Kérvény a városliget ligetjellegének visszaállítása iránt

1897-ben két tanár pennát fogott, s kérvényt írt a Nagytekintetű Székesfővárosi Tanácsnak. Dr. Schmidt Ágoston erdélyi származású piarista tudós szerzetes, a matematika és a fizika professzora, Dr. Bozóky Endre pedig elektrotechnikus, fizikus, természettudós, csillagász, meteorológus (egyszóval polihisztor) voltak. Levelükből kiderül, hogy ez a város egy hatalmas körhinta, s nincs új a nap alatt.

1897. május 5. 

Nagytekintetű székesfővárosi Tanács! 

Az országos középiskolai tanáregyesület budapesti köre azon meggyőződésben, hogy nemcsak egyesek, hanem az összes budapesti lakosság érdekében jár el, az alábbi tiszteletteljes kérelemmel járul a Nagytekintetű székesfővárosi Tanács elé. 

Bár évek hosszú során át mind az illetékes tényezők, nevezetesen a Nagytekintetű Tanács, mind a közönség, mind pedig a napi sajtó buzgón fáradoztak azon, hogy a városligetnek liget—jellege fönntartassék; egyes sajátságos körülmények folytán mai nap addig jutottunk, hogy ezen szándék megvalósítása komoly veszélyben forog. — Ismeretes dolog, hogy ez az egyetlen árnyas sétakert volna az, melyet a nyári évszakban oly szükséges üdülés czéljából a főváros balparti részének közönsége érezhetőbb költség és időveszteség nélkül naponkint fölkereshet és könnyű szerrel elérhet. Egészségi szempontból, különösen oly családokra nézve, melyekben gyermekek vannak, rendkívül fontos, hogy ez a liget a port megkötő, mentül nagyobb pázsitterületekkel és a levegőt javító mentül tömegesebb és árnyasabb facsoportokkal bírjon.

Reánk tanárokra nézve fontos kérdés ez, nemcsak saját családaink szempontjából, de azon tanuló ifjúság egészsége szempontjából is, melynek ezreit a budapesti középiskolák zsúfolt termeiben neveljük. Igen jól tudja a Nagytekintetű Tanács, hogy a ligetnek ez a jellege veszélyben forog, s hogy a liget már évek óta pusztul és pusztulása már eddig is veszedelmes arányokat öltött. 

Az 1885. évi orsz. kiállítás után még valamennyire helyreállították a ligetet, s legalább elmondhatták, hogy az addig nagyrészt csalitos délkeleti területét kissé rendezték. Azonban az épületek száma, mely az előtt a vendéglőből, a kioszkból, az artézi fürdőből, a korcsolyapavillonból, a lóvasúti várócsarnokból és a nyári színkörből állt, általában oly épületekből, melyek a fák lombjai közt szerényen meghúzódtak, s a ligetben zöldet keresőt nem bosszantották minduntalan szürkeségükkel, — ezen épületek száma egy néhánnyal már akkor is megszaporodott. Ott maradt a nagy iparcsarnok, ott az egykori királypavillon és a történelmi képcsarnok a Stephánia-út mellett. De az iparcsarnok nem csupán azt a különben is óriási területet jelenti, melyet elfoglal, hanem annál sokkal többet. Ez épülethez perspectiva kellett, s előtte a Stephánia-útig egy széles szalagot hagytak fa nélkül, tágas utakkal; pedig e hely szomszédságában van már egy elég nagy tisztás terület, a rondeau; úgy hogy a ki nyári napon a fasor végétől egyenesen az iparcsarnokhoz akar jutni, a ligeten keresztül a legforróbb verőfényben kénytelen útját megtenni. Ezután is időnként fel-feltűnt egy épület és ritkult egy facsoport. A népligetnek is nevezett sarok mind jobban telt kávéházakkal, színkörökkel, bolondmalmokkal. 

Oda építették az Andrássy-út végétől balra a Feszty körkép épületét, mintha nem lett volna Budapesten elég üres telek, még forgalmas helyen is, ahol azt felépíthették volna. Ám megmaradt az a másik nagy facsoport, szemben ezzel, a Stephánia- és Aréna-utak képezte szögletben. Gyönyörű magas, lombos akáczcsoport volt, illata májusban messze elárasztotta a környéket. S épen erre a helyre kellett építeni az új műcsarnokot! Szép épület, nagy épület, szükség is van rá; de nem tudjuk felfogni, miért kellett azt a városon kívül elhelyezni csak azért, hogy a ligetnek egyik legtömöttebb facsoportját tönkretegyék. Mert hiszen természetes, hogy ez a magában is nagy épület szintén környéket kíván magának, főleg mivel rendeltetésénél fogva világosságra is van szüksége. Majdnem úgy tűnik fel, hogy valahányszor valamely középület számára ingyen telekre van szükség, ezt mindenkor a városliget fogja megbánni. Ezen újabb irány, szemben a korábban uralkodottal, mely a középületekkel a város tereit építette be (operaház, posta palota stb.) igen kétséges értékű haladásnak tekinthető, mert rövid időn belül a városligetet teljesen tönkre fogja tenni. 

A legkétségbeejtőbb irtást azonban a lefolyt ezredévi országos kiállítás okozta, mely az ezredév emlékéül a pesti oldal egyetlen ligetét elpusztította. A székes-főváros nem szívesen engedte át a ligetet. Minden rendelkezésre álló eszközzel küzdött ezen eszme ellen, de sikertelenül. A bizottságok bejárta Lágymányos, Pékliget stb. árnyéktalanok voltak, s így egy ephemer kiállítás kedvéért a ligetet kellett árnyéktalanná tenni. A székesfőváros erősen kikötötte ugyan, hogy a fákat és facsoportokat lehetőleg kímélni kell; de bárki is tapasztalhatta, hogy a „lehetőleg" mily rugalmas szó. Ha egy szabad téren két-három szépen kifejlett fapéldány állt, azt az épület kedvéért „lehetőleg" kivágták. Az épületet a kiállítás bezárta után ismét lerombolták, s most a tér kopáron áll; mert a fa, ha a régi helyett ültetnek is, nem nő meg oly hamar mint az épület. S bizony voltak ott olyan fák, melyek többet értek, mint a helyükre került tákolmányok.

Emlékszünk még arra, hogy a kiállítás előkészítése alkalmával olykor megjelentek communiqué-k, melyek azt adták hírül, hogy a ligetben okozott károk fejében mennyit tett a kiállítás igazgatósága a liget fejlesztésére. Szám szerint felsorolták, minő hosszú körutat készítettek, e mellé két oldalt hány darab fát ültettek. Igaz, ott van a kiállítási körút, fiatal fasorával. De kertészeti szempontból ez nem kárpótlás! A ligetbe nem fasor kell s út, hanem facsoport és pázsit! A felső tízezrek igényeinek eddig teljesen megfelelt a Stephánia-út. Azokra, kiknek anyagi helyzete megengedi társadalmi felfogásuk megköveteli a vidéken, sőt külföldön való nyaralást, nem kellett volna tekintettel lenni. Az utakon por terem, nem ózon s a katona-glédában álló fák nem pótolják a facsoportokat sem egészségi, sem aesthetikai szempontból.



Láttuk, mi történt a két szigettel, a régi liget legárnyasabb és legkedvesebb két pontjával. A pompás hűs Széchenyi-sziget tele van építve igen érdekes, de mégis mulandó épületekkel; ha ez épületek némikép maradandóbbak a többinél, annál rosszabb; a szigetnek úgyis soká tartó reconstructiója, annál későbbre marad. A Nádorsziget közepén sűrű és változatos facsoportoktól környezve a fürdőház előtt szép tisztás állt, kígyózó gyalogutakkal, a tér közepén egy-két üde lombozatú, formás hársfával; a szigetnek elzárt volta miatt meg volt a maga némikép költői csendje. S ezt a szép helyet tönkre tették; e puha pázsitszőnyeg helyén vitték keresztül a kiállítás fő útvonalát. A szigetnek szigetjellegét megszüntették, ezzel a népligetbe irányuló népvándorlást reája átterelték s azt az eredetiséget követték el, hogy mikor a hely nem volt többé sziget, akkor építettek rá hidat, egy tavon keresztül, hol az legszélesebb! Bennünket animozitás nem vezet. A kiállítás igazgatósága a kiállítás egész területét, igen szépen és aesthetikai tekintetben hatásosan berendezte, bár a peripherikus corso és a központi corso közt nem volt organicus kapcsolat. Tudjuk méltányolni azt, ami szépet alkottak. De ez oly ideiglenes jellegű volt, s most, mikor a fényes kiállítás elmúlt, az épületek tünedeznek, a kép vajmi szomorú.

Talán nem szükséges tovább részleteznünk a pusztulás képét. Ami megtörtént, azt visszavonni már nem lehet; hanem meg kell menteni azt, ami még megmenthető, és az okozott kárt lehetőleg pótolni kell. A fák pusztításának módszerével végre szakítanunk kell. Hivatkozunk Paris példájára. Mily gondos ápolásban és védelemben részesülnek a Bois de Boulogne ültetvényei s a város területén álló egyéb ültetvények. Néhány évvel ezelőtt egy pályaudvar kibővítése miatt néhány fát kellett volna kivágatni. A parlamentben e miatt meginterpellálták a belügyministert, s a felháborodás oly nagy volt, hogy az nyílt ülésből küldött ki egy főhivatalnokot, ki a pusztítást a helyszínén megakadályozta. Más alkalommal egy korcsolyázó egylet elnökét bírói úton súlyos pénzbüntetéssel sújtották azért, mert néhány a pályának útjában álló fát kivágatott. Nálunk nem ily felfogás uralkodik. Mutatja ezt az a szomorú látvány is, melyet a Zugligetbe vezető felső vezetékű villamos vasút kedvéért féloldalt megcsonkított fasor nyújt. Álljunk meg, s ne menjünk továbbá a vandalizmussal határos eljárásban. Lehetőleg gyorsan ismét sűrű lombos facsoportokat kell elővarázsolni, a pázsitot terjeszteni, ápolni kell. Minden fölösleges épület a kiállítás területéről mihamarább pusztuljon és helyét dús növényzettel kell kipótolni.

Minden jel arra mutat, hogy a liget helyreállítása nem jó irányban indul. Először is meg van az a törekvés, hogy mentül több épületet megtartsanak; másodszor egész divattá lett, hogy a ligetben helyezzenek el mindenféle múzeumot; harmadszor pedig nem facsoportokat akarnak nevelni, hanem czifra virágágyakkal ajándékoznak meg bennünket. Csak egyet említünk. A történelmi épületcsoportot hányféle múzeumok tervezői reclamálják a maguk számára. Az a jelszó, hogy ott kész az épület, nem kerül pénzbe. Mintha nem drágább volna ez a hely a város sok üres telkénél, s mintha nem kellene azt a szigetet akár nagy áldozatok árán is, akár felnőtt fák tömeges ültetésével is mielőbb visszaállítani, s talán még szebbé tenni, mint valaha volt. Talán még nem késő, ha az említett tervezgetések ellen, felemeljük kérő szavunkat. 

Bizalommal fordulunk ezért a székesfőváros Nagytekintetű Tanácsához, előadván tiszteletteljes kérelmünket az iránt, a városliget maradjon liget, s ne legyen se pusztán virágos park, se város. Aki fák közé akar építeni, ott találja a liget körül fekvő kerteket. A liget a maga díszével emelni fogja ezen épületeket is. Ám építsük körül az egész ligetet nyaralókkal, múzeumokkal, mulatókkal, de a ligetet ne rakják tele épületekkel. Más nagy városokban a belterületeken is vannak akkora, sőt nagyobb kertek, mint a mi ligetünk. A berlini Thiergarten körül van véve várossal. Mi nekünk már a város szélén se legyen egy tekintélyesebb nagyságú ligetünk? Ott is kőtömegek, izzó hőt kisugárzó falak fogadjanak bennünket? A városliget környékének növényzet öve úgy is napról-napra fogy. A városligeti fasor kertjeit mindenütt teleépítik, s az állatkert nagy részét lefoglalták egy mulató és egy circus épületei számára. S ha elgondoljuk, hogyan fogy Budapest környékén mindenütt a fa, pedig eddig sem volt sok, el kell ijednünk a jövőtől. A Margitsziget sorsa egyáltalán nincs biztosítva, a Zugligetet mind több nyaraló szaggatja meg, a Jánoshegy egy része le van tarolva. Ha ültetvényeink továbbra is háttérbe szorulnak építkezéseinkkel szemben, akkor e tekintetben valóban szomorú jövőnek néznénk elébe.

Ezért kérjük a Nagytekintetű Tanácsot, ne hagyja feledésbe menni az idő haladtával azt az erős álláspontot, melyet a kiállítás engedélyezése előtt a liget épségben tartása tekintetében elfoglalt; egyes befolyások s a befejezett tények már eddig úgyis elégszer rést ütöttek e felfogáson. F. hó 5-én tartott választmányi ülésünkön elhatároztuk, hogy a városliget ligetjellegének visszaállítása érdekében azon tiszteletteljes kérelemmel fordulunk a Nagy tekintetű Tanácshoz, hogy szem előtt tartva székesfővárosunk fejlődését, hygienikus és aesthetikai szükségleteit, necsak minden erejével oda hasson, hogy a jelen emlékiratban felpanaszolt hátrányok megszűnjenek, hanem a polgárok gyermekeinek érdekében intézkedjék az iránt is, hogy minden kerületben, alkalmas helyeken ifjúsági játszóterek álljanak az üdülést áhítozó gyermekseregek rendelkezésére. Hazánk vidéki városai, ha még oly szerények voltak is a rendelkezésükre álló eszközök, e tekintetben készségesen engedtek a Nagyméltóságú vallás- és közoktatásügyi m. k. minister úr felhívásának. Lehetetlen, hogy az ország szíve az ő áldozatkészségük mögött hátramaradjon. 

Budapesten, 1897. május hó 5-én. 
Az országos középiskolai tanáregyesület budapesti körének választmányi üléséből 

Dr. Schmidt Ágoston, Dr. Bozóky Endre, 
a kör elnöke.            a kör titkára.

A levél online is elérhető. Forrás:

Források Budapest múltjából, szerk.: Ságvári Ágnes, 
Budapest, 1971, tom:2, 148 - p.
http://library.hungaricana.hu/.../BFLV_BFLFK_02_1873.../...