Jobb város, jobb élet – magyar pavilon a sanghaji expón egy építész szemével

Mióta megnyílt a 2010-es Sanghaj Expo, számtalan, egymásnak tökéletesen ellentmondó hír érkezett a magyar pavilonról, hol magasztalva, hol élesen bírálva azt. Most egy szakmai, ugyanakkor személyes beszámolót közlünk, melyben Zsuffa Zsolt írja le tapasztalatait a kiállítással és Lévai Tamás épületével kapcsolatosan.

„A jövőben, ahogyan a múltban is, művészetem a bizonytalanhoz fog kötődni, nem pedig a bizonyoshoz vagy a megváltoztathatatlan megjelenítéséhez. Sosem kerestem az egy precíz pillanatban megragadott valóság bemutatását, hanem épp ellenkezőleg, az egyetemes változást kívántam felfedni, amelynek időlegessége és végtelensége maga az alkotó minőség. Az univerzum szerintem, bizonytalan és változékony.” J. R. Soto

Általános világkiállítást, azaz egy kiemelt témát felölelő „A” kategóriás expót általában ötévente rendeznek, az eseményt pedig mindig a kor aktuális építészeti seregszemléjének is tekinthetjük. A Paxton-féle Kristálypalota 1851-es bemutatása óta a világkiállítások számos építészeti, technikai ill. térszervezési újítást vonultattak fel (pl. az Eiffel torony, vagy a barcelonai Mies pavilon, stb.), melyek gyakran az adott kor építészeti jövőképét is jelentősen befolyásolták. Mivel a sanghaji expo az eddig valaha rendezett legnagyobb kiterjedésű (5,2 km2) és legtöbb ország (közel 190) megjelenését biztosító rendezvény, joggal remélhettük, hogy a 2010-es világkiállítás szintén különleges építészeti kísérleti terepként működik és vonultatja fel a következő éveket is meghatározó elképzeléseket, vetíti előre a közeli jövő építészeti vízióját. A meghirdetett téma: „Jobb város, jobb élet” kifejezetten érzékeny kérdéseket vet fel és az építészet eszközeivel jól kitölthető keretet biztosít a témával kapcsolatos új gondolatok, városfejlesztési koncepciók illetve a jobb életet elősegítő újszerű technikai megoldások felvázolására. Viszont talán amiatt, hogy Kína nem csupán a világ egyik leggyorsabban fejlődő gazdasága, hanem kétségkívül a legnagyobb piaca is, a kiállítók egy része inkább a kereskedelmi kapcsolatok erősítésére fektette a hangsúlyt. Mivel a várhatóan nagyszámú látogató (min. 70 millió) többsége pedig belföldi turista, számos pavilon leginkább, mint turisztikai célpontot tűnteti fel a kiállító országot.

A világkiállításokat hagyományosan jól meg lehet különböztetni a vásároktól, az expókon ugyanis a résztvevő országoknak az új gazdasági, tudományos és technológiai elképzeléseket, kulturális koncepciókat illik bemutatni, nem pedig kiválasztott cégek reklámfelületévé válni. Mivel az expók nem kereskedelmi jellegű rendezvények általában lehetőség nyílik oktatási célok megfogalmazására, valamint számos kulturális esemény is kerülhet a rendszerint hat hónapos rendezvény középpontjába. A „Jobb város, jobb élet” cím pedig nagyon is aktuális problémát feszeget (főleg a 150-nél is több legalább egymillió lakost számláló várossal „büszkélkedő” Kínában), így valóban nagy jelentőségű, sok tanulsággal kecsegtető világrendezvénnyé válhat az idei expo, az emberi élet és a fenntartható épített környezet összefüggéseinek vizsgálata témakörében. Ennek ellenére, az erre kihegyezett figyelmű látogatónak úgy tűnhet, hogy kevés kiállító ország tudott igazán átütő erővel megszólalni a témában. Kevés volt az olyan pavilon is, amelyiknek egyáltalán a kiállítási tematikája és építészeti kialakítása közvetlen kapcsolatba került volna egymással.

Talán az expo legsikeresebb épülete a Thomas Heatherwick által tervezett brit pavilon lehet. A Mag Katedrálisnak becézett látványos építmény hatvanezer akrilrúdba öntött kétszázezer növényi magvat bemutatva jeleníti meg a zöld városokhoz vezető út első lépcsőjét, a világkiállítás bezárta után pedig a rudak majd iskolai szemléltetőanyagként kerülnek szétosztásra Kínaszerte. A valójában kápolna méretű, üvegsünszerű pavilont gyűrt csomagolóanyagra emlékeztető, nagyterületű találkozó és pihenőfelület, mesterséges városi táj veszi körül, melynek rétegei között alakul ki a belső térbe vezető rámpa is. A felvezető út szemléletesen közvetíti a zöld, nyitott és élő város kiállítási koncepciót is, a szigetország nagyvárosainak zöldfelületeit bemutató, a burkolatban kialakított látványos térképrészletekkel, makettekkel, integrált növényesített zöld falakkal.

Kiemelkedőnek tűnik a BIG építésziroda tervezte dán pavilon is, mely könnyen megérthető módon mutatja be a különbségeket Dánia és a vendéglátó ország között akár azok léptékében vagy gondolkodásmódjában, és tisztán vázolja fel a dánok által kidolgozott városhasználati példát, mutatja be a megvalósított fejlesztések sorát is. A pavilon egyetlen épületméretű körbetekeredő kerékpárrámpaként jelenik meg, melynek bejárati szintjén valóban bicajra ülhetünk és azon járhatjuk be a pavilon feszes tematikájú kiállítását. Ezzel az egyszerű gesztussal a Dán pavilon mindenki számára világosan jeleníti meg a kerékpáros városok jól élhető és fenntartható vízióját (amilyen Koppenhága maga is), és nyilvánvalóan reagál az expo alapgondolatára. Lírai elemként, a rámparendszer centrumában lévő medencében megjelenik - a Dánia nemzeti szimbólumának számító - Kis Hableány átszállított eredeti (!) szobra, melynek helyére Ai Wei Wei kínai művész alkotása került a világkiállítás időtartamára, így tehát eljutott egy darab valódi Dánia is Sanghajba, Kína pedig Koppenhágába. Egyébként a Kis Hableány átszállítását közvetítő gyönyörű, művészi igényű filmen keresztül a kiállítónak lehetősége nyílt az ország szentimentalizmusmentes bemutatására is.

A jobb városi életet megjelenítő elképzelést kevés eszközzel, közérthetően mégis ennyire finoman rétegzett módon nem sok országnak sikerült prezentálnia. Az így elkerülhetetlenül kialakuló vizuális dömpingben cseppnyi megnyugvást, gondolati frissességével pedig határozott felüdülést jelent a Lévai Tamás tervezte magyar pavilon is.  A Gömböc köré szervezett kiállítási koncepció nyilvánvalóan a magyar kreativitást illetve a hazai innovációban rejlő lehetőségeket hivatott hirdetni Sanghajban, miközben játékosan utal a fenntarthatóság és globális egyensúly problematikájára is. A Gömböc középpontba helyezését indokolhatja az a tény is, hogy a Rubik-kocka óta nem aratott akkora nemzetközi tudományos sikert magyar felfedezés, mint ez a 2006-ban világszerte publikált, Domokos Gábor és Várkonyi Péter által megalkotott matematikai modell és háromdimenziós test. A Gömböc, mint specális mono-monostatikus test - melynél bizonyítható, hogy kevesebb egyensúlyi helyzettel rendelkező homogén test nem létezhet - remekül közvetítheti Földünk jövőjével és a városi élet fenntarthatóságával kapcsolatos dilemmákat is. A magyar pavilon tere pedig magát a kutatást, a felfedezéshez vezető bizonytalan ösvényt jeleníti meg építészeti eszközökkel. A több száz függesztett farúd, mint (bambusz)erdő tűnik fel a belső térben, ahol bolyongva a faelemek tapinthatósága, szagolhatósága valóságosan megélhetővé teszi egy városi erdő terét ugyanakkor felfedezésre is ösztönzi a látogatót. A főképp fénnyel és üres térrel operáló építészeti koncepció közvetlenül csupán a fordított erdő térgörbéjével reagál a Gömböc formájára, sokkal inkább annak gondolati erejét közvetíti. 

Az expón kiállító országok egy része gazdasági potenciáljának és ambíciójának megfelelő saját tervezésű, gyakran nagyméretű egyedi pavilont hozott létre (így Spanyolország, Dél Korea és az Arab Emirátusok, csak hogy a legvagányabbakat említsem), mások pedig szerkezetkész egyenpavilont béreltek (pl. Portugália, Szlovákia stb.). A magyar pavilont is egy közepes méretű, bruttó 1000 négyzetméteres típusépület teljes átépítésével hozta létre Lévai Tamás tervezőtársaival. A kivitelezést kínai cég végezte, épp csak olyan minőségben, mintha az ipart eddig Magyarországon gyakorolta volna, ez viszont nem von le semmit a megvalósult mű szellemi értékéből. A pavilon számos finom gondolati réteg szövedékeként alakult ki, mégis könnyen értelmezhető, nagyon szerethető, ahogy ezt a pavilon előtt kígyózó sorok is jelzik. Pontosan érzékelhető a már említett erdőnek, mint többértelmű metaforának a megidézése. Ugyanúgy jelenthet áttételesen városi dzsungelt, mint védendő természetet nemcsak faanyagot biztosító erőforrást, utalva a fenntartható, jobb élet tematikára. A raszterhálóra szerkesztett rendben fellógatott farudak mozgása megjeleníti a város lüktető dinamikáját. A kialakuló sűrűsödések és ritkulások pedig a városi térszövet analóg modelljeként könnyen értelmezhetőek minden látogatónak, az ösvények és teresedések ugyanis jól közvetítik a városok alapvető strukturális felépítését is. A városi terek, mint a közösségi élet központjainak jelentőségét az üres terek létrehozásával hangsúlyozta a tervező. A kiállítótérben megjelenő teresedések ugyanúgy találkozási pontok, mint a jól élhető városi terek esetében, ezenkívül a kultúra és művészet megjelenésére, interaktív köztéri felületek létrehozására is alkalmas helyszínek. Ilyen teresedés középpontjában helyezkedik el a 2,5 méter magas rozsdamentes Gömböc és a megtestesült matematikai találmány érzékenységének megtapasztalását segítő pódiumasztal is, amelyen a látogatók valóban lelkesen próbálgatják a Gömböc különleges tulajdonságait.

Az üreges farudakba fényforrásokat helyeztek a tervezők, melyek a városok éjjeli arcát ugyanúgy felidézhetik a látogatókban, mint a csillagos égbolt képét is. A végül három színnel megvalósult világítást az eredeti koncepció szerint csak egy meleg fehér szín kikeveréséhez használták volna, de a fénytechnikai kísérletek közben a beruházónak annyira megtetszett, hogy a kiállításon ma is így jelenik meg. Egyébként a tervezés teljes folyamatát egyfajta innovatív, kísérletező jellegű, közelítő módszer határozta meg. Az alapkoncepció elfogadása után minden részletmegoldás hosszas esettanulmányokat, akár prototípusok legyártását igényelte a tervező csapattól. Nemcsak fénytechnikus és látványtervező, hanem akusztikus is részt vett a munkában. A farudak hangsugárzóként is szolgálnak, általuk a Kis Gömböc című magyar népmeséből vett szövegrészletek szólalnak meg a térben. A változó magasságban felcsendülő hangfoszlányok pedig egy magyar város zsivaját hozzák a kínai közegbe. A számos egyedi megoldás játékossága mellett a pavilon végtelenül kifinomult is, ezáltal híven tükrözi a tudomány, kultúra és szórakoztatás átgondolt egyensúlyát.

A sanghaji expón a kiállítási épületek külső megjelenése és a belső térben kialakított üzenetközvetítő világ összhangja csak szerencsés esetekben valósult meg. Ebből a szempontból is kiemelkedőnek bizonyul a magyar pavilon. Az épület külső képét a belső tér homlokzati kivetüléseként alakította ki az építész, a Gömböc lenyomatát farudakkal megjelenítő térgörbék metszetei megjelennek a külső burkon is. A homlokzatot ezen kívül egy a teljes felületet burkoló vízfüggöny gazdagítja, amely fényáteresztő szövetként jótékonyan takarja is a bérelt pavilont. A polikarbonát csövek sűrű rendszerében a homlokzat előtt lefolyatott víz és a benne lefelé (!) mozgó buborékok szinte misztikus burokba csomagolják a típusépületet, eközben pedig átengedik a levegőt, a belső terekbe a természetes fényt, de elsősorban temperálják az épületet. A pavilon ideiglenes jellege nem teszi ugyanis gazdaságossá high-tech berendezések telepítését, ebben az esetben pedig környezettudatosnak épp az ilyen helyben gyártható, egyszerű szerkezetek tűnnek.

Az expo megrendezése Sanghajban, az országimázs építésen túl, egy valóban jól átgondolt, nagyszabású városfejlesztési projekt része is. A világkiállításnak helyet adó belváros-közeli, a Huangpu folyó két partján fekvő területek jórészt lepattant ipartelepek és alacsony intenzitású lakótömbök felszámolásával jöttek létre. A tervek szerint az expo ürügyén kiépített új infrastruktúrára, közmű és úthálózatra települten korszerű (fenntarthatóság elvei szerint kialakított) üzleti és irodaberuházások jelentős tömege és nagyarányú lakásszámbővítés valósul meg, közvetlenül a kiállítás novemberi bezárása után. A nagyvonalú rendezés a területeket természetesen bekapcsolta a tömegközlekedés jól szervezett rendszerébe - két célirányos metróvonal épült - illetve többsávos új közúti híd is könnyíti a városrészt keresztező gépjárműforgalmat. A fejlesztés kiemelten fontos eleme a folyópartok revitalizációja, nagykiterjedésű rendezett pihenőparkok kialakítása. A jövőben már Kínában sem fordulhat ugyanis elő, hogy a várost átszelő folyók partjait ne az emberek használják. Valamennyi előremutató városfejlesztési koncepció szerint a folyópartokat, az addigi gépjárműforgalom helyett a jobb, minőségi városi életet követelő polgárok foglalják vissza, ez az idei expo egyik közvetlen célja és üzenete is.

Zsuffa Zsolt, építész