Interjú Bitó Jánossal, a Kotsis Iván Emlékérem 2002. évi tulajdonosával

”A város arculatát nemcsak a csomópontokban megépített jelentős épületek, hanem a köztes szövetet alkotó házak együttese is meghatározza. Az építészet oktatásában veszélyforrást jelent, ha a kezdő építészek abba a hitbe ringatják magukat, hogy mindenki, aki diplomát kap, kiemelkedő kulturális értékek létrehozására hivatott vagy képesített. Ha ezzel az ambícióval indul mindenki a pályán, és egymást túllicitálva tervezi a jelentősnek hitt, egyénieskedő házakat, amelyek egy-egy település szövetébe kerülnek, netán egymás mellé, akkor ott építészeti káosz fog kialakulni.”

Dr. Bitó János építész 2002. december 13-án az Építészek Házában rendezett ünnepségen vehette át a Magyar Építészek Szövetsége által adományozott Kotsis Iván Emlékérmet, melyet a szakma Fair Play díjaként szoktak aposztorfálni. Építészeti munkássága, jelentős alkotó és oktató tevékenysége honorálásaként a kitüntetést 2000-ben Borosnyay Pál, 2001-ben Török Ferenc kapta, s most a Lakóépülettervezési Tanszék közelmúltban nyugdíjba vonult vezetője, számos építész-generáció oktatója, Bitó János, aki az ünnepséget követően adott interjút az Építészfórumnak.

Nyilván a szakmában sokan ismerik a kitüntetett személyét, kevesebbet tudnak azonban életútjáról és szakmai tevékenységének fontosabb állomásairól. A 65. életévében járó építész Kistelekről indult, Szegeden érettségizett. 1958-ban felvételt nyert a mai Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, akkori nevén Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára, ahol 1963-ban szerzett diplomát. Egyetemi tanulmányainak utolsó évében gyakornokként a Lakóépülettervezésí Tanszékre került, ahol hamarosan tanársegéd, 10 év múltán adjunktus, majd 1989-ben docens lett. A tanítás mellett tervezői munkát is folytatott, családi és társasházak épültek tervei alapján. Sok tervpályázaton indult sikeresen a lakástervezés témakörében. Az évek során számos lakásfejlesztési tanulmányt készített munkatársaival. A Típustervező Intézetnél irányítása alatt dolgozták ki a családi házak ajánlott terveit, amelyek alapján sok ezer lakás épült a nyolcvanas években. Nevéhez fűződik többek között Emőd városközpont kialakítása és a dunaújvárosi Napospart lakóegyüttes sok épületének tervezése. Habilitált egyetemi tanárként vonult nyugdíjba 2001-ben.

Köszönő beszédében Bitó János a díj névadóját, Kotsis Ivánt idézte:
”Eltekintve attól, hogy... teljes biztonsággal nem jósolhatjuk meg az egyének fejtődéseit, az átlagos adottságú, vagyis a művészi tehetséggel nem rendelkező növendékek száma lényegesen nagyobb amazokénál, ezért az épületek zömét ők fogják tervezni, tehát szükséges, hogy a technikai felkészültségen felül ízlésbeli iskolázottsággal is rendelkezzenek, amit bárki, különleges adottság nélkül is megszerezhet. Ez azért is fontos, mert a városképet kialakító homlokzatoknál nem az a lényeges, hogy azok nagy számban művészi alkotások legyenek, hanem, hogy ne tartalmazzanak feltűnő ízléstelenségeket, amelyek sok esetben éppen az egyéni művészkedők feltűnési vágyaiból keletkeznek; ahelyett fegyelmezettségükből fakadó ízlésük révén adjanak megnyugtató összképet.”

Építészfórum: A felolvasott idézetet tekinthetjük-e úgy, hogy az ön vezér elve, miszerint az átlagos adottságú építészek képzését kell igen jó szinten és mennyiségben biztosítani?

Bitó János: Bodonyi Csaba építész kollégámnak volt egy remek írása, melyben a településszövetről szólván azt mondta, hogy annak struktúrája egy középkori kódex rendszerére hasonlít. Ebben dísztelen szöveg képezi a terjedelem zömét, de helyenként, a lapok elején, díszes iníciálék vannak benne. Visszafordítva az építészetre: a szerkezetileg kiemelt pontokon kellenek egyedi, formagazdag és mintaadó épületek egy város szövetében, de a ”szövegközi” házaknak nem kell egyenként feltűnőnek és egyedinek lenni, ”csak” jónak. Nem állhat egy kódex csupa iníciáléból.

A város arculatát nemcsak a csomópontokban megépített jelentős épületek, hanem a köztes szövetet alkotó házak együttese is meghatározza. Az építészet oktatásában veszélyforrást jelent, ha a kezdő építészek abba a hitbe ringatják magukat, hogy mindenki, aki diplomát kap, kiemelkedő kulturális értékek létrehozására hivatott vagy képesített. Ha ezzel az ambícióval indul mindenki a pályán, és egymást túllicitálva tervezi a jelentősnek hitt, egyénieskedő házakat, amelyek egy-egy település szövetébe kerülnek, netán egymás mellé, akkor ott építészeti káosz fog kialakulni. Ennek sajnos nagyon is látható nyomai vannak az utóbbi években beépült lakóterületeken, ahol huszadrangú építészeti alkotások kiáltják a világba a maguk egyediségét. Sajnos, ma egyre gyakrabban talál egymásra a tehetős építtetői réteg ilyen irányú igénye és az építészek egyéni ambíciója. Korunk jellegzetessége, a túlzott individualizmus, nem tesz jót sem az építészek elgondolásainak, sem pedig az ilyen, nagyon egyedi épületekből összeálló településeknek.

ÉF: Ma nincs egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy megítélhető-e az építészeti mű etikai szempontból is? Azt mondják, hogy egy társadalomnak olyan építészeti arculata van, amilyet megérdemel. Mint ahogy egy bizonyos kor elérése után az emberek arcára is szokták ezt mondani. Tekintve, hogy a társadalom nyújtja be igényeit az építészek felé, ezért valójában a társadalom formálja a maga környezetét. Más kérdés, hogy az egyes építészek hogyan viszonyulnak ehhez a helyzethez? Mert lehet pénzért bármilyen megbízást teljesíteni, akár olyat is, amivel a tervező nem tud szellemi közösséget vállalni, de elítélhetjük-e ezért a megélhetéséért küzdő építészt? Nem törhetünk pálcát azok fölött, akik csupán megélni igyekeznek.

B. J.: Nem törhetünk fölöttük pálcát? Ilyen módon felmentjük az építészeket a maguk felelőssége alól? Én úgy vélem, hogy van az építészeknek felelőssége, hiszen amit ma ők létrehoznak, akár több száz évig is azon a helyen fog állni.

Abban bízom, hogy az építészet éppen maradandósága miatt fogja a múlékony divatirányzatokat azonnal és szolgaian követő példákat kiszűrni, kivetni önmagából. Az építtetők is rá fognak jönni, hogyha az éppen aktuális, feltűnő divatformákra szánnak többletköltséget, azok pár év múlva feltűnően divatjamúlttá lesznek, talmivá válnak, és a korábban értéknek hitt többlet előjelet vált. Az épületeket nem lehet lecserélni, mint egy divatból kiment ruhadarabot. Bízom abban, hogy kialakul egy olyan építtetői bölcsesség, mely belátja, hogy a kevésbé exhibicionista, kevésbé extrém építészeti alkotás sokkal inkább értékálló.

Kotsis Iván, akiről elnevezték az emlékérmet, melyet most én kaptam meg, a legkiválóbb volt annak a szemléletnek az oktatásában, hogy az építész dolga: egyszerűt és időtállót létrehozni. Kitűnő kollégám, Roth János három évvel ezelőtt, a Kotsis-érem átvételekor mesélte el azt a tanulságos történetet, hogy amikor élete első önálló munkáját tervezte Székesfehérváron, Kotsis Ivánnak is éppen akkor valósult meg ott egy épülete. A fiatal építész szemével kicsit öreges, kicsit konzervatív, kicsit divatja múlt épületnek találta. De Kotsis Iván háza még mindig változatlanul áll ott, míg az övét azóta jelentősen átépítették és már szinte rá sem lehet ismerni az eredetire.

A túl széles körben elterjedt építőművészi ambíciókkal kapcsolatban Latinovits Zoltán ”Ködszurkáló” c. könyve jut eszembe, amelyben azt írja, hogy nincs olyan mesterség, mint színművész, festőművész, építőművész. Vannak festők, színészek és építészek, és ezek között vannak művészek. De azt, hogy valaki a maga területén művész, a legkevésbé önmaga tudja megállapítani, és még talán az adott kor hivatásos műítészei sem mindig képesek erre.

Az lenne az oktatás legfőbb célja, hogy mindenki egyfajta mesterségbeli tisztességgel álljon a munkához, hogy mint építész ne kizárólag önmagának állítson emlékművet, hanem iparkodjon megoldani azt a komplex feladatot, ami egy-egy tervezés során felmerül. Jelenleg nagy gond, hogy a fogyasztói társadalom kulturális közegében az innováció értéket mímel. Ha valami újszerű, akkor az már értékesnek is tűnik, vagy annak kiáltják ki, és ez inspirálja az építészeket is a mindenáron való új kitalálására. Ez főként a lakásépítésben nagy baj, mert a lakóházak rendszerint kiterjedtebb településkép kompozíciós elemei, és a házakból képzett együttes szétesik, ha mindegyik eleme ”újszerű” a mellette lévőhöz képest is. A művészetek korábbi századaiban voltak mintaadó nagy mesterek, és voltak kismesterek, akik a mintaadó mester újításait a mindennapi nyelvre átírták és abból általános értéket hoztak létre. Nem lehet mindenki nagymester, szűkség van a kicsikre is. Tisztelet azoknak, akik igazán nagy mesterek, olyan markáns tehetségek, hogy stílust, irányzatot, iskolát teremtenek.

ÉF: Mondana a mai magyar építészetben példát ilyen nagy, iskolateremtő mesterekre?

B. J.: Nem szeretnék senkit sem kiemelni, sem kihagyni egy felsorolásból, ezért nem is vállalkozom rá. A válogatás is csak szubjektív lehetne, hiszen biztosan vannak, akik másokat gondolnak jelentős mestereknek, mint akiket én azoknak tartok. Hogy vannak ilyen nagy mesterek manapság is, azt az építészettörténet majd igazolja. Mivel ma nincs egységes építészeti stílus, igen nagy gondot jelent a fiataloknak, hogy melyik irányzatot képviselő építész műhelyébe szegődjenek el, ahol saját egyéniségük is kiteljesedhet.

ÉF: A történelem is és az elmondottak is azt bizonyítják, hogy nagy elődöktől, mesterektől lehet megtanulni a szakmát. Ön kiket tart mesterének vagy mestereinek?

B. J.: A Műegyetemen sokat tanultam Olasz Loránttól, kezdőként együtt dolgozhattam jóemlékű Schall Józseffel, aki remek építész volt, még az 1930-as években kezdte a pályáját, és a kitűnő dr. Kapsza Miklóssal, aki még ma is aktív. Talán velük voltam mester és tanítvány viszonyban még a pályám kezdetén. Egy mester-tanítvány kapcsolat arra alkalmas, hogy a szakmát meg lehessen tanulni, de ha egy tanítvány a mester klónjává válik, az nagyon nagy baj. Mindenkinek a saját útját kell járnia.

Úgy vélem, hogy a mester-tanítvány kapcsolatnak ma kissé túlzott fontosságot tulajdonítanak a fiatalok. Ez valóban komoly segítség a kezdőnek, és biztonságérzetet is ad, hiszen az építészet nagyon összetett mesterség, amelyben tökéletes biztonsággal eligazodni nagyon nehéz, vagy nem is lehet. A tapasztalt mesterre mindig támaszkodni lehet döntési helyzetekben. Azonban a döntési felelősséget másra hárítani hosszú távon nem lehet. Egy jó építészben mindig maradnak kételyek döntéseinek helyességét illetően, akkor is, ha azokat nem mondja ki. Az egyéni lelkiismeret szerepe nem helyettesíthető másoktól átvett vagy általánosan elfogadott igazság-panelek érvényesítésével. A tanítványaimnak szoktam mondani, hogy ha valamelyikük egyszer úgy érzi, hogy most tökéleteset alkotott, akkor hagyja abba a mesterséget. Az ember késztetéseinek, vágyainak előbbre kell járni, mint a képességeinek, hiszen épp a kettő közötti távolság inspirálja őt egyre jobb alkotásokra. Ha a képességei elérik a fantáziája szintjét, akkor nincs tovább fejlődés.

Köszönöm a beszélgetést.

az interjút Kalmár Gabriella készítette