Ki a kicsit nem becsüli...
Gunther Zsolt Kultúrterek c. kiállítás-megnyitója: burgenlandi építészeti kiállítás, Gödör, 2008. október 7.
Hölgyeim és Uraim, én most egy olyan kiállítást nyitok meg, amely Ausztria legkisebb tartományának építészeti termését mutatja be. Kicsi, és mégis tele vannak kisebbségekkel: horvátokkal és magyarokkal. Kérdés, hogy jóra számíthatunk-e ezek után Burgenlandból? Személyes tapasztalataim alapján feltétlen jóra! Irodánk már öt éve folyamatosan együttműködik az Architektur Raum Burgenlanddal (Építészet Tér Burgenland, a fordítást ízlelgetni kell, mert a német szójáték magyarul nem nagyon akar sikerülni). Az együttműködést burgenlandi részről folyamatosan nagyvonalú gesztusok kísérték. A burgenlandi építészeti kalauzba bekerült a nyugat-magyarországi, Burgenlanddal határos sáv. A kalauz rövid magyar és horvát nyelvű ismertetőt tartalmaz minden bemutatott épületről. Kölcsönösen kiállítások szerveződtek. A közös bemutatkozások és munka során világossá vált, hogy a közelmúlt eltérő történelmi fejlődése és a nyelvi különbségek ellenére a gyökereink közösek. Hogy az általánosból a konkrét felé elmozduljak, csupán a határ két oldalán található keskeny telkek beépítésére, a házak tipológiájára, a nyugat-pannon táj jellegzetességeire utalnék. Beindult egy párbeszéd, melyből mi tanulhatunk többet. És a szakmai kapcsolatok mellett barátságok is szövődtek.
A tervekhez tartozó szövegeket böngészve a következő szavakra bukkantam: elővigyázatosság, tapintat, tolerancia. Ezek a szavak számomra több síkon értelmezhetőek.
Egyrészt épület és környezete viszonylatában. Az illeszkedés nem feltétlenül a környezet léptékének és formanyelvének szolgai másolásában merül ki. A Liszt Ferenc Koncertterem mérete ellenére magától értetődő puritánsággal simul a burgenlandi falu szövetébe. Ugyanakkor illő távolságot tart, és jóleső idegenséget sugároz. Az utolsó mondat nem nélkülöz néminemű ambivalenciát, hiszen a burgenlandi falu meghittségét megborzolja az idegenség. Nyezsiderben az im puls, a borászok ún. megjelenési felülete külső formaképzésében szinte el sem válik környezetétől, a drámai váltás belül történik.
A tapintat, a tolerancia másrészt az épületek részletképzése tekintetében értelmezhető. Általában elmondható, hogy a régi és az új csendes dialógust folytat a hangos veszekedés helyett. Az építészeti gesztusok kölcsönösen reagálnak egymásra, ebből alakul ki a párbeszéd. Egy további fontos észrevételem az, hogy a részletek minimuma – csakúgy mint a tradicionális burgenlandi építészet esetében – az anyagban rejlő maximumot hozza ki. A hagyományos részletképzéssel kapcsolatos meglátásaimat – a jelenlévő burgenlandiak engedelmével - kiterjeszteném az egész Kárpát-medencére, hiszen mintegy 1000 évvel ezelőtt a hátranyilazás nemcsak a Lajtától keletre dívó sajátosság volt.
A tolerancia értelmezését vizsgáljuk meg harmadrészt az épület és használói körében. Az endjúzerek falusi nénikék, egy mélyre állított opel mantából éppen kilépő kisvárosi vagányok, mégis megilletődve nézik a tartózkodóan előkelő, magátólértetődően puritán épületeket. Otthon, vagy mégsem? Meghitt, s mégis idegen? A felsőlövői nyelvjárás intézet szürke vakolt és látszóbeton felületei csupán tömegeikkel, arányaikkal követik a tradíciót, viszont ha a gyerekek belépnek, azt a dialektust beszélik, amit otthon a nagyival.
Negyedrészt és talán a leghangsúlyosabban építész és megbízó tekintetében. Tolerancia és bizalom. Hiszen a kiállítás alapvetően építész és megbízó szerencsés egymásra találását boncolgatja a paravánokon innen, és a dvd-lejátszón túl. Ismerjük a szokásos köszönetnyilvánításokat egy-egy könyv végén: a mű létrejöttéért feltétlen hálával tartozunk satöbbi, satöbbi... Az idézett közhely itt abszolúte igaz. Képzeljünk el Szalmatercsen (500-as lélekszámú falu, Cserhátvidék, Karancsság) egy 500 fős koncerttermet. Még az NKA sem támogatná. Burgenlandban viszont mecénások, alapítványok karoltak fel helyi kezdeményezéseket, és váltak egy-egy kulturális ötlet fáklyavivőivé. És nemcsak a pénzt adták, hanem szakértelmüket is. Ami mindennél fontosabb: bizalmukat is átruházták az építészekre. Biztos nem volt a tervezés folyamata akadályoktól mentes, biztosan van a megvalósult házakban rengeteg kompromisszum. De a végeredmény egy olyan mesebeli, magától értetődő harmónia, amit nem eredményezhetett az építész keményfejűsége, aki keresztülvert mindent a megbízón.
„Az építészet egy épületben a szellemi értékek fokmérője: a hagyományé, a fegyelemé.” írja a kiállításhoz írt előszavában Klaus Jürgen Bauer. És valóban, mindkét fogalom tettenérhető a kiállított kultúrterek mindegyikén. A hagyomány egy internacionális szóval szólva „svédcsavarral” jelenik meg. Nem a formák, terek szolgai másolása révén, hanem esszenciájuk kiragadása és átformálása után. Így jutunk el az időszerűséghez, hiszen a hagyomány akkor élő, ha még ma is időszerű. Vagy Füst Milán szavaival másképp: a hagyomány a holtak élő lelke. A fegyelem esetében viszont hiányzik a svédcsavar, egy az egyben jelenik meg a hideg fejjel végiggondolt stratégia. Nem romantikus épületátiratokról van szó, hanem a kultúra korszerű tereiről. A helyi kultúra határozott öndefiníciós kísérletéről, mely a helyet, a régiót egy korszerű, csúnya szóval marketingelhető azonossággal ruházza fel.
Ám figyelem! Megfigyeltük-e már, mi folyik Haydn és Liszt kapcsán a határ túloldalán? Kultúra-lopkodás, anyanyelvek, hovatartozások kisajátítása. Vigyázzunk, legyünk éberek! Burgenland már megépítette híres magyarjaink kultuszhelyeit, ideje lenne nekünk is bekapcsolódni az össznépi kultúrcapcarászásba. A játékszabályokat viszont nekünk is be kell tartani, a legfontosabbak ezek közül: legyünk européerek, viselkedjünk demokratikusan, alkossunk érzékenyen és időtálló dolgokat. És végül a bevezető mondatra visszatérve: ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.
Gunther Zsolt
A Kultúrterek című, burgenlandi építészeti kiállítás megnyitója, Gödör, 2008. október 7.
