K-vonal — 3. rész: A köztér-brand gátjai

A közlekedési szakág mérnökcsapatai élet és halál urai, ami a budapesti közterületek kialakítását és távlati sorsát illeti. E mérnökgárdának azonban a legkevésbé van affinitása az esztétikai szempontok érvényesítéséhez. Érzéke se sok.
Bardóczi Sándor cikksorozata

A budapesti fejlesztési dokumentumok zöme egyfajta brand-hajszolással foglalkozik, azaz piaci keresletet generáló identitáskereséssel. A Studio Metropolitana például egyenesen „re-brandingről” beszél a Budapest 2020 projektjében. Az óriási brand-kutatási mániákban éppen úgy helyet kapott már a magasház-vita, a Budapest – fürdőváros („vízben jók vagyunk”) tematika, vagy éppen a város és a Duna kapcsolatának újraértelmezése, a „világváros” és az „élhető város” szlogen, a gyaloghíd mizéria, vagy éppen az új villamosok formája és színe. Érdekes módon az utcaképek, vagy a városi nagyparkjaink egységes arculata valahogy ezek mellett a többnyire „nagy ívű” (egyre inkább kiüresedett szólamként ható, sosem százalékban realizálódó) elképzelések mellett alig kapnak figyelmet. Pedig turisztikai marketing szempontjából nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy például a londoni taxiknak, double deckereknek, postaládáknak, viktoriánus-stílust utánzó zártsorú beépítéseknek, bay-window típusú ablakoknak, a londoni járdák jellegzetes nagy terméskő lapjainak, a square-eknek vagy a telefonfülkéknek sokkal nagyobb a szerepük a Big Bennél vagy a London Eye-nál, vagy éppenséggel az ’Uborkánál’. Azaz ha például London bármely utcáján fotózunk, abból mindenki azonosítani tudja a várost, míg Budapest esetében ez erősen helyszínfüggő.

PéPéPé?
Egy magyarországi vagy egy multinacionális cégnek ma nagyobb igénye van arra, hogy brandjét fizikálisan (homlokzati szimbólum, színezés, székházak előtti burkolat-architektúra) megjelenítse az utcakép szintjén, mint a fővárosnak. Érdekes adalékként említhető az, hogy a fővárosi és kerületi közterületi fejlesztések mellett sokszor ezért markánsabban jelenik meg egy-egy utcarészletben a székház, bérirodaház, hotel, áruház, kávézó „brandje”, részben felülírva egy-egy kerületi vagy fővárosi fejlesztést sokkal igényesebb és tartósabb anyagokkal, ami mondjuk a köztéri burkolatokat illeti. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy például ezt a még kaotikusabb képet eredményező tobzódást nem lehetne-e becsatornázni egy városi utcaképet egységesítő törekvésbe, azaz a középületek és irodaházak tekintetében - felhasználva az ő igényüket és anyagi forrásukat - valami középutas megoldásban gondolkodni, ami egységesebb utcakép, ugyanakkor igényesebb köztér irányába hathat?

Közlegények és hadurak
Úgy tűnik, néhány szakadár gerillacsapat akad csupán az épített környezetet alakítók égisze alatt, akik a városi terekkel, mint a kívánatos Budapest-arculat (egyedi karakter) leképeződésével egyáltalán számolnak. A másik oldalt a közterületeken hegemón egyeduralkodónak számító mérnökcsapatok (főként a közlekedési szakág) jelentik, akik élet és halál urai, ami a budapesti közterületek kialakítását és távlati sorsát illeti. E mérnökgárdának azonban a legkevésbé van affinitása az esztétikai szempontok érvényesítéséhez. Érzéke se sok. A „dizájn-sallang” mindig csak valamiféle nyűgként, járulékos bohóckodásként kerül az asztalra, zömmel azután, hogy az érdemi funkcionális és szerkezeti kérdések jól-rosszul, de eldőltek.¹ Mindez meg is látszik köztereinken, amelyeknél nem a felhasználóbarát, hívogató, marasztaló, közösségi élményre csábító, netán gyalogos vagy kerékpáros prioritású, zöld, árnyas, kondicionáló jelleg az uralkodó, hanem a falanszter hangulat, a gépjármű dominancia, a közterületi kapcsolótáblák, fedlapok, vezetékek,  szalagkorlátok „naturális szépsége”.

A cikksorozatom első részében említett Erő Zoltán (Palatium) például 1998-ban a Főmtervtől kapott kisebb megbízás keretében részt vett a cég Kiskörúti Villamos c. projektjében. Ekkor készült el az a tanulmány Alföldi György és Szenderffy Gábor közreműködésével, aminek ők akkor már a Kiskörút rehabilitációja(!) címet adták. A fővárosi tervtanácson mindez akkor még süket (inkább érdektelen) fülekre talált, pedig később pontosan ez a tanulmány képezte az alapját a Teampannon-féle szabályozási terveknek a Fővám- és a Kálvin téren, a Palatium-s73-féle metró felszínrendezési tanulmánytervnek, majd a Skardelli-féle Kálvin téri koncepciónak. Ebben a tanulmányban már megjelent az igény egy egységes kiskörúti arculatra is, amely végül (tíz évvel később) a K-kőben látszik manifesztálódni. Mégis valahol vicces dolog, hogy csak néhány „szent őrült” képviseli a folytonosságot közterületi arculat ügyben és nem pedig egy átrágott, megtárgyalt, kivesézett, szilárd (szak)politikai elhatározáson nyugvó fővárosi arculati koncepció.

Katalán szindróma
Pedig 1998-ban már a ’Barcelona-modell” volt az egyik fő ’topik’ a budapesti urbanisztikai és köztér tervezői körökben, azaz a Prága-irigység mellett még egy hathatós érvrendszer kardoskodott amellett, hogy a városi életminőség (és ezen belül nem mellékesen a városi gazdaság) szempontjából sem érdektelen a közterületek szépészeti és egységesítési műtétsorozatával foglalkozni. Az említett modell részben arról szól - ami a gazdasági szempontokat illeti - hogy egy város képes életet lehelni haldokló belvárosába pusztán azzal, hogy közterületeit felújítja (és másként, humanizáltabb módon használja), ugyanis a felújítás a magánszektort is arra készteti, hogy a saját háza táján rendet tegyen, mindez pedig a lakás- és irodai négyzetméterárak emelkedésében és a „belvárosi élet” újbóli megjelenésében mérhető. Barcelonában ezt egy egész város, míg Budapesten a Váci utca és a Ráday utca példája igazolja, amelyeket ebben a szellemben terveztek át.

Barcelona egy másik aspektusban is a felszínre kerül, amikor a térburkolati kérdés, mint brand állítódik a fókuszba. Dévényi Márton szerint² például a nagy fővárosi burkolati katyvaszt úgy lehetne még valamilyen egységes arculati irányba terelni, ha az ún. történelmi belvárosban és egyéb kiemelt helyeken priorizálnánk a természetes kőanyagok használatát (ahogy ezt a belvárosi kerületek teszik is). Azaz budapesti viszonylatban a Kiskörúttól befelé a természetes kövek jelentenék a burkolati vezérelvet. A következő lépcsőben az átmeneti zónát a mintás, vagy egyedi formájú térburkoló kövek (mint például a K-kő) jelenthetnék, amelyek a helyi sajátosságokat reprezentálnák, végül a "mezei" térburkoló kő lenne a peremkerületi minimum. A dolog pedig itt kapcsolódik Barcelonához, ahol ugyanezt az elvet követik a térkövek tekintetében.³ A városnak tehát meg kellene állapodni egy méretben, anyagban, mintázatban vagy valami más szervező elvben, ami összekapcsolná az egyes közterületeit, de nem kötné őt gúzsba. Egy fix méret és anyag mellett a minta akár változtatható (pl. kerületenként, terenként), de sok más irányba is el lehetne menni: ha akarnánk. Dévényi szerint ez már elég lenne az egység érzetéhez, de teret engedne a tervezői kreativitásnak és az egyedi igényeknek is. Pontosan úgy, ahogy ez Prágában vagy Barcelonában már kiforrott.

Infralobbi rulez?
Schneller István, budapesti ex-főépítész anno természetesen ismerte a prágai és barcelonai "egységesítési" terveket, de hatékony lépéseket mégsem tudott tenni. Beleznay Évának talán még kisebb a mozgástere elődjénél, ezt a fölötte Damoklész kardjaként függő megbízotti státusz illusztrálja a legjobban. A szigorúan ellenőrzött főépítészek árnyékában pedig szépen virágzik a kis magyar abszurd: a közterületi kérdésekben a karmesterpálca (ki tudja hogyan, mikor és miért?) valahogy átvándorolt a főváros kezéből a mélyépítő mérnöki szakág budapesti fellegváraiba, ahol tervpályázati kényszerek nélkül közbeszereztetnek, vagy osztogatnak megbízásokat és nem ritkán kőkemény diktátumokat a budapesti köztéri területek rendezése kapcsán. KÖZterületen, KÖZpénz felhasználásával. Még a középület-tervezésben sem általános módi ugyan a tervpályázat kiírás (ld. Szépművészeti botrány), de városi szabadterek esetén még inkább nagyítóval kell keresni az ilyen pályázatokat. A legjobb az egészben az, hogy amíg az első esetben „csak” az Építész Kamara és a „köz”szolgák ajtaján kéne kopogtatni a sokkal nagyobb érdekérvényesítést és a felelős és konzekvens megbízói magatartást követelve, e közterületi kérdésben már egy harmadik mozdíthatatlannak tűnő bástya, a Mérnök Kamara bevétele is szükségeltetik. Ehhez pedig se erő, se szándék nem látszik körvonalazódni semmilyen platformon, a kialakult status quo-t legalább C100-as „betonalapozás” védi. Pedig mindez hatalmas demokratikus deficitet jelent a civilizált, felhasználó- (és adófizető!) központú közterület-tervezéssel szemben, amely a nyugati demokráciákban már annyira természetes automatizmusnak számít, mint a levegővétel.

Bardóczi Sándor

¹ Mindezt igen jól illusztrálja a Közberuházások – közterek (avagy a 29. kötet rangja) című írás Erő Zoltántól, amely 2003 májusában jelent meg az Építészfórum hasábjain. Erő azt állítja, hogy neki nem csak Prága-irígysége van, hanem Olmütz-irígysége, sőt Litomyšl-, Jihlava-, Moravská Trebová-irígysége is.

² Dévényi Márton a Fővám térről kikopott lehetőség ellenére folytatta a megkezdett egyedi burkolatokkal foglalkozó kísérletezést. Ennek érdekében kétszer (2007, 2008) is jelentkezett az eddig elkészült vázlataival (amiben a K-kő egyedi variációi is megtalálhatók) a Moholy-Nagy László Formatervezési Ösztöndíjra. Sikertelenül: sem a kuratórium, sem a gipszmintáit kétszer is megtekintő Fővárosi Tervtanács sem tudott mit kezdeni az álmaival. Pedig a K-kő megvalósulása azt igazolja, hogy az ő szavaival élve „nem a holdraszállásról van szó”.

³ Érdemes megfigyelni, hogy a barcelonai koncepció hogyan szivárgott át később az alkalmazott dizájn egyéb területeire, azaz a brand hogyan él immár önálló életet. Az eredetileg Gaudi által tervezett hatszögletű térkő (méhsejt, avagy a hexagon, a kabalisztikus és/vagy szabadkőműves jelkép, szentély alaprajz stb.) legjellemzőbb kortárs formájaként megjelent a virágmintás hatszög térkő, amely aztán inspirálta a virágmintás cipő, ajándéktárgy, sőt csokoládé(!) keletkezését is.