Az idézet Sting híres dalából, az Englishman in New York záró sorából való, mely a saját nézeteiért bátran kiálló embernek állít emléket. Apropóját az angol író, Quentin Crisp Manhattanbe költözése adta, de barátja mellett jelen van az énekes saját sorsa is, hiszen angol származása ellenére Sting is jó ideje az Egyesült Államokban él. A szülőföldtől távol eltöltött időszakról egy interjúban így fogalmazott: "Minden írónak szüksége van a száműzetésre. Egyrészt, mert így tisztábban látod az országot, amelyben élsz, mint ahogy az ottani emberek látják. Másrészt, mert egy kicsit tisztábban látod azt a helyet, ahonnan jöttél." Azt hiszem, egy építészeti kirándulás célja is hasonló. Meglátogatunk, megismerünk egy helyet, először idegenként, kívülről tekintünk rá. Néha talán azonosulunk is vele, örömmel beleéljük magunkat a számunkra szokatlan körülményekbe. Végül eltávolodunk és hazatérünk. Az új élményekkel gazdagodva új emberként szemléljük saját életünket, munkánkat, a helyet, ahonnan elindultunk és ahova vissza is tértünk. Három hete az Építőművészeti Doktori Iskola hallgatóival és témavezetőivel Kőszegen jártunk. Közös utunk záró állomásaként a kertvárosban található Mohás úti Béres házakat látogattuk meg. A szép őszi séta remek alkalmat kínált mindannyiunk számára az imént említett szembenézéshez. A kirándulás óta eltelt hetekben az alábbi két gondolat biztosított támpontot ehhez az átértékeléshez.

Határtalanul

2013 és 2017 között rendszeresen koptattuk az M7-es autópálya aszfaltját Budapesttől Letenyéig. Célunk hol a Nagykanizsai Piarista Iskola, hol a Lendvai Konzulátus épületei voltak. Lendva irányába rendszeresen elhagytuk az autópályát, és az út utolsó pár kilométerét lakott területek között tettük meg. Az országhatáron áthaladva a hazai falvakban jól megszokott házak között haladtunk tovább, de mégis mintha egy másik világban találtuk volna magunkat. Máig élő a pillanat, amikor felismertük, hogy ez a barátságos érzés a házak előtti magas kerítések hiányából fakad. Az előkertek az országúttól többségében alacsony növénysávval, jelzés értékű, térdmagas kerítéssel voltak elválasztva. A legbátrabbak minden határjelzés nélkül várták, hívogatták az arra látogató utazókat. Mindannyian hihetetlen barátságos gesztust, otthonosságot éreztünk ebből az apró különbségből.

Hasonló emlékeket őrzök stockholmi családi látogatásainkról. A skandináv főváros Jarfalla városrészében sétálgatva mindig nagyon csábítónak találtam a kerítések nélküli előkertek barátságos világát. A nyitott telekhatárok mellett a skandináv életérzés fontos része a függönyök teljes hiánya, mely szabad betekintést biztosít a családi életterekbe, a szomszédok és járókelők számára. Ez a fajta nyitottság elképzelhetetlen hazai környezetben. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy a nyilvánvalóan szocialista időkből átöröklődött bezárkózás, elszigetelődés iránti vágy, a közösségi gondolkodás, párbeszéd, vitakultúra teljes hiánya vajon oldható lenne-e olyan apró gesztusokkal, mint az előkertek, kapualjak megnyitása, függönyök megszűntetése otthonainkban.

A kőszegi Mohás út végén található kabinházak kapcsán az első benyomást ugyanez a szabadságérzés jelentette számomra. Az apró házikók egymástól függetlenül, mégis az erős formai hasonlóság miatt kötelékben pihennek az erdei fatörzsek között. Rögtön érezhető, hogy a megszokott hazai viszonyokhoz képest itt valami egészen más történik. Végre egy épület, tulajdonos, építész, aki nem az érintetlen természet egy újabb darabjának kiszakítására törekszik, csupán a természet által felkínált helyeket, tisztásokat szeretné belakni. Az egyszerű geometrikus formák egy nagyra nőtt darázsfészek szokatlan, de mégis a természetbe illő egyszerűségével hevernek az egykori patakmeder mentén. A szokatlan helyzet állásfoglalásra hív. A zárt kabinok és a nyitott telekhatárok közötti inspiráló feszültség szinte azonnal a Mohás úton megtett eseménytelen séta, az azonnal elfeledett családi házak karakter nélküliségét juttatja eszembe. Kivételt számomra egyedül egy előkert bádog őrbódéja jelentett, mely akár a kabinok kistestvére is lehetne [lásd 2. kép]. Vajon ezek a sokat látott, jellegtelen épületek, a kipucolt, famentesített kertjeikkel valóban jobban kötődnek az adott helyhez és környezethez? A "láttunk már ilyet" ismerős érzése elégséges ahhoz, hogy egy vízmosásszerű, kígyózó völgyben kijelentsük az adott helyhez idomuló épületekkel állunk szemben? Vajon hány "jól ismert" kertecskének jut még hely a Kőszeg környéki erdőben? Béres Attila precíz mérnöki szemlélettel keskeny oszlopokra állított, az erdő gyökereit a lehető legnagyobb felületen érintetlenül hagyó beavatkozása nem éppen arra irányítja a figyelmünket, hogy az erdő a természeté, és nem a megszokott, jól bevált, a környezetet átformáló kertvárosi megoldásoké?

Együtt építés

Sigurd Lewerentz svéd építészről fennmaradt anekdota szerint egy bádogos kérdésére a björkhageni templom építkezése alkalmával azt válaszolta: "Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok az az, hogy nem csinálhatja a szokványos módon."[1] Lewerentz jól ismert mondata a tervező alapossága és igényessége mellett rávilágít arra a szomorú tényre, hogy a 20. századtól kezdődően az építészek nem számíthatnak az építkezéseken jelenlévő szakmunkás kezek kreatív munkájára. Az a fajta szaktudás, természetes igényesség, díszítő kedv, mely minden bizonnyal jelen volt a klasszikus korok építőmestereiben, akik külön instrukciók nélkül is képesek voltak az apró részletek finom megmunkálására, már a 19. század végén hanyatlásnak indult, mígnem a 21. századra szinte teljesen el is veszett. Az építészek magukra maradtak. Napjainkban az építőipar dolgozóival történő sikeres együttműködés nem jelent mást, mint az elkészült tervek problémamentes megvalósítását. A kreatív kézműves részletek, energiák jelenléte egyedül az alapos előzetes tervezés eredményeként jelentkezik. Ez persze az építés öröme helyett folyamatos küzdelmet jelent a megszokott, jól bevált módszerek, megoldások ellen.

A kézművesség fontosságát zászlóra tűző 19. század végi Arts and Crafts mozgalom vezéralakja, William Morris arra törekedett, hogy egy tárgy a készítő és a tárgy közti szoros kapcsolatból alakuljon ki a középkori szakemberek mintájára. Talán épp ez a szoros kapcsolat hiánya vezérel manapság fiatal építész irodákat arra, hogy a tervezőasztal helyett az építés valós helyszíne legyen a mindennapi munkaterületük, ceruza helyett inkább kalapáccsal találják ki a szükséges, egyedi részleteket. A középkori építkezések mintájára maguk az építészek válnak építőmesterré, hogy az anyagban rejlő erő valós tapasztalatait felhasználva hozzák létre saját építészeti világukat.

A Mohás úti Béres házak esetében más folyamatnak lehetünk a szemtanúi, kicsit újra a már megidézett középkorban találjuk magunkat. Itt a megbízó maga építette fel nem csupán a kabinházakat, de a nemzetközi portálokon is előszeretettel publikált Hideg-ház épületét is. Az építő-építtető hozzáállásában, alaposságában azt a Morris által is vágyott építési kedvet érezhetjük, mely bizton állítható, hogy az elkészült házak magas minőségének egyik alappillére. Számomra imponáló és irigylésre méltó az az együttműködés, ami építész és épít(tet)ő között kialakult. Azt a vágyott harmóniát mutatja, amit oly sokszor hiányolunk saját praxisunk során. Ebből a szempontból vizsgálva a két házat érdekes fejlődés figyelhető meg. Míg a Hideg-ház végtelenül precíz, körültekintő, minden részletre odafigyelő kivitelezése elsősorban a tervdokumentáció aprólékos követéséből jött létre, addig a kabinházak esetében az építő már a saját útját járja. Az erdő fái közé telepített lakóépület mintájára további két kabint, garázst és előtetőt készített a tervező segítsége nélkül. Az eredmény zavarba ejtően egységes. Érzésem szerint a korábbi együttműködés tanulási folyamata után, igazi építőmesterként sikerült az új egységek részleteit összehangolni. Persze nem a katedrálisépítők kőből faragott részletképzéseivel találkozunk, de a minimalista dobozok képletszerű megoldásai is komoly gondot okoznának egy átlagos hazai építkezésen. Érzésem szerint az építészt dicséri, hogy a Hideg-ház kimunkált, bútorszerű megoldásai után sikerült olyan technológiát találni, ami felkínálta az erre érzékeny építtető számára a továbbírás lehetőségét. Egy interjúban Tomay Tamás mesél arról, hogy az épített környezetet figyelve hozza létre épületeit. A városi sokaságba illeszkedve épületei nem csinálnak mást, csak javításokat végeznek. A korábbi megfigyelések apró aránybéli, anyaghasználati, részletképzési pontatlanságait korrektúrázza. Ez a gondolat mélyen megmaradt bennem, és érthetővé tette egy-két második kerületi Tomay társasház egyedi formáltságát/formálatlanságát [lásd 4. kép]. A Mohás út kabinháza érzésem szerint hasonló lelkülettel született. A ma széles körben elterjedt dryvit épületeknek támaszt görbe tükröt. Arról tanúskodik, hogy még ez a végtelenül egyszerű, már-már együgyű építési mód is válhat építészeti gondolatok hordozójává, nem beszélve arról, hogy épp egyszerűsége révén, értő kezek között, a továbbírás lehetőségét is felkínálja.

A Mohás út menti házak teljessé tették a doktori iskola kőszegi kalandozásait. Köszönet az építőnek és az építésznek, hogy a vitathatatlanul magas minőségben megépült építményeikkel vállalták az egyediség kockázatát, mely tudatos odafigyelésre szólít fel mindannyiunkat! Így vagy úgy. A lényeg, hogy elinduljunk az értő, másikat is meghalló párbeszéd útján. Kőszegi sétánkat Sting szavaival zárom: "Nem akarok sehova sem tartozni. Olyan helyről származom, amire büszke vagyok. Ez majdnem elég."

Török Dávid DLA

 

[1] Colin St John Wilson. “Sigurd Lewerentz - The Sacred Buildings and the Sacred Sites", Architectural reflections, Studies in philosophy and practice of architecture, Butterworth Architecture, Oxford, 1992, 111.o.

 

Szerk.: Hulesch Máté