Királyi építészet Nepálban 3.
Voith Erzsi Nepálról írt cikksorozatának harmadik része
Amit a turisták nem látnak, Kathmandu rejtett kincsei.
Ma mutatok neked valami szépet! - mondta egy napon a házigazdám, aki Kathmanduban építész. Minden mondatnál kicsit gondolkozik, aztán egyszerûen és pontosan fogalmaz. Prakash Bir Singh Tuladhar a város minden zugát jól ismeri.
Elindultunk a Bashandapur Durbar, a palota tér felé. Lakhelyünktõl, a Naxal negyedbõl, Rani Pochari szentély felé tartottunk, ahol jobbra fordulva a Thamel felé vettük az irányt. Thamel egy olyan városrész, amit minden turista felkeres. Sajátos hangulata van. Régi épületek keverednek újakkal, szállodákkal, üzletekkel, zöldség- és ruhapiaccal, kézmûves mûhelyekkel. Szûk sikátorok, elsõ ránézésre átláthatatlan kuszaságban, mégis valamiféle rendszerben. Mindenütt akad valamilyen tájékozódási pont: ablak, ajtó, imahely, szobor, vagy éppen a megszokott helyén állandóan ott üldögélõ virágkötõ vagy a zöld levelekbõl tányért fonó utcai árus - ahonnan az ember elindul, és elõbb-utóbb oda vissza is tér. Egyes utcácskában alig van egy méternyi távolság két ház között, de van olyan is, amelyikben még az autó is elfér. Autók, motorok, díszes riksák, gyalogosok tömege hömpölyög az utcákon. Az új épületek többsége jól simul bele a középkori utcahangulatba, amelyet elsõsorban a földszintes, illetve egy-két szintes épületek jellemeznek.
Prakash ablakokról, ajtókról mesél. Hogyan készítették ezeket évszázadokkal ezelõtt, és készítik még ma is vidéken, de a városban is, ahol hagyományõrzõ építkezés folyik. Facsapokkal, hagyományos fakötéssel, acél vagy fém szeget egyáltalán nem használva. Az ablakkereteket és ablaktáblákat fafaragással díszítették. Korommal vagy állati eredetû enyves festékkel színezték. Az elõbbiek sötétbarnák, az utóbbiak csontszínûek. Naradevi. Ez az utca neve, ahol megállunk, szemben velünk egy viszonylag új építésû kétszintes ház. Hagyományos ablakokkal. De elsõ szintje különleges. Nézd! - mutat az elsõ szinten levõ ablakra Prakash. Kis szünetet tart, hogy hatásosabb legyen, amit mond. Kicsit elérzékenyül, de arcán látszik a büszkeség. Ez itt Nepál legrégebbi ablaka. Várom a folytatást. Õ rám néz, és érzem, hogy tõlem vár valamit. Gyönyõrû – mondom. De mondd, mit jelent az, hogy a legrégibb? – Hát nagyon régi. – Beérem ennyivel, és nem faggatom. Ez egy nem nyitható rácsos ablak – folytatja. – A nem nyitható rácsos ablakok mindig a homlokzati síkban, vagy azon belül helyezkednek el. Ezeket nagyon díszes kivitelben, mûvészi módon készítették. Nyílásait belül bélésdeszkával burkolták. Alakjuk négyzet, kör, félkör, téglalap alakban volt a leggyakoribb. Úgy hívják tikijhya.
A másik jellegzetes ablaktípus az egyesített nyitható rácsos ablak, a sanjhya. Az egyesített nyitható rácsos ablakoknak az alaptípusai még a Mella-idõszakban (12–18. század) alakultak ki. Általában mûemlék épületeken találjuk ezeket. Jellemzõ rájuk, hogy csak páratlan osztással (1, 3, 5, 7) készültek. Ezt többszörözni is lehet, ilyen például az 55 ablakos palota Patanban. A négyzetforma a leggyakoribb, de ennél a típusnál is találhatunk téglalap, kör, félkör vagy ellipszis alakúakat. Az ablakszárnyakat nem fémpántokkal, hanem facsapokkal erõsítették fel. Az ajtókat régen Nepálban fából, bambuszból, szalmaszövetbõl, nádszövetbõl készítették.
Százéves házakon ilyen méretû ajtók vannak.
Magasságuk általában 150–170 cm, szélességük kb. 90 cm.
Vidéken nagyon sok helyen látható még ma is ajtó helyett bambusztok, nád vagy szalmaszövet függöny. A nepáli emberek azt mondják, hogy a bejárati ajtó mindig csak kétszárnyú lehet, mert az egyszárnyú ajtón a pénz istene nem jön be. Persze ezt nem mindig tartják be. Útközben a Thamelban még két ajtót megnézünk, ami egyetlen prospektusban sem szerepel. Az itt élõk számára értékes, s most már nekem is.
Nepál az Élõ Istennõ, Kumari országa
Az istennõ háza Bashandapur Durbar (Palotatér) szélén található. Hemzseg a turistáktól. Fejünket lehajtva bemegyünk a többrészes ajtón, a magassága 150–160 cm lehet.
Meglep a belsõ udvar mérete, alig 40 négyzetméter, és meglep a látvány is. Gyakran az épületek elsõ látásra egyformáknak tûnnek, közelrõl mindegyiknek feltárul az egyéni varázsa. Ezt érzem most is. Leülünk a lépcsõre, én elmerülök az apró részletekben, és közben hallgatom a legendát, ami az épületrõl és lakójáról szól.
A belsõ udvarról szemlélhetjük meg a hármas osztással készült ablakokat. A belsõ udvar négyzet alakú, és minden oldalán hasonló ablakok vannak. Az ablakok alatt futó oszlopsor is megérdemel egy pillantást. Ezekbõl az ablakokból szokott néha kitekinteni az Élõ Istennõ. Õ nem szór pénzt a népének, (ahogy ezt a király tette a régi idõkben), de ha neki adnak, elfogadja.
A legenda
A középkorban, egy alacsony kasztbeli leányka álmot látott. Káli istennõ jelent meg álmában, aki arra utasította, hogy menjen el a királyhoz, és mondja meg neki, építtessen a számára templomot, és abban a templomban az istennõ megszemélyesítõje õ legyen. A kislány szemeibõl ettõl kezdve földöntúli erõ sugárzott.
Az álom híre eljutott a királyhoz, és magához hívatta a gyermeket. A tekintetét és a fellépését, valóban démoninak találta, és megijedt tõle. A lánykát számûzte a városból. A királynõ azonban kijelentette, hogy a számûzött leánykából a démon belé szállt, és követelte a gyermek visszahívását és kívánságának teljesítését. Azt állította, hogy addig nem lesz esõ, míg a lánykát vissza nem hívják. A király megijedt felesége elborult elméjétõl és a vészjósló jelektõl. Kiadta a parancsot, hogy a kislányt azonnal hozzák vissza az õ kocsiján, és két fiú kísérje a saját kasztjából. Így a kislány diadalmenettel tért vissza Kathmanduba. Jelenlététõl a királynõ újra magához tért, és az esõ is megeredt. A király ekkor felépíttette a templomot, szemben a királyi palota tróntermével, a Gaddi darbarral.
Az állatok nagyon fontosak a nepáli ember számára.
Legalább annyira kell óvni és vigyázni rájuk, mint az emberekre.
