Két dokumentum a Mesteriskolából

A Mesteriskola XX. és XXI. ciklusa közti staféta alkalmából elhangzott köszöntő és a ”Szendrői Jenő Díjjal” kitüntetett Klobusovszki Péter üdvözlése.
Két beszéd Arnóth Lajostól, a Mesteriskola vezetőjétől, 2008. szeptemberéből

Egy közlésben olvasható a Mesteriskola XX. ciklusának köszöntője, valamint az ugyanazon alkalommal elhangzott laudáció az átadott ”Szendrői Jenő Díj” kapcsán. A köszöntőben Arnóth Lajos, a Mesteriskola vezetője búcsúzik a XIX. ciklus építészeitől és köszönti a XX. ciklusra érkezetteket. Hasonlóképpen Arnóth Lajos a szerzője a laudációnak, mely a közelmúltban ”Molnár Péter emlékéremmel” is kitüntetett, Szendrői Jenő Díjjal jutalmazott Klobusovszki Péter építészi érdemeit taglalja.

A közlés apropója:

Nyílt napok a Mesteriskolán — Ferkai András két előadása

---

A XIX. ciklus búcsúztatása, a XX. ciklus köszöntése

2008. szeptember 18. MÉSZ, Kós Károly terem

Kedves Barátaim !
Kedves Elmenők,
Kedves Újak,
Kedves Tanárok !

Weöres Sándor ötsorosát választottam a közös búcsú és üdvözlés, a kéz elengedés és kézfogás mottójául.

Huszadik alkalommal vagyunk itt, – mint ez az Iskola – hogy köszöntsük az újakat és 19. alkalommal, hogy búcsúzzunk és ugyanakkor köszöntsünk is. Azért eggyel kevesebb, mert 1970-ben, amikor az Iskola újra indulhatott, az előző ciklus hallgatóitól nem búcsúzhattunk, mert a búcsúzók távozási éve 1960 volt. A hatalom ezt a közösséget megszüntette, elhallgattatta – de a szívverésünket nem tudta megszüntetni, – jóllehet hallgattunk, csendben voltunk.

1970-ben újra felvettük a ritmust, s a kéthetes programokkal, kétévenkénti váltásokkal, miként a szívverés, a Mesteriskola él. Itt vannak az elmenők és az újak, jóllehet a jelentkezőknek csupán és mindig legfeljebb 20-25%-a kerül be az Iskolára. Mégis csillogó szemükből ezt a választ látom és kapom: „tudjuk, ez benne van”. E megmérettetés az újonnan belépőket mégis motiválja. Van számukra e szűkös mezsgyén valami virtus. Itt nincs hivatalos diploma, nincs a kurzuson részvételi pénz, nincs tanári fizetés, nincs meghatározott összeg a léthez, nincs kötött tanrend, nincs helyezkedés. De van valami olyan kívánság, hogy e kétéves munka során az életet modellezzük, úgy, mint ahogy egy klub is leképezi az életet az oda belépők mozgásával, csatlakozásával, távozásával. Kívánnak egy szabad szellemű műhelyt, amit mindig megújulva lehet csinálni, együttléttel, együttgondolkodással, közös cselekvéssel. Ezt szolgálják a pályázatok, az utazások, az előadások, a műteremlátogatások, és az ezekhez tartozó beszélgetések. Itt még lehet hallani őszinte véleményeket pályázatokról és egyéb munkákról, először és talán utoljára. Ez a fajta őszinteség igény, és így e kétéves együttlét maradandó élmény. Okoz is a ciklus végén egy „quasi” szorongató zsigeri érzést is: „vége az egésznek, s ez meg nem ismételhető”.

Igen, ezt már a búcsúzók meg nem ismételhetik, de elégedetten bólinthatnak: sokminden megvalósult jól, sikeresen, a két év során. A készülő, a ciklust lezáró füzet ezt dokumentálja.

Rekapitulációképpen: volt 86 összejövetel, rendszeresen, rendezetten, miként a szívverés, benne:

• előadások kb. 20 előadóval,
• épületlátogatások cca. 5 alkalommal,
• műteremlátogatások cca. 5 alkalommal,
• aktuális pályázatok bemutatása,
• belföldi tanulmányutak 2 db (Veszprém–Inota–Várpalota és Őrség –Vendvidék)
• külföldi tanulmányutak 2 db (Burgenland és Baltikum–Tallin–Riga),
• pályázatok: 5 db: Budaörs, Herceghalom, Budapest–Gubacsi út, Nógrád, Tata,
• és egy kivételes program: Kós Károly Díj átvétele 2006-ban, a ciklus indulásakor.

Ez az emlékeztetés, e két év felidézése mondatja velem, jó volt ez a közös két esztendő; ismeretségek, barátságok köttettek, idősebbek-fiatalok egymásra találtak, megértették egymást, s ezáltal meg is becsülték egymást, s jó hírét vitték az Iskolának. Ez a mi köszönetünk, melyet én mondok ki most örömmel és elégedettséggel e búcsú pillanatában. Elmentek, de az életben megmaradtok egymásnak, s esetenként vissza-visszatértek: előadásokon, utakon, a programok során. Így aztán e búcsúzó mondat, talán nem is egészen a búcsúé, hanem a folytatásé is, hiszen itt vannak az újak, akik folytatják, – hogy működjön az Iskola „szívverése”.

Bizonyos, hogy folytatni kívánjuk a felvezetett témákat, hiszen az általában több cikluson keresztül folytatandók. Így pl.:

• építészeti közelmúltunk vizsgálata,
• megérteni közép-európaiságunkat, az építészetben s általában is,
• kultúrák a Monarchia területén, a Kárpát-medencében, – benne a mi magyar kultúránkkal,
• az európai uniós állapot itt a volt peremvidéken, s így
• továbblépés a már megkezdett Baltikum útvonalon, Litvánia felé, de másutt délebbre is,
• e peremvidék „szegénységi” kérdései az építészetben,
• a gazdagság problémái a fejlett világban, különösen a mi Európánk építészetében,
• a „mindent meg lehet csinálni” kihívás problematikája (a sztárok szerepe),
• a konstrukció sokszor szolgai léte az épület formálásánál,
• a tér és az idő jelentősége (városok, települések, régiók),
• szakmánk fontos hazai és külföldi szereplői.

Ezek a témák csak akkor lesznek életszerűek, ha ezt a felvett hallgatók valósítják meg, ha ez az ő érdeklődésük és örömük. A mának, az élőnek, a folyamatos történések világába kell mindezt behelyezni. Azaz az aktualitást nem szabad elveszteni. A hallgatók azok, aki ezt legjobban érzékelik és a múltat a mába, a mát a múltban is keresik és találják. Erre az ifjúságnak van a legjobb szeizmográfja. Ez a szeizmográf kibővült az elektromos technikával, a számítógéppel, benne az internettel, az információ áradatával. Az így letapogatott „egész világ”-ból kell kihámozni az értéket, az érdekeset, a hasznosat, az eredetit, a befogadhatót. Ehhez kellenek megálljt parancsoló viták, beszélgetések, a hiteles kép, vélemény kialakítására. Hogy ez értelmesen, kulturáltan megtörténhessen, úgy döntöttünk, hogy a testület kibővíti a mesteriskola a mester és mesterjelölt csapatát, amit már az előző ciklusnál elkezdtünk. Újakat kértünk fel közös munkára, akik ezt bizonyos gondolkodás után, örömmel elfogadták. Csatlakozott a már bennlévőkhöz:

Pelényi Margit, aki a régi kapcsolatainkat tovább erősíti, s akinek a véleményét, gondolatait a szakmáról élvezhettük, épületeit megtekinthettük.

Dévényi Tamás, aki a VII. ciklus mesteriskolás hallgatója volt, aki hosszú évek során társunk volt az utazásokban, épületeit látogattuk, kommunikációját élvezhettük, ismereteivel gazdagodhattunk.

Csillag Katalin, a XVI. ciklusból, irodájuk a 3H, burgenlandi – nyugat-magyarországi kapcsolataival, korábbi mesteriskolás programokban való szereplésével ezt a meghívást előkészítette.

Szabó Levente, a mesteriskola XVIII. ciklus hallgatója, aki az egyetemen, irodájával, véleménynyilvánításával, a DLA-val, valamint az Iskola iránti kritikájával készítette elő e meghívást. Aki A-t mondott, mondjon B-t is, – hm – csináljon B-t is.

Helmle Csaba, a XIX. ciklusból, aki már a bennlévő fiatalabbakkal együtt mozgékony szellemet képvisel.

Köszönetem e helyen megismételve, itt a nyilvánosság előtt, várom, várjuk baráti beilleszkedésüket, kívánva jó munkát és az Iskola pezsdítését, részben a hagyományos munkamenetben, meg az általuk is kreált új gondolatok megvalósításában.

Az új ciklus feladatai közé fog tartozni, megteremteni a lehetőségét s körültekintéssel megvalósítani jelenlétünket az elektromos sajtóban. Meg kell még említeni a pályázatokat is, az eddigi gyakorlaton túlmutató módon. Az ötletpályázati szisztéma mellett a különféle ránk szabható hazai, nemzetközi pályázatokba való bekapcsolódásra gondolunk. A két év folyamán ez sem maradhat ki az újdonságok létrehozásából. Sokunk feladata ez, ifjú és öreg mestereké.

A programok rendszerességét – a szívverést – az előző ciklusban is működő csapat, – a mag – biztosítja (Tanulmányi Bizottságnak hívtuk). A feladatok változatosságához, kell ez az állandóság. Ezt is esetenként árnyalni lehet. Ma ez Csontos Csaba, Tomay Tamás, Nagy Iván, Kalmár László és jómagamból áll, s gyakran bővítjük ezt a fogatot.
Őrizzük ennek az Iskolának a klub, szabad iskola jellegét, állandó kötetlen kapcsolat fiatalok és idősebbek, hallgató és „befutottak” között, egy permanens dialógust egymással, a mai lét és a történeti múlt, az improvizáció és a kötöttség, a fiatalság és a megállapodottság között. E pólusok közötti már élő ívet a mai diplomásokkal együtt jó öt évtizede 575 mesteriskolás éltette és élteti. Ez a működő folyamatosság teszi mindig lehetővé ezt a közös búcsút és üdvözlést, amit a diploma átadásával zárunk, ez az istenhozzád utolsó aktusa, a most felvettek jelenlétével.
Isten veletek XIX. ciklus hallgatói, Isten hozott Benneteket, a XX. ciklus hallgatóit.

Arnóth Lajos
a Mesteriskola vezetője

---

Laudáció

Elhangzott:
a Szendrői Díj átadása alkalmából, 2008. szeptember 18.
az ÉME Mesteriskola XX.ciklusának a megnyitásakor.

Emlékezve a Mesteriskola alapítójára, figyelemmel az adományozás feltételeire, a Magyar Építőművészek Szövetsége és az ÉME Mesteriskola ma harmadik alkalommal adományoz Szendrői-díjat egykori mesteriskolás hallgatójának Klobusovszki Péter építésznek.

Hogy e laudáció tömör és igaz legyen, kerestem a „bon mot”, ami az ő szerteágazó munkásságának lényegét tömören kifejezi. Követve a curriculum vitae állomásait, ismerve személyiségét, egykori szerepét a mesteriskolán is, végül is megtaláltam. az életrajzi adatokban írva: „kutatási területem; az építészet”.

Igen, ha végignézem mindazt, amit fiatal élete során már a szakma berkeiben bebarangolt, akkor azt a meghatározást, a kutatót – az építészet mesterségében, – a lényegre tapintottam rá. Hiszen valóban sokféle módon, sok intézményben kereste és keresi e remek mesterség sokszínű világának lenyomatát, egyedül és kollégáival, partnerekkel, munkatársakkal.

Sokoldalú tevékenységéből, munkásságából felsorolom röviden: az első iskolát a szakmában, a Műegyetemet, majd a Mesteriskolát (XVIII. ciklusát 2002-2004.), a Karácsony-Janesch műtermet (1997-2006), a műegyetemi tanársegédi posztot 2006-tól.

• Említem a tanulmányutakat, a zürich-i Műegyetemen két alkalommal 1999-ben és 2008-ban, s még az egyetem során a stockholmi királyi Főiskolán 1995.
• A különféle díjakat, amit partnereivel együtt kapott, a Pro Architectura, a Piranesi és ICOMOS díjakat, 2007-ben
• Részt vett az oktatásban nemcsak a Műegyetemen, hanem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, ahol tervezést oktat és előadásokat tart.

Eredményesen vett részt pályázatokon, - zártkörűeken - a Mesteriskolán (Tata – Schweizerei, Corvin Sétány Kapuja), az országos pályázatokon. Címszavakban: Clark Ádám tér; Vizuális, Urbanisztikai, Építészeti Kultúra Háza; Vendéglátó Szakközépiskola bővítése; Veszprémi Dubniczay Ház.

Részese volt kiállításoknak a Folyamat Galériában, a Pirani építészeti Napok során, valamint az Örökség Galéria Mustrájában. Idegennyelvű és hazai folyóiratokban cikkek sorát írta (Új Magyar Építőművészet, a Balkon c. lap, tanszéki kiadványok, stb.)
Magépület, közös munka a Dubniczay Ház rekonstrukciója, bővítése, tégla múzeuma Veszprémben Karácsony Tamással és Kern Orsolyával. E munka súlya és hatása külön megemlítendő, hiszen annak léte, megjelenése úgy, ott, ahogy van, azt mondhatni: egyfajta szakmai telitalálat.

Összefoglalva:
Ő egy kíváncsi, nyughatatlan, a szakmát vizuálisan és beszédben kifejezni tudó szellem, aki „érthetően” is kimondva tudja „ábrázolni” mesterségét és ez a pallérozottság is része az alkotásnak, a műnek és a jövőbeli műveknek. Ő egyfajta empatikus elme és társ, ahol a közös gondolkodás mellett az individuum mégis megmarad a keletkezett művekben. Ez a folyamatos aktivitás és szellemi magatartás az, amit értékeltünk és – egykori öreg mesterünk, alapítónk gondolkodó vizualitására emlékezve –, ajánlom Klobusovszki Pétert a Szendrői Díjra 2008-ban.

Gondolva a korábbi díjazottakra – Páll Anikóra, Álmosdi Árpádra, és Csendes Mónikára. Velük is osztozunk - a mai alkalommal - közös örömünkben. Szívből gratulálok.

Arnóth Lajos