Ismeretlen ismerősök — az M3 alkotásai

Napjainkban nagyon sokra értékelik a nézettséget kortárs műalkotásaink esetében is. Egy fiatal zenekar akár a közösségi média által is lehet világhírű együttes. Elgondolkodtam azon, vajon az M3-as metró vonalának alkotásait hány millió ember látta 30 év alatt? És hány ember tudta igazán, hogy kik is készítették ezeket a jól ismert műveket?  

Nem könnyű irányt választott az a művész hazánkban, aki a 70-es-80-as években művésztanárságra adta a fejét. Az a művész, aki úgy gondolta, hogy a látszat disszidálás, vagy az akkor fennálló — sokkal inkább lazúló — politikai rendszer elleni sértett arrogancia kifejezése helyett az oktatásban, netán állami megbízások megalkotásában próbálja megvalósítani önmagát. A katedra mellől nehéz ugyanis a művészet élvonalába kerülni gyakorlati és szellemi értelemben egyaránt. Sokszor szabadúszó kollégáik sem fogadták be őket, irigyelve azt a kis közalkalmazotti státuszt, ami azonban tetemes időt vont el a művészkedéstől és a magunk menedzselésétől. 

 

 

Akkoriban  ilyen lelkülettel nem lehetett köztéri alkotásokat csinálni. Mesterségesen létrehozott művészcsoportok jöttek hát létre, melyek újra kiélezték azt a régi ellentétet és megosztottságot a magyar művészetben, ami az idő és az érték távlatából már-már eltűnni látszott. (A nyugatos és népnemzeti látásmód különbségéről lenne szó.)  Ez viszont napjainkban újra a művészet globalizációjáról és a magyar hagyományról való másként gondolkodásban éri el tetőfokát a két művészeti akadémia bástyái mögül.

Nem nagyon tudom ugyanis mással magyarázni, hogy ezek az alkotások annak ellenére, hogy kiemelten köztéri, vagy közösségi funkciót töltöttek be, mégsem kaptak egyetlen komoly, művészeti - írói, vagy művészettörténészi szakmai elemző írást sem az elmúlt 30 évben. A neten böngészve, inkább csak néhány újságírónak tűnt fel folyamatos pusztulásuk, sütésre, olaj leeresztésre kiválóan alkalmas zománctábláik folyamatos eltűnése az aluljárók falairól. Akkor is, ha visszásnak is tűnik, ezt az utólagos szakmai elemzést e sorok írója, két állomás alkotásainak készítője, a többinek pedig restaurálója probálja most pótolni mindezt.

 

Kezdetnek nézzük a felújítás történetét. Köszönettel tartozunk az Uvatervnek, hogy még a munkálatok megkezdése előtt kereste meg tanszékünket a zománc alkotások sorsával kapcsolatban. Amilyen állapotban voltak, komoly esély lett volna a forgalomból történő végleges kivonásukra. Mivel Nemcsics Antal professzor úrtól én vettem át a Színdinamika témát az egyetemen, az ő általa tervezett és egykor összefogott projekt megmentéséért nem kevés felelősséget éreztem. Kitűnő festő kollámmal - Zalakovács Józseffel karöltve, egy bejárás során meg tudtuk győzni Pap László mérnök urat az Uvatervtől, hogy restauráljuk a műveket, amivel aztán a tender győztes Strabag Zrt. is mebízott minket.

 

Próbáltam az Uvaterv figyelmét felhívni arra, hogy ezen a vonalon egy átfogó, koncepciózus színinformatikai program is végig futott anno Nemcsics tanár úr jóvoltából. Sajnos az a vélemény fogalmazódott meg, hogy a színpöttyök társítása az állomások neveihez nem igazán segíti az utasközönséget a tájékozódásban. Mindenesetre az újpesti kedvenc focicsapat ikonikus színe, egy építészetileg kellemes árnyalatban és visszafogott ritmikában jelenik meg az Újpest Városkapu utcai állomáson, valamint egy hatalmas kék színű hullámvonal is végigfut a duna közeli Gyöngyösi utcai állomáson.

 

A szerződés körüli egyeztetésnél a Strabag Zrt. ragaszkodott ahhoz, hogy az Árpád Híd állomás 1984-ben, Somogyi János (1928-2010) által készített „Hullámok” című alkotásait is vegyük be a restaurálások közé. Ez a kompozíció nem a mi alkotóközösségünk eleme volt, és az elején nem is tudtuk mit vállaltunk be, hiszen a 4-5 teljesen elrozsdált elem újragyártásán túl hatalmas energiákat emésztett fel a lebontás alatt megsérülő, deformált, hátukon rozsdált elemek letisztítása. (A 33 év alatt a por zsírrá tapadt össze, és a szerelvények fékbetéteiből levegőbe került vasszemcsék is szennyezték.) József Attila után szabadon meg is fogalmaztuk kollégámmal, hogy „mossuk a város 33 éves szennyesét”.

 

Szerencsére rájöttünk, hogy ennek az alkotásnak a helyreállítási munkáját csak szabad térben, a műteremházam kertjében lehet elvégezni nagy nyomású tisztítással. A visszaszerelést végző cég érdeme, hogy e nehézségek ellenére viszonylag precízen sikerült az elemeket újra egymás mellé helyezni, melyek már eredetileg is 1-2 cm-es hézagokkal voltak felfüggesztve. A réseket végül szilikongumival tömték ki és utólag festették le. A manapság divatos retro-modern műfaj esendő alkotása lett így ez együttes, mely a teljesen el nem tűntethető apró hibáival is megőriz valamit a régi időkből. Nagyon is hiányozna, ha nem lenne ott... 

 

Feltétel volt, hogy eredeti technikával kell újra gyártani a hiányzó elemeket, erre a Bonyhádi Emalion Zománcgyár nyújtott nagy segítséget. Külön hálásak vagyunk Dormány Juditnak, aki a labort vezeti több évtizede és minden tapasztalatát latba vetette a hiányzó színek kikeveréséért. Számunkra felejthetetlen élmény volt egy ilyen gyárban dolgozni, ahol szinte megállt az idő. Egy viszonylag kis cégről van szó, becsületből viszik tovább a szakmát, például nagyméretű óraszámlapokat is készítenek a környező országok templomtornyaiba, és több művészeti megbízásnak is eleget tesznek. Nagyon izgalmas volt figyelni a félelmetesen izzó kemencét és az onnan kikerülő folyamatosan hűlő lemezek változó színeit –vajon olyan lesz-e, amilyet szeretnénk?

[imagelist|imgid=3843|name=3.abra.jpg|title=A kemencénél

 

Nézzük akkor a műalkotások elemzését. Egykori alkotócsapatunkba, főleg a Rajzi Tanszék oktatói és a szín témához közel álló néhány más művésztanár kolléga tartozott, akik közül Miskei László (1935-2015), Gulyás Dénes (1927-2003) és Máriási Masznyik Iván (1928-1997) már nincsenek közöttünk. Nemcsics Antal professzor úr már 92 éves.

Három irányvonalat lehet megkülönböztetni a művek besorolhatóságát illetően, melyeket persze mind hasonlóak abban, hogy a valóság leíró jellegét, a posztimpresszionista hagyományt már túllépték. Nemcsics Antal mindkét (”Koloroid színtér” és „Felszín és mély” című) műve a Konkrét-Art, vagy Hard-edge műfajához sorolható, melyek jellemzője a tiszta geometrikus alapformák, lehetőleg keveretlen színek használata. Ebbe a kategóriába tartozik még Miskei László „Színlépcsők” és Gulyás Dénes „Hatszemközt” című alkotása is – melyről egyik idézőjének a párhuzamosan futó, két metró-alagút is eszébe jutott.

Nemcsics műveinek van még egy konceptuális művészinek tekinthető rejtett tartalma is, hiszen az általa kifejlesztett Coloroid színrendszer struktúráit idézi fel. Minden coloroid-szín kifejezhető bizonyos hányad színpigment, fehér és fekete összetevő arányával, ahogy nála is az egyes lemezek ezeket testesítik meg. Ha összekevernénk  az összetevőket — például egy Maxwell tárcsával külön külön — a kevert színek is egyenletesen változó skálákat mutatnának művein. Ezeket a tartalmakat persze az utazóközönség nem igazán tette magáévá. A népítélet a „Koloroid színtér” című művét sújtotta leginkább. Valószínűleg többen gondolták azt, hogy ez nem is művészet, azért vitték haza darabonként majdnem a felét...

 

A konkrét művészet ma is él és virágzik minden más újkeletű trend mellett. Nemcsics művei ennek ellenére csak párszor szerepeltek ilyen jellegű nagy kiállításokon Bak Imre, Fajó János, és mások társaságában. Úgy látszik, a szekértáborok, baráti kapcsolatok a szakmában gyakran felülírják a stílusazonosságot. Azt sem tudja sok művész kolléga a tanár úrnak megbocsátani, hogy nemzetközi hírű tudós is lett élete során. Hogy is van ez:festő és tudós? A nagy művészek inkább ösztönösek szoktak lenni, lehengerlően nagy természettel. Persze az is egy különbség lehet, hogy egyesek már a 60-as évek elején elvetették a posztimpresszionista hagyományt, és azonnal absztrakt művekkel álltak elő, míg mások csak fokozatosan „merték” a valóságot elengedni. Azt is inkább csak alkalmazott, murális művekben, párhuzamosan incselkedve az informel témával a „képcsarnokos” stílus mellett.

Találkozhatunk még olyan művekkel is az állomásokon, ahol egy játékos, díszítő formaritmus alkotásnak lehetünk tanúi, kevéssé expresszív, vagy csak jelzés-szerű mondanivalóval a címadás szintjén. Ezek inkább alkalmazott művészeti alkotásoknak tekinthetők. Az állomások monotóniájának megtörése, egyensúly és asszimetria vizuális komponálása a céljuk, kifejezve az utazás dinamikáját, vagy éppen csak a szemünket késztetik pár perces szemlélődésre. Ilyenek Nemcsics Endre munkái és Zalakovács József Körök című alkotása. Utóbbinak pont az aláírt legszélső darabját mentette meg Jóska egyik hallgatója, mivel látta, hogy a mű már hiányos. Később azonban ráeszmélt, hogy ő is lopott és becsületesen visszahozta a darabot.

A harmadik csoport az úgynevezett Magán–mitológiák tág stílusköréhez rendelhető alkotások. Ilyen Máriási Iván mindkét műve, a „Napvihar” és a „Csillagok útján”. A tanszékünkön több évtizedig rajzot tanító festő a csillagközi tér, az univerzum megszállottja volt. Műveiben sajátos térélményt hozott létre ezzel a misztikus világgal.

Saját kompozícióimat is ebbe a kategóriába sorolnám. Fiatal, a Főiskolát nemrég elhagyó festőként életem főműveinek szánva hoztam létre mindkét állomásomat. Több éjszakás nemalvás után született meg az a karton, amit már kora reggel a zsüri elé kellett vinni.

 

A művek befoglaló méretét jócskán megnöveltem azzal, ahogy a mészkő borítás színét is bekomponáltam a képbe egy kvázi rács-szerű koreográfiával. Nem bántam meg a munkába invesztált többlet energiát, ami persze amiatt is szükséges volt, hogy az én alkotásaim absztraháltan, de figuratív művek legyenek. Ebben különböznek mindegyik más alkotástól. Szinte sértetlenül vészelték át az elmúlt 29 évet. Valószínűleg a közönség is átérezte a témát és a kellemes színeket, melyek már ösztönösen megelőlegezték a 16 évvel későbbi doktori témám — a saját színharmónia-tan téziseit.

Stílustrendeken felül álló témának tartom, amikor egy művész az emberi figurát próbálja absztrakcióval, transzformálással, redukálással, különféle alkotói módszerrel saját és a kor, valamint a felhasznált technika képére formálni, akármilyenek is az éppen akkor uralkodó  irányzatok. Zalakovács József „Elmozdulások” című műve is megelőlegezte mostani stílusát, ami egy kemény geometrikus formavilág. Tanszéki működése mindig is az első éves építészek rajzi alapozásáért volt felelős, de saját dítlusát mindig is fény-árnyék hatásokkal és a térbeliség festői gesztusaival gazdagította.

 

Mindketten tudatosan törekedtünk a zomác műfajának festőibbé tételére. Lazúros, gesztikus, texturált elemeket is használtunk, melyek bizonyos dogmák szerint „tilosak” ebben a műfajban. A művek felújítás előtti bontása után ezekből az alkotásokból külön –külön is kiállítottunk darabokat az Aulart Galériában, a Hunyadi Mátyás Művészeti iskolában és örömmel vettük észre, hogy még önálló képekként, kontextusukból kiragadva is látványos értéket képviselnek.

 

Tari Gábor,
egyetemi docens, festőművész, színtervező