannak szerte a városban. Nem örülök, hogy ehelyett vasbeton szerkezetű új épületek épülnek, amelyeket hatalmas kőfaragó és bádogos munkával alakítanak történetivé, gondolok itt a Lovardára például. A kérdéssel persze nemcsak Magyarországon foglalkoznak, tudjuk, hogy vannak új tendenciák, más helyen is történnek visszaépítések. Én abban hiszek, a műemlékes iskoláim arról szólnak, hogy az az érték, ha az eredetit anyagában megőrizzük. A visszaépítések filozófiája is kérdéses: mit kapunk vissza ezzel? Nem kapunk vissza semmit. De mondanék mást: meggyőződésem, hogy a királyi palota mostani architektúrája szép. Jó arányú. Jobban tetszik, mint Hauszmannak a szecessziós beütésű, neobarokk architektúrája. Letisztultabbnak találom. Nem látom be, hogy a jövőben sok-sok év munkájával miért kellene visszaállítani egy olyan állapotot, amit amúgy is csak negyven évig lehetett látni 1945-ig, szemben egy olyan állapottal, amit majd hatvan éve ismerünk, így égett be a köztudatba, így rajzolja Budapest sziluettjét. 

ÉF: Szintén kiemelt fontosságú beruházás a Liget Budapest, ezzel kapcsolatos álláspontodnak már nyilvános fórumokon is hangot adtál.

EZ: Az új városvezetés belépésekor, az első kormányzati egyeztetések kapcsán elhangzott, hogy semmi nem kerül Budapestre, amit a budapestiek nem akarnak. Ez ennek a bizonyos szubszidiaritásnak kulcsmondata – ehhez a kijelentéshez ragaszkodjunk. Ha az a kompromisszum, hogy azok a beruházások nem épülnek meg, amik még nem kezdődtek el, így a Nemzeti Galéria, az Innováció Háza és a színház, akkor ez egy politikai egyezség eredménye. Én szerettem volna még, hogy a Néprajzi Múzeum visszafogottabb tömeget kapjon, de ez nem valószínű, hogy meg fog történni. Sajnálom, hogy az épület a Rondó megcsonkítását konzerválja – a rendszerváltás óta bíztam abban, hogy azt a platán együttest egy nagyvonalú gesztussal helyreállítjuk, ha már a Sztálin-szobor és a tribün eltűnt onnan, és a Nemzeti Színház sem ide került. 

ÉF: Hogyan viszonyulnál egy újabb olimpiai pályázathoz? 

EZ: Nem hiszem, hogy Budapestnek, illetve Magyarországnak egy olimpiai költségvetését fel kéne vállalnia. Nem ennek kell a hívószónak lenni. Ugyanakkor látni kell, hogy az Olimpia kapcsán elgondolt létesítmények szépen lassan mind megépülnek, tehát a kormányzat erőteljesen képviseli azt a víziót, hogy Budapest sportfőváros legyen. Egyfelől jó lenne Budapestet a sportélet mekkájává tenni, de nem csak a versenysportok és az élsport terén. Sajnos a tömegsport és az egészséges életmód ehhez csak nagyon áttételesen csatlakozik. Egy atlétikai stadion nem lesz része a városi életnek, a városszövetnek. Azért sajnálom a Vituki-telket, a tényt, hogy oda egy alkalmanként használt, zárt létesítmény fog kerülni (még akkor is, ha koncertek, más rendezvények is lesznek benne), mert a folyópart ennél értékesebb városi kapcsolatokat kínál. 

ÉF: A magasházak problémája is évtizedek óta vitakérdés Budapesten, akad olyan elődöd, akit szinte ez definiált a köz számára.

EZ: Nekem nagyon szimpatikus, hogy Madridban lényegében csak négy toronyház van, négy szépen megformált, karakteres, jól elhelyezett, a városkép egy pontját megjelölő ház. Ebben miért ne lehetne gondolkodni? Budapesten korábban a Hungária körút vonalára lehetett volna berakni a magasházakat, amik így kijelölték volna a városfejlesztés egyik fontos elemét a kilencvenes évektől. Ha ott állnának toronyházak a csomópontokban és ezekből volna egy koszorú, az városképileg kiegyensúlyozott, dinamikus képet adna. Ebbe a sorba, csendesen mondom, a Mol-székház is beleilleszkedne. De ez a koszorú már nem valósulhat meg, bármennyire is vonzó a gondolat, mert a telkek beépültek. Összességében azonban nem vagyok biztos abban, hogy Budapestre kell magasház – lehet érdekes városfejlesztési akciókat csinálni laposan is. A toronyházépítésnek jellemzően nem csupán az irodapiac a mozgatórugója, hanem önmagam megmutatásának a vágya. 

ÉF: Mire számíthat az építészeti közélet? Az elmúlt időszakban eltűntek az állami és megritkultak a fővárosi pályázatok, sőt, a főváros az építészeti közélet támogatásában sem vállal különösebb szerepet. 

EZ: A főváros a Budapesti Építészeti Kamarán keresztül támogatja a nívódíjat, remélem, találunk rá módot, hogy a FUGA Budapesti Építészeti Központot is támogassa – ezt fontosnak tartom. Ha pedig lesznek fővárosi beruházások, azt fogom képviselni, hogy találjuk meg ebben a pályázatok helyét. Én a metrópályázatnak azért örültem, mert országos, nyilvános, titkos pályázat volt – abban az időben mindenki abban hitt. Azt biztos látjátok, hogy most a meghívásos, előminősítéses pályázatok idejét éljük – ennek jó a hatékonysága. A nagy építészeti feladatokhoz nagy munkát kell befektetni, a meghívásos pályázatok ennek jobb keretet adhatnak. A párbeszéd erősítése viszont fontos. És egy prioritást biztosan tudok mondani: a Városháza parkot pályázattal szeretnénk megcsinálni.

ÉF: Mikor és mik lesznek az első várható eredményeid főépítészként?

EZ: Az időlépték fontos kérdés akár épületeknél, akár köztereknél. Csináltunk a fővárosnak köztérfejlesztési programokat 2006-ban, ennek kapcsán fogalmaztuk meg, hogy egy köztér kapcsán nagy időtávlatban szükséges gondolkodni. Kell a térben helyet hagyni az időnek, mert nem látni előre a jövőbeni használati módokat. A város alakítása lassú folyamat. Amit elindítunk, ahhoz idő kell, amíg átfut. Az első eredményeim így az új poszton nem a tégla és habarcs valóságával bírnak majd, hanem valószínűleg egy új működés elemei lesznek: elsőként működőképes rendszereket kell létrehozni, amelyek támogatják a szubszidiaritást és a különböző szereplők közötti párbeszédet. 
 

Somogyi Krisztina – Kovács Dániel