Irónia és önreflexió a háromnapos holland-magyar designfesztiválon
A WAMP csoport által szervezett háromnapos holland-magyar designfesztivál egyik központi eseményét adó Via Milano – New Dutch Design című kiállítás látogatóját lépésről lépésre mind nagyobb mennyiségben érik a holland design hírességeinek virtuóz poénjai, az illúzionisztikus megoldások okozta érzékcsalódások, a bizarr hangulatú részletek. Képes beszámoló a fesztiválról.
Pár napon át megint megérezhettük, milyen is lehetne mifelénk a napi design-közélet ideális esetben. Bár az utóbbi néhány évben folyamatosan szaporodik a formatervezéssel kapcsolatos események, kiállítások, konferenciák, kiadványok száma, mégis sokszor hónapok telnek el úgy, hogy a szakma szinte semmilyen értelemben sem hallat magáról – kétségtelen, hogy ma csak a beavatottak néhány száz fős világa számára létezik folyamatos szakmai nyilvánosság. Ebből a szempontból az évente megrendezett Design Hét jutott a legmesszebbre, hiszen a legkülönfélébb sajtóorgánumok veszik fel rendszeresen témáik sorába.
Az akadozó és szűkkörű nyilvánosságnak persze számos oka van, lehetne sorolni a gazdasági-pénzügyi problémákat, a design „működéséhez”, „jelenlétéhez” elengedhetetlen ipari ágazatok hiányát, a szakmai fórumok és szervezetek korlátozott mozgásterét, a design megfelelő értékeléséhez és promótálásához szükséges kultúrpolitika elégtelenségét. Vannak persze állami támogatásból működő díjak és ösztöndíjak (Magyar Formatervezési Díj, Moholy Nagy- és Kozma-ösztöndíjak), illetve olyan kereskedelmi célú rendezvények is, melyek fontos bemutatkozási lehetőséget biztosítanak a fiatal tehetségeknek (Lakástrend és Design). Persze ha a Design Terminál Kht. székhelyeként felújított Erzsébet téri buszpályaudvart végre beüzemelnék, éppen a főváros szívében születhetne meg a formatervezés nyílt fóruma (a hiba egyébként nem a Designterminál "készülékében" van).
Ezt a különös vákuumot oldja a WAMP nevű csoport (Mátrai Krisztina, Matheidesz Réka, Mester Borbála, Mosshammer Kinga, Kuskó Rajmund) által havonta megrendezett design piac is, melyen számos formatervező és iparművész mellett több neves galéria is kiállít. E társasághoz kötődik az a háromnapos holland-magyar designfesztivál is, mely február 22. és 24. között zajlott le a budapesti Gödör Klubban. Az eseménysorozat gerincét a holland grafika aranykorát bemutató plakátkiállítás, a KREA Művészeti Iskola divattervező és stylist szakos hallgatóinak munkáit bemutató fotóválogatás, az elmaradhatatlan művészpiac és a Via Milano – New Dutch Design című tárlat adta. A továbbiakban ez utóbbival foglalkozunk részletesebben.
Via Milano – New Dutch Design
A tárlat szervezői azokból a tárgyakból válogattak, melyekkel az elmúlt négy évben Hollandia a világ legnagyobb design seregszemléjén, a milánói Salone del Mobilén képviseltette magát. Az összképet erősen dominálta az a sajátos tervezői szemlélet, mely a holland design világában jóideje meghatározó. Ez a felfogás nem feltétlenül a tökéletes funkcionalitást tekinti a legfőbb célnak: legalább annyira fontosnak tartja a konceptuális törekvéseket, a formai gegek, a bizarr képzettársítások és a többletjelentést is hordozó anyagkísérletek segítségével felszabadítható újfajta kreativitást is. Az irónia, az önreflexió, a sokszor provokatív szakmai viselkedés elsősorban a világhírű tervező, Gijs Bakker által alapított műhely, a Droog Design hatásának köszönhető. A kiállítást bátran lehet szórakoztató designshow-nak aposztrofálni, amely mindamellett számos tanulsággal szolgál a tárgyhasználat kultúrájával kapcsolatban.
A látogatót lépésről lépésre mind nagyobb mennyiségben érik a holland design hírességeinek virtuóz poénjai, az illúziunisztikus megoldások okozta érzékcsalódások, a bizarr hangulatú részletek. Volt itt minden: gumikövirózsa (Tjeerd Veenhoven); textilnek tűnő, de valójában kerámiából készült óra (Kiki van Eyck); barokkos stukkódísznek tűnő radiátor; műanyag gyerekjátékokból összesajtolt gömblámpa (Richard Hutten); amőbaszerű üvegplasztikák által „körbefolyt” székek (Pieke Bergmans); koponyaformájú teáskanna patkánybunda-melegítővel (Wieki Somers); világító tetőcserepek (Tjeerd Veenhoven); díjserlegre hajazó ónvázák (Ineke Hans).
Nyilván ízlés dolga, kinek mitől válik vonzóvá egy-egy formatervezett tárgy – célzatosságától, „mögöttes” vonatkozásaitól vagy tiszta, következetes funkcionalitásától. Bár irígylésre méltó a hollandok lenyűgöző alkotói szabadsága, a tárlat szűkölködött az igazán „keményvonalas”, klasszikus mérnöki szemlélettel megalkotott tárgyakban, azokban az alkotásokban, amelyek már nem a kísérletek izgalmában lubickolnak, hanem azokon túllépve – de azok eredményeit felhasználva – a határozott funkcionális elvárások százszázalékos kielégítésére törekednek. Biztosak lehetünk abban, hogy a kiállítás által sugallt helyzettel szemben a valóságban ez az arány sokkal kiegyensúlyozottabb.
A magam részéről három művet emelnék ki. Megejtően szép gondolat rejlik a nagyágyú, Gijs Bakker „Flow” gyümölcsöstáljában, melyet a vízbe hulló folyadékcsepp által keltett fodrozódó felület ihletett. Hasonlóan organikus szemléletű Studio Parade Spring nevű alkotása: a falamellákból álló „szőnyeg” egyes elemei fokozatosan egy szék kontúrvonalaivá válnak, mintha az ülőalkalmatosság a talajból nőne ki (szép-szép, nagyon szép, de ha a szállításra, vagy az áthelyezére gondolunk, elbizonytalanodunk... képzeljünk el egy mozdíthatatlan széket a lakásunkban).
Szintén a körvonalakkal kísérletezett Maarten Babtist „Open Air” evőeszközkészlete megalkotása során: a kanalak, villák és kések nyele „üreges”, csak kontúrjaik készültek el. Ezáltal a tárgyak anyagtakarékosak és rugalmasabbak.
Világos tehát, hogy a kiállítás megtekintése – minden hibája ellenére – kötelező. Már csak pusztán szemléletbeli gazdagsága, liberalizmusa, szellemi ereje okán is.
képek és szöveg: Haba Péter
