Interjú Zoboki Gáborral és Csiszér Andrással a Hello Woodon

Idén először vesz részt olyan építész a Hello Woodon, aki egy korábbi generáció képviselőjeként lett nagyon sikeres. A neves magyar építész Zoboki Gábor Csiszér Andrással vezet egy workshopot, melynek projektje az e-motion TRACK. Erről és a Hello Wood-os élményekről kérdezte őket a helyszínen Vásony Nóra.

NV: Az itt lévő fiatalok nagy része, úgy ismer Benneteket többek között, hogy ti terveztétek a MÜPÁ-t és épül házatok Kínában is. Az első kérdésünk az, hogy Zoboki Gábort mi hozza a Hello Woodra, hogy két kézzel, fával kezdjen el dolgozni?

ZG: Ha az András nem csábít el, nélküle biztos nem jöttem volna el. Andrásnak a háttere és képzettsége a MOME-hoz köthető. Fontos célkitűzésünk Nórával (Demeter Nóra – a szerk.), hogy egy sokszínű építészműhelyben dolgozhassunk. Ez azt jelenti, hogy szinte minden Alma Materből dolgoznak nálunk felsőfokú végzettségű építészek. Társtervezőinket is rendkívül széles körből merítjük. Szeretjük ezt a halk lebegést, mert aki a MOME-ről jön, az kevésbé oldja meg az akusztikai kagyló épületszerkezeti részleteit, viszont könnyebben halad előre nagyléptékű kreatív feladatokban. Élvezetes, mikor különböző tehetségű kollégák megérzik egymásban az erőt és egymás tudására építenek. Irodánkat a team-munka jellemzi. Szoktam mondani, büszkébb vagyok műhelyünk szakmai szellemiségére, arra a műhelyre, ami tizenöt év alatt létrejött, mint bármelyik munkánkra.

Nóra angolszász háttérrel érkezett Magyarországra, én tanuló éveimet a Köztiben és Buvátiban töltöttem. Azt hiszem, ideálisan ötvöztük ezt a két szakmai világot. Ilyen szempontból a Hello Wood hasonló szellemiséget tükröz: az építés napi, gyakorlati világa és a skiccpausz felett való gondolkodás együttese. Fiatalkoromban saját kis házikókat építettem magamnak a kertben, nagybátyám, Csics Géza vett rá az építészetre. Fiatal korom óta kísértem őt, amikor művezett. Kíváncsi voltam, hogy ennyi év után milyen visszaröppeni a gyakorlati világba. Nem csak látványterveket küldünk az éterbe, hanem a szakma teljes spektrumát fel kell vállalni. Másrészt, egy olyan iroda, mint a mienk, mindig a kliensek felé tör, tehát mindig csak felfelé nézünk, ha marketingről van szó. De meg kell keresnünk azokat az alternatív terepeket is, ahol be tudjuk bizonyítani, hogy amit csinálunk, annak a gyökerei tulajdonképpen ott vannak, ahol ezek a nagyon kreatív, gyakorlati kísérletek folynak. Andrással egy olyan objekten dolgozunk, amely még nem nagyon volt a Hello Woodon: hogyan lehet egy olyan mobilt megcsinálni, ami a perfekcionizmust a rurális technológiával képes ötvözni.

VN: Min dolgoztok?

CsA: Projektünk az e-motion TRACK. Egy olyan kaput, egy olyan keretet terveztünk, amire a formai dinamizmus jellemző, pont úgy, mint nagyszabású munkáinkra. Jó lehetőség, hogy itt ezeket a formákat, tereket mozgás által hozzuk létre. Interakcióba lép a tér az emberrel, s ez visszahathat a tervezői gondolkozásunkra.

NV: Ide lett tervezve Csórompusztára vagy bármilyen tájban megépülhetne?

CsA: Nagyon fontos volt az orientáció: honnan hova vezet ez a kapu. Technikai megkötést jelentett, hogy közel húsz méter hosszú és három méter magas ez mobil szerkezet. A hely diktálta, hogy egy öreg kőkapuba illesztettük, ami egy öregedő fára néz. Mozgó keretet adunk a tájnak és e változó kereten keresztül az átkelés is izgalmas lesz.

ZG: A játék attól is függ majd, hogy a keret-együttes milyen szögben dől meg, illetve áll majd meg - ezt most nem tudjuk megjósolni. Kísérletünk lényege, mennyire tudjuk stabilizálni ezt a mozgást, illetve ha ez egyik részét megmozgatjuk, mennyire fog, mint egy nagy sárkány, mozdulni a szerkezet másik része. Belülről és kívülről is érdekes lesz, mint egy formai játék. Egyben egy mászóka, mert azért kapaszkodni kell majd rendesen.

CsA: Két út látszott ebben a mozgó keretben. Első változatnál a keretek addig statikus, álló állapotban vannak, ameddig valaki interakcióba nem lép vele. Az így keltett mozgás és forma pillanatnyi. A másik, hogy a keret mindig felvesz egy dinamikus formát, amelynek lenyomta ottmarad, de természetesen változtatható.

VN: Mennyire fontos itt neked, Gábor, hogy a tudásod megoszthatod, átadhatod?

ZG: Egy szakmáját 25 éve űző építész, másként gondolkodik, mint a fiatalok. Áhítattal néztem a mentoraimat, mikor mesteriskolás voltam és minden diákomnak mondom, hogy ilyen műhelyek nélkül elindulni nem lehet. Az a filozófiám, hogy olyan házakat szeretünk tervezni, amiket kedvelnek az emberek (Én inkább Haydn vagyok mint Wagner, azaz olyan zenét írok, amire felkérnek, és nem olyat, ami a mániám). A MÜPA-t például nagyon hamar befogadta a közönség. Ha az ember sikereket ér el, s megveregetik a vállát, hajlamos elfeledni, hogy egykor ő is „béka-perspektívából” nézte a nagyokat. Itt látom a fiatalok szemében ezt a fajta érdeklődést és kíváncsiságot. Leültem közéjük ebédelni és volt bennük az elején némi gátlás, hogy megszólaljanak-e: „uhh, itt a Zoboki!”De utána nagyon jó beszélgetések alakultak ki. Fontos, hogy átkössük ezt a húsz év távolságot. Én húsz éve nem voltam bermudában, huszonévesek közt, négykézláb csavarozva. Nem csak PR miatt kell - mondtam Pozsár Péternek - hogy itt legyen, a Zoboki. És nem elég a Zoboki, ha nem kommunikál. Arról például beszélni kell, hogy ki, mit s miért csinál mániákusan, vagy esetleg tágabb értelemben gondolkodik, hogy ne legyen szakbarbár.

VN: Hatással van a környezet a munkátokra?

CsA: Mindenképpen. Én először vagyok itt és fantasztikus a hely, nagyon inspiráló ez a csórompusztai majorság. Az ember máshogy kel fel... Nemcsak a hely fantasztikus, de szellemi közeg és a társaság is.

VN: Mondanátok egy pár szót a csapatotokról?

CsA: Nyolcan vagyunk, négy magyar. négy külföldi fiatal. Szeretnek kérdezni, szeretnek dolgozni, van véleményük, be lehet őket vonni a kérdés-megoldás folyamatába, ez nagyon pozitív. Ez alatt a rövid idő alatt nehéz kiismerni egymást, de hamar összeszoktunk munka és emberi szinten is.

VN: Mi lesz az első dolog ha a Hello Woodról hazatértek a városba?

ZG: Július közepéig a végletekig hajtottuk magunkat a csapattal, úgyhogy egy kis pihenés következik ezután, a nyári hónapok úgyis kicsit lassabbak. Folytatódnak azért a tárgyalásaink Marokkóban és Dubaiban, de ilyenkor az embernek több ideje van kollégáival is beszélgetni. A kommunikáció itt is ugyanolyan fontos, mint a tanár-diák kapcsolatban, az oktatásban. Ugyanez a készség, képesség kell ahhoz is, hogy meg tudjam győzni a megbízóimat. Eszmecsere nélkül műhely sincs. A kommunikáció tehát igenis kulcskérdés, mert közelebb visz mindenhez!

VN: Köszönjük szépen!

Vásony Nóra