Kardos Gábor: Mit jelent a főváros?

Sokan biztosak benne: Budapest olyan nagyjelentőségű, léptékváltó átalakulás hajnalát éli, amely az 1870-1914 közötti aranykorhoz mérhető. Kontinentális léptékű sikerhez sok minden kell, s ezek között a sok pénz csupán egyetlen elem. Melyek tehát most a sikeres, mi több boldog Budapest, a magyar fővárosi jövőkép koncepcionális és stratégiai alapvetései? Erre a kérdésre gyűjtünk válaszokat az elkövetkező hetek cikksorozatában. Városi közgondolkozásunk számos jelentős személyiségét, urbanistákat, közgazdászokat nyertük meg, hogy fejtsék ki véleményüket. A vita nyitott, bárki csatlakozhat. Szerkesztőségünk örömmel vár újabb írásokat a tárgyban, nem kizárólag várostervezők, de a város egészében gondolkozók részéről. Most Kardos Gábor filozófus, a Balaton Kör alapítója, a Balaton urbanizációjával legtöbbet foglalkozó publicista írását olvashatják. 

Nagy szüksége van Budapestnek arra, hogy szembesítsük néhány alapvető kérdéssel, elsősorban a főváros funkcióit illetően. Ebben a cikkben kifejezetten a kemény kritikára fókuszálok, vagyis olyan szempontok és kérdések kimondására, amelyekről a Budapest fejlesztése iránt érzelmileg és szakmailag leginkább elkötelezett emberek nem szívesen beszélnek vagy netán egyfajta tabuként kezelik. Tény, hogy a legélhetőbb városok toplistáit régóta olyan ausztrál, új-zélandi és kanadai kertvárosok vezetik, melyek népsűrűsége még a legismertebb balatoni városokénál is kisebb, nagyjából a félmilliós balatoni agglomerációéval egyező népsűrűség. Mert a jövő városai nem a természet « legyőzésének » csúfosan leszerepelt modernista mítoszára épülnek, hanem sokkal inkább annak a modelljei, hogyan lehet újra megtanulni együtt élni a természeti környezettel, sőt : annak értékeit az urbanisztika legfőbb vezérelveként megőrizni, gyarapítani.

A jövő városa még annál is jóval zöldebb és lazább, szabadabb szövetű kertváros, mint amit ma annak hívunk. Ennek szép példája lehetne Budapest fenntarthatóbb jövőstratégiája is, amennyiben nagyon hasonlóan gondolkodnánk róla, mint ahogy a félmilliós balatoni agglomeráció fejlődhetne a jövőben. Ma azonban sajnos mind Pesten, mind a Balatonnál is még a modernista (ipari) fejlesztési koncepciók uralják a jövőképet, melyekben a betonozás, a beépítés a közpénzekből is támogatandó « fejlődés » netovábbja, illetve a turizmust sem a minőségi megújulás és a kultúra részeként, hanem a tömegturizmus iparágaként ”fejlesztik”. A mennyiségi szempontokat a minőségiek elé helyezik, ami finoman szólva nem fenntartható. Leginkább ennek kéne nagyon gyorsan véget vetni mindkét esetben, gyakorlatilag megfordítva a letűnő korokból itt ragadt modernista mainstream beton-urbanisztikai trendeket.

 

MIT IS JELENT A FŐVÁROS FUNKCIÓ?

Úgy szoktunk hivatkozni arra, hogy Budapest főváros, mintha ez valami önmagában evidens adminisztratív tény volna csupán és nem járna semmilyen speciális funkcióbetöltési kötelezettséggel. Épp emiatt Budapest sajnos ma nem az ország és a vidék, hanem elsősorban önmaga fővárosa. Budapest fénykorában még evidens volt, hogy vidékről százezrével érkező kubikosok, parasztok és vidéki polgárok építették nagyjából 30-40 év alatt milliós világvárossá, amit azóta Budapestként ismerünk. Ha nem is a semmiből, ahogy Dunapenteléből Dunaújváros lett, de az ódon Pestbuda után nemcsak a város neve változott meg, hanem alapvető karaktere és alapvető funkciói is. Ugyanakkor a vidékről érkezők keze nyoma minden egyes építőkövén jól láthatóan ott volt még. Az önfeledt urbanizáció hőskorában a mozi elvitte a nagyvárosi életforma képét a legtávolabbi falvakba, városkákba is – de lássuk be, ez a naiv urbanizációs korszak jó ideje lezárult.

Az egészséges, harmonikus természeti környezet olyan mértékben értékelődik fel évről évre, hogy ahol van szélessávú internet kapcsolat vidéken és a szolgáltatások megütnek egy bizonyos színvonalat, ott bárki úgy érezheti hamarosan: nem marad le semmi pótolhatatlanról azzal, hogy nem az ország legnagyobb városának kellős közepén lakik. Ez bizony új versenyhelyzetet jelent Budapest számára. Egy ideje a dezurbanizáció sokak számára csábítóbb, mint a belvárosba költözés. Sőt: sokan pontosan úgy vágyakoznak arra, hogy Szentendrére vagy a Balaton felvidékre költözzenek, úgy tervezgetik az elköltözést Pestről, ahogy fél évszázada vagy régebben szinte mindenki vidékről vágyakozott a világ közepének számító Pestre.

 

A FŐVÁROSI KULTÚRA VEZETŐ SZEREPÉNEK ALAPKÉRDÉSEI

További kényes kérdés, hogy Pest kulturális közege mennyire jelenthet védelmet az ország meglehetősen ideges, önmarcangoló és pesszimista környezetéhez, kivándorlást generálóan negatív jövőképéhez képest. Ne kerteljünk: ma még mindig menőbb Londonba, New Yorkba, Berlinbe, Párizsba vagy akár Rómába költözni, mint Pesten maradni, belső emigrációban. Ha Pest még ma is, a globális öko-forradalom korában is lenézi a „bugris“, „balkáni” vidéket és még inkább az európai polgárosodás egyetlen hazai letéteményeseként pozicionálja magát mint eddig, attól a helyzet csak egyre rosszabb lesz. A vidék lenézésétől nemhogy világvárosi vagy fővárosi nem lesz a pesti attitűd, de kimondottan provinciális marad. Ennek egyetlen alternatívája az lenne, ha sikerül megújítani a főváros és a vidék társadalmi szerződését – amiről egyáltalán sürgősen beszélnünk kellene, aztán pedig szükséges dokumentumokba foglalni az eredményt, hogy jogilag is kötelező érvényű legyen és ne maradjon meg kávéházi csevely szinten. Mindig is sajátosan provinciális volt a pesti kultúrában a Bécs- és nyugat-majmolás, ahelyett, hogy közép-európai régiós központként és fővárosként pozícionálná magát Budapest. Mert nemcsak a vidék értékeinek becsatornázása hiányzik sok tekintetben, hanem a közép-európai, illetve részben a balkáni térség vezető városává sem válhat Budapest, ha még ennek a feladatát vagy minimális szerepkörét sem tudatosítja, nem fogalmazza meg és nem tudja intézményesíteni.

A CEU ügye ékes példája annak, hogyan lehet a Béccsel szemben meglevő versenyhátrányt irreális módon és mértékben növelni egy ebből a szempontból meghatározó területen, a felsőfokú képzésben. Ma gyakorlatilag egyedül a multik használják Budapestet evidens geostratégiai szempontok mentén régiós központként – de a jelek szerint maga a város mintha nem is ambicionálna ilyesmit már jó ideje. Talán a harmincas évek óta. Emiatt persze kérdés, hogy maradt-e ennek még komoly realitása, de akárhogy nézzük is: az ország szempontjából kiemelt geopolitikai jelentősége van, mert leginkább Budapest lehetne a közege és egyfajta mátrixa egy olyan Kárpát-medencei jövőképnek, amiben újra otthon érezhetné magát egy szlovák, román, horvát, szerb vagy ukrán is, ahogy évszázadokon át otthon érezték magukat a közös korona egyenjogú alattvalójaként. Ne legyenek illúzióink: az Európai Unió önmagában nem oldja meg helyettünk ezt a nem csekély geopolitikai feladatot, legfeljebb olyan hátteret adhat, ahol végre újra békésen, természetes folyamatként és revizionista vadhajtások nélkül lehetne megfogalmazni egy ilyen közép-európai magyar jövőképet – amihez persze ugyanúgy el kéne engedni az ország legnagyobb államalkotó hagyományait ignoráló korlátoltan etnicista nacionalizmust, ahogy a pesti attitűdnek nem kéne végre beérni azzal, hogy a vidék lenézésében merül ki a fővárosiassága…

 

Nemcsak ennek az urbanisztikai háttere hiányzik azonban, hanem momentán még bennfentes elit szinteken sincs megfogalmazva az a közös közép-európai és kárpát medencei vízió, amiben Budapest újra visszakerülhetne organikus történelmi helyére. Ma még talán az érintett országokban a progresszív értelmiség néhány tucatnyi képviselője jutott el e gondolat küszöbéig, de legalább az elvi lehetőségét ne zárjuk ki annak, hogy egyre bővülhet ez a kör és ezáltal világosabbá válhat Budapest nemzetközi régiós szerepe is, amit még közvetlenül Trianon után is sokkal inkább be tudott tölteni mint ma. Az mindenesetre szégyen, hogy a főváros és a pesti értelmiség évtizedek óta sokkal szorosabb kapcsolatban van távoli globál-birodalmi központokkal, mint Krakkóval, Pozsonnyal, Zágrábbal, Belgráddal vagy Prágával, ahova turistaként sem szokás nagyon eljárni már, nemhogy érdemi kooperáció lenne.

Az ilyen térségi kooperáció fő aktorai szégyenszemre megint csak a multik – de ők is csak saját korlátolt érdekeik mentén hozzák össze a szomszédos országokban ténykedő menedzsereiket eligazításra. Az öngyarmatosítás minősített esete, hogy nem látjuk be, milyen döntő különbség van aközött, hogy egyenrangú partnerekkel (a szomszédos országokkal) működünk együtt vagy alávetjük magunkat az épp uralkodó globális trendeknek, melyek olyan központokból érik Budapestet, amelyekkel szemben ugyanolyan alávetett szerepet játszik mint egy megyeszékhely a fővárossal szemben. Az ilyen kapcsolatok, illetve hatások tehát nemhogy erősítenék világvárosi-fővárosi státuszát, de inkább gyengítik. Pest fénykorában egyáltalán nem ez volt a meghatározó, hanem inkább egyfajta szimbiózis a régió nagyvárosaival. Igaz, a Monarchia ennek természetes közege volt, míg a későbbi széttagoltság a provincialitást erősítette minden egyes országban. Mindenesetre rögzítsük: vállalható közép-európai-kárpát-medencei nemzetstratégia nélkül aligha találhatunk ki értelmes Budapest-stratégiát és viszont, mert ez bizony fordítva is kőkeményen érvényes feltétel.

 

Budapest ma inkább régió, mint főváros Bojár Iván András alapvetően regionalista keretben vázolta Budapest jövőjét, a régiós városközpontok szövetében. Ha jól értem, szerinte is véget kellene vetni az aránytalanság, a vízfejűség hosszú korszakának, amiben Magyarország máig úgy működik, olyan brutálisan központosított mintha egy városállam lenne és minél messzebb esnek egyes külvárosai (mint például a Nyírség vagy az Ormánság) annál kisebb az esélyük a fejlődésre – oda már nem jut vér, illetve tőke az organizmusban… de az esetleg helyben felhalmozódó tőkét elég hamar sikerül a központba szippantani, illetve lefölözni. Ennek legfrissebb iskolapéldája a vidéki takarékok bedarálása egy ”integrált” rendszerbe, ahol a hitelügyek döntéshozói központja Budapest – vagyis pont az alapítók szándéka és a vidéki takarékbank lényege nem érvényesül. Vagy beszélhetnénk az ún. vidéki napilapok szerkesztőségi központjainak « integrációjáról » is, ha még van kedvünk ilyenekről beszélni.

A rozsdaövezet kreatív újrahasznosításának legizgalmasabb példáit talán ma még csak a Csepel Művek területén találhatjuk meg, de elég lendületesen beindult a dunaparti részek revitalizációja is. Budapest máig elsősorban egyedülálló fekvéséből profitál turisztikailag. Budapest legfőbb kincsének, páratlan fekvésének természeti értékként kellene meghatározni a város jövőstratégiáját. Budapestet egyáltalán nem azok miatt a szempontok miatt tarthatnánk jövőperspektivikus városnak, amiket vélhetőleg ma elsőként említenének a legtöbben (a bulinegyed, a romkocsmák vagy a Sziget efemer népszerűsége, elsősorban a fapados turisták tömegei körében, stb). Budapest máig a Dunára és természeti környezetére épül olyan értelemben, hogy egyáltalán nem nyomta el a beépítettség, sőt: a város világszerte ismert páratlan fekvésében a prímet a város közepén is domináns hegyek, dombok és a folyó viszik el.

 

A külvárosibb részek közül is főleg a budai oldalon sok természeti, illetve kertvárosi környezetét legfőbb értékként őrző elit-övezet van. Más világvárosok képében is megjelenik ugyan egy-egy folyópart, de messze nem olyan központi és meghatározó módon mint Budapest esetében, ahol a folyó és a budai hegyek együttese inkább a meghatározó és nem önmagában a Duna vagy az épületek összessége. Sokszor emlegetik különféle, sokszor vitatható pontrendszerekre épülő versenyek győzteseként Budapestet, de még egyszer sem hallottam azt, ami pedig elég nehezen elvitatható tény, hogy a természeti környezettel való harmóniája szempontjából valóban szinte egyedülálló város, fő európai versenytársaihoz képest mindenképp.

Ennek a képnek kellene minden jövőbeli fejlesztési stratégiát kidolgozó szakértők szeme előtt lebegnie: minden támogatandó, ami erősíti ezt a Budapest-image-t és ennek realitását, de semmi sem támogatandó, ami ezt gyengítheti vagy rombolhatja. Budapestnek kellene a Duna fővárosává válnia és ebben, nem meglepő, legfőbb versenytársa alighanem megint csak Bécs lehet – de a helyzet nem reménytelen és ezen a téren potenciálisan sokkal jobbak Budapest adottságai mint Bécsé. Aligha véletlen, hogy az ország ikon-épülete, az országház is gyakorlatilag a Dunára épül vizuálisan – a Duna nélkül gyakorlatilag értelmezhetetlen épület.

 

A jövőben ez az image egyre inkább versenyelőnye lehet Budapestnek, mivel a nagyvárosi beépítettség helyett egyre inkább a zöldebb, élhetőbb, organikusabb város lesz a jövő mindenhol. Ráadásul a Trianon óta megmaradt aránytalanságok korrekcióját is ez a modernitás utáni dezurbanizáció hozhatná el.

A JÖVŐ URBANIZÁCIÓJA A DEZURBANIZÁCIÓ

Ez alatt nem a külvárosokba költözést és az agglomerációk irreális növekedését kellene értenünk. Ha behunyjuk a szemünket és megpróbáljuk elképzelni egy nagyváros lehető legradikálisabb kertté, ligetvárossá alakítását, akkor valószínűleg még mindig elég messze járunk képzeletben attól, amire valójában szükség van, mégpedig sürgős szükség. Nem a Városliget és a hasonló „szabad“ területek beépítése, hanem épp ellenkezőleg a város ligetesítése lehetne a jövő. Hogy miért? Mert a nagyvárost a drámai klímaváltozásban nem a megoldás, hanem a probléma oldalán kellene keresnünk és megtalálnunk. Minél előbb. Egy nagyvárosnak nem elsősorban saját belső közlekedése jelent fenntarthatatlan terheket (mert azt ugye lehetne sétáló Budapesttel, biciklibarát közlekedéssel, jó közösségi közlekedéssel stb. minimálisra csökkenteni).

A fő környezeti terhet a nagyvárosok által fenntartott egyre kiterjedtebb logisztikai rendszerek jelentik, melyek miatt nemcsak távoli vidékekről utaznak folyamatosan emberek és áruk a nagyvárosokba, hanem pár évtizede már a világ minden tájáról — ami ökológiailag abszurd és végzetes következményekkel járó zsákutca. Igen, amit globalizációnak és vezető szerepet játszanak benne a világvárosok, az evolúciós zsákutca és egy percig sem tűrhetnénk tovább, ha egyáltalán szempont számunkra a túlélés.

Trendinek vélni ezt a klíma- és bolygógyilkos urbanizációt meg pláne tévedés ma már. Egy fenntartható várossal szemben az első és legfontosabb elvárás az, hogy egészséges, élhető környezetet teremtsen lakói számára, vagyis ne legyen szignifikánsan rosszabb a levegője egy vidéki kisvárosénál vagy akár a falusi környezetnél. Korábban ez talán nem tűnt reális vagy kiemelten fontos elvárásnak, de ha egy nagyváros ezt nem képes ma megadni, akkor éppen azok fogják először elhagyni, akikre a legnagyobb szüksége van a nagyvárosi kultúrának. Az elitje. Szentendre, a Dunakanyar és a Balaton-Felvidék egyre erősebb kihívói és versenytársai ezen a téren Budapestnek. A közgondolkodásban bármikor bekövetkezhet drámai fordulat és valóságos öko-exodus, ha a jövőképben nem sikerül abszolút prioritásként kezelni az egészséges környezet kérdéskörét – és nem csupán kommunikációs szinten, mert az nagyon kevés.

A MODERNITÁS KORA UTÁNI URBANIZÁCIÓ PARADOXONA

Egy sajátos és egyre élesebb kontúrokkal kirajzolódó paradoxonnal kell szembenézni ma már minden nagyvárosnak, amikor a jövőképét kell megfogalmaznia: az emberiség történetében talán sosem volt ilyen masszív és globális trend az urbanizáció és azon belül a megapoliszok kialakulása, miközben talán sosem tűnt ennyire fenntarthatatlannak ez a nagyvárosiasodás, főként globális trendként. A demográfiai robbanásnak nemcsak kísérőjelensége a globális urbanizáció, hanem jelentős mértékben katalizátora is, ami rendkívül veszélyes. Összességében biztosan nem lehet cél a főváros lakosságának és a vízfejűségnek a növelése sem. E tekintetben nem is olyan aggasztó a statisztikai trend, miszerint Budapest azon kevés főváros egyike, ahol az utóbbi másfél évtizedben nem nőtt, hanem csökkent a lakosság: a görög, illetve román fővárossal holtversenyben a legnagyobb mértékben fogyó nagyváros Európában. Sőt. 16 év leforgása alatt 100 000 emberrel él kevesebb a magyar fővárosban, pontosabban 1,8 millióról 1,7 millióra csökkent a lakosságszám. Összehasonlításképp Párizsban és Madridban több mint egymillió emberrel éltek többen 2016-ban, mint 2000-ben, Londonban pedig Budapest lakosságát meghaladó számmal nőtt a népesség.

BUDAPESTNEK CSAK TÖREDÉKE A BELVÁROS, DE MI VAN A TÖBBI 85 SZÁZALÉKKAL?

A városmagot alkotó kerületek népessége a KSH szerint mintegy hetedrésze (250 ezer fő körüli) a teljes lakosságnak, míg a városmagot övező belső kerületek és a külső kerületek majdnem fele-fele arányban osztoznak a lakosság többi részén, ami valójában a budapestiek elsöprő többségét, 85 százalékát jelenti. Az ő életkörülményeik alakulása jellemzően a legtöbb Budapest-fejlesztési koncepcióban elsikkad a belváros sorsára fókuszáló nagyívű koncepciókban. Pedig nemcsak a budapesti lakosok, hanem a belvárosi-külvárosi területek arányainak megoszlása is nagyjából hasonló: jóval nagyobb terület az, aminek fejlesztése kis túlzással nemhogy prioritás nem volt a nagyívű Budapest-megújítási koncepciókban, de gyakorlatilag elsikkadt. Vagy elsikkasztották.

 

E tekintetben bármilyen fenntartható városfejlesztési koncepció belépő szintje ennek a súlyos aránytévesztésnek a korrekciójával kezdődhetne. A vendéglátás kínálati megoszlása tükrözi talán a legdurvábban a belváros és a külvárosi részek közti durván aránytalan egyenlőtlenséget. Még azokban a nagyvárosokban, ahol világhírű szórakozó, illetve vigalmi negyedek alakultak ki, ott sem elképzelhető, hogy a peremkerületekben ne lennének legalább vállalható nívójú vendéglátóhelyek és szórakozóhelyek, hogy a kínai és ócskapiac mellett csak pár multi szupermarket és egy-egy többé-kevésbé lepukkant pláza képviselné a városias kultúrát. A plázásodási trend megfordítása is sürgető prioritás. Egyes vidéki városokban gyakorlatilag a belvárosi kiskereskedelem és a belvárosi élet totális felszámolásához vezetett a plázásodás, ami Budapesten inkább csak a peremkerületekben jelent meg ilyen kirívóan destruktív formában, de ne tévesszen meg minket a látszat: a város élő szövetében ugyanúgy idegen test minden pláza a belvárosban is, legfeljebb egy milliós nagyváros központi részein nem képes teljesen elpusztítani minden kiskereskedést és a történelmi belváros egész élő szövetét nem öli meg teljesen. Attól még áttétes daganat a város testén minden újabb pláza bárhol a világon.

 

Egyes patinás városokban emiatt egyáltalán nem engedték be a történelmi belvárosba a hiper- és szupermarketeket. A főváros és a vidék közti társadalmi szerződés megújításának egyik kulcseleme lehetne egy átfogó termelői piac-kiépítési program, melyben a csarnokhoz hasonlóan kulturált és fedett, építészetileg is igényes piacokat alakítanának ki minél több helyen és lehetőleg a szupermarketek fokozatos kiszorítását tűzve ki stratégiai célul – ami a városnak és az országnak is elemi érdeke lenne nemcsak gazdaságilag, de urbanisztikailag és kulturálisan is. Mondjuk újabb plázák és stadionok helyett. A plázásodás az urbanisztikában olyan, mint a sivatagosodás az ökológiában és ezen a téren Magyarország valóságos száhel övezetté vált az utóbbi három évtizedben.

 

A legszomorúbb az, hogy számos helyen a városvezetés fejlődésként élte meg a plázásodást és a szupermarketek terjedését országszerte. Ha nem lépünk nagyon gyorsan és nagyon radikálisan ezen a téren, akkor legfeljebb oázisok, illetve gyarmattermelés formájában marad meg valami a magyar mezőgazdaságból, illetve a minőségi hazai iparból. Ezen felül a fővárosi vendéglátás fejlődése is megreked egy közepes nívón, amennyiben nem támogatja a főváros mint élenjáró igényességű felvevő piac a termelői közösségek és régiós márkák megerősödését, minőségi fejlődését és eredetvédelmét a minőségtelen tömegtermelést favorizáló plázakultúrával illetve a multimárkákkal szemben.

Egy városnak meghatározó funkcionális és arculati elemei az élelmiszer és italüzletek, a kiskereskedések, a piacok és vendéglátóhelyek. Főleg egy olyan korszakban, amikor a nagyipari fejlesztések már a külkerületekben sem bírnak számottevő növekedési potenciállal, mivel a mai világvárosokban a szolgáltató szektor és a tudásipar lett az, ami mindent visz a fejlődési perspektívák szempontjából. A nagyvárosi polgárosodás meghatározó ismérve lett a nívós vendéglátás és az a követelmény, hogy világszínvonalú szolgáltatásokat lehessen építészetileg és arculatilag kulturált környezetben elérni. Ezt a szektort tehát minden lehető szempontból nézve prioritásként kellene kezelni Budapesten.

 

A pláza-globalizáció elleni harcot a helyi és régiós értékek megőrzéséért elsősorban a fővárosban kellene megvívni, ott kellene először áttörni ezt a frontot – ahol szégyenszemre még ma is a globális márkák és trendek kultusza a városi kultúra netovábbja. Ja és ennek egyetlen alternatívája jelenleg a (holland!) csíkisört dühödten ajnározó korlátolt és mélyen minőségellenes fogyasztói nacionalizmus. Na, innen szép nyerni. A magyar vendéglátás magasabb szinteken A látványos megújulásban, amit gasztroforradalomként emleget a sajtó, a belvárosi éttermi kultúra fejlődése vezető szerepet játszott. Ugyanakkor pont most lenne itt az ideje belátni, hogy ehhez képest további fejlődés csakis a hazai alapanyag-kultúra és eredetvédelem jelentős fejlődésével elképzelhető a legmagasabb szinten.

Ki kell mondani ugyanakkor, hogy a gasztroforradalom csak néhány belvárosi elithelyre terjedt ki egyelőre és a kisvendéglők nívója nemhogy javult volna, de valósággal eltűnőben vannak még a legjobb pesti és budai kisvendéglők is, nagyon kevés kivételtől eltekintve. Nemcsak a gyorséttermek, török és egyéb büfék ölték meg őket, hanem a szupermarketek olcsó «kényelmi ételei », a kiszállított pizzák és akármik, illetve sajnos az átlag lakossági igényszint is oka volt a kisvendéglők eltűnésének. Pedig a világon modellértékűnek tekintett olasz, francia vagy akár baszk vendéglátásban a családi vendéglők alkotják a kínálat gerincét, a méltán jó hírnevű vendéglátásuk alapját.

Ezeket nem pótolják a neten rommá hájpolt ilyen-olyan trendi gasztro-bisztrók és szinte évente átváltozó projekt-éttermek, az éppen trendi street food, aminek a helyén egy-két év múlva jó eséllyel egészen más lesz. A negyedük arculatát is generációkon át meghatározó családi kisvendéglők fájdalmasan hiányoznak tehát a budapesti kínálatból, aminek valaha alapját képezték és egy kicsit is fenntartható jövőképben újra a főváros vendéglátásának alapjává válhatnának – a fejlődésüket tudatosan támogató programok révén. Magától ez nem lesz jó, úgymond „piaci“ alapon, ha a piacon ilyen szerkezeti torzulások uralkodtak el.

 

A retró hangulat végkiárusításából és a gyarmat-feelingből élő romkocsmák helyett ideje lenne már, hogy kialakuljon a régiók értékeit képviselő újpolgári vendéglátás: egyes borvidékek kínálatára fókuszáló borbárok, régiós, illetve alapanyag-tematikus éttermek sora újíthatná meg igazán fenntartható módon a sajnos máig leginkább fapadossal olcsón sört inni és csajozni érkező brit prolikra konfigurált romkocsmák és egyéb, főként külföldiek lehúzására szakosodott vendéglátó entertainment helyek világát. Ugyan sikertörténetként emlegetik a bulinegyed ilyen fapados tömegturizmusra belőtt fejlődését, de a vendéglátásban ez ahhoz hasonló típusú és mértékű károkat okozott mint a plázásodás a kiskereskedelemben.

Pontosan megfeleltethető annak ez a helyzet, mint mikor a nyári tömegturizmust sikertörténetként emlegetik a Balatonnál, pedig a nyári dömping valójában a minőségi fejlődés legfőbb gátja és a régió legnagyobb keresztje mind a mai napig. Európai és magyar fővárost, pesti vendéglátást nem félkarú rablóként működő balkanoid romkocsmákkal és agyonglobalizált pubokkal építhetünk, hanem azzal, ha végre a régiók értékei nyernek teret a hazai vendéglátásban, amiben -akárhonnan nézzük- Budapestnek meghatározó és vezető szerepe lenne.

NEM ÚJ ARCULAT KELL, HANEM FŐ ÉRTÉKEINK MEGŐRZÉSE

Sokak számára talán sokkoló lesz, amit mondanom kell, de Budapestnek nem kell új arculatot kitalálni, ahogy Párizsnak sem kell azon töprengenie, hogy az Eiffel-torony és az Hausmann bulvárok városa legyen-e a jövőben is, mert jó ideje az egész világ számára nyilvánvalóan az. Budapest, ahogy a legtöbb magyar város történelmi arculatát a reformkorban kapta meg és viszonylag koherensen képviselte a második világháborúig. A páratlan fekvésű dunaparti képeslap-környezeten túl épp ezt a történelmi, jellegzetesen közép-európai (neo)klasszicista városképet keresik azok, akik Budapestre jönnek akár vendégként, akár filmet forgatni.

 

Még a háború után modernebb formában újjáépített Erzsébet-híd is illeszkedni tudott ebbe a történelmi összképbe, de azon kívül a kommunista korszakban nem sok mindent sikerült hozzátenni – viszont szerencsére elvenni sem. Rendkívüli hiba lenne megkérdőjelezni ezt az evidenciát és új arculati elemekkel tönkretenni a történelmi városképet. Ezért elfogadhatatlan a toronyházak építése, ahogy minden történelmi nagyvárosban, Prágában, Krakkóban vagy Párizsban is az. Kivételek nyilván mindig vannak, de inkább csak a periférián elfogadható ilyesmi.

MÉGIS MITŐL VILÁGVÁROS?

Minden világvárosnak kell egy-két olyan ikonikus tér, ahol Time Square-érzése lehet a városlakóknak és a látogatóknak, ahol késő este vagy éjszaka is van élet, mint amilyen a Deák, az Oktogon vagy a Nyugati – de ezeken kívül érdemes lenne minden más városi szövetben a maximális dezurbanizcióra, kertvárosiasításra törekedni. Nem szerencsés, hogy a Budapest koncepció kapcsán rendre csak a belváros jövőjéről esik szó, hogy az legyen sétáló övezet stb. – ami adott esetben még nagyobb közlekedési és szennyezésterhet róhat az amúgy is mostoha belvároson kívüli övezetekre, ahol pedig messze a legtöbben laknak és dolgoznak.

Amennyire kedvező már ma is a belváros összképe, annyira tragikus a kontraszt a város többi részével és ezen a téren talán a vendéglátásban a legkirívóbb, mennyire mostohán bánik a város azokkal a részeivel, melyek pedig a belvárosnál jóval nagyobb területet képviselnek és ahol sokkal többen élnek. A peremkerületek városközpontjait leginkább ugyanúgy kínai « áruházak » és igénytelen ócska-piacok uralják mint sajnos sok vidéki kisvárost. Egyáltalán nem néznek ki fővárosiasabban mint akármelyik vidéki város. Bizonyos esetekben pedig még balkánibb, panelprolibb a környezet mint a vidéki kisvárosok esetében. Pedig Budapest területének és lakosságának minimum kétharmada ilyen környezetben él! A panel övezetek revitalizációjával együtt ennek is olyan prioritásnak kellene lenni, ami nem kevésbé fontos a történelmi belváros tovább szépítésénél és gazdagításánál… sőt.

A KÖZLEKEDÉS ÉS AZ AUTÓZÁS PROBLÉMÁJA

Idült autósként is csak azt mondhatom, hogy minél gyorsabban minél több közterületet elvesznek az autóktól és életteli közösségi térré varázsolják, annál jobb lesz mindenkinek. A drogfüggőknek is nehéz lejönni a szerhasználatról és a kezdeti ellenállás hatalmas, de utána sokkal szabadabban lélegezhetnek – az autózással sincs ez másképp. Vigyük végig a hasonlatot: a droghasználók is jelentős terheket rónak függőségükkel a környezetükre, súlyosabb esetekben szabályosan megnyomorítják egész környezetük életét, ami egészen pontos leírása annak, milyen hatást gyakorolnak az autók a városi életre. El kell dönteni, hogy csak a tripeknek, a függőségnek akarunk élni vagy fontos a túlélésünk egyéni és kollektív szinteken is. Pont.

Mi fontosabb, a kényelmesnek vélt közlekedés vagy az élet? Ismétlem, hosszú ideje súlyos autófüggésben élő vidékiként mondom ezt. Csak hát egyelőre vidéken nem nagyon akad alternatív közlekedési forma, míg egy nagyvárosban ez viszonylag jól megoldható már a mai közösségi közlekedési technológiákkal is. * Budapest összességében azzal járna a legjobban, amivel a vidék is: ha újra az ország (és nem önmaga) fővárosává válna, ha legjobb hagyományait folytatva újra a térség polgári értékeire épülne a fejlődése és jellegzetesen közép-európai kultúrája, illetve újra a természeti környezettel való páratlan harmóniája lenne irányadó a fejlesztési koncepciókban, amit legjobban talán a Duna fővárosa jelmondat foglal össze.

Kardos Gábor