Kisstílűen nagyvonalú avagy nagyvonalúan kisstílű?

”Örülni, örvendezni kéne? Tartózkodni az ünneprontástól? Tényleg, hiszen itt egy új színház hazánk fővárosában, hosszú évek óta az első.”
Építész: Siklós Mária

Mert halad ám az élet Budapest külso körútján Északról Délre: legelőbb lett az angyalföldi József Attila Színház, egy pártház kultúrtermének átalakításával, majd a Jurta Színház, s most bezárult a félkör, ismét a Dunához értünk: ott áll a maga fizikai valóságában az egykori Vágóhídnál - a Jurtához képest mindössze egy hónappal hosszabb idő alatt fölhúzott épület.

Nem
Nem tartom magamat tévedhetetlennek, de ebben a dologban mégis ellenvéleményt vagyok kénytelen megfogalmazni. Több mint húsz éve foglalkozom színházépületekkel, színháztechnikával, tanúsíthatom, hogy ez (még) nem az a nagyvonalú új budapesti színház, ami időben és térben kisugárzásra képes, ihletője, generálója lesz építészeti és színházi megújhodásoknak Magyarországon. Nyíltan kijelenthetem, hogy ez egy procc külvárosi zenés színház, leginkább operett - egyszerre direkt és átvitt értelemben.

A Magyar Építőművészet c. folyóiratban Színházi számvetés címmel megjelent cikkemben (MÉ 1985/4. szám) részletes táblázatban foglaltam össze valamennyi jelentősebb magyarországi színház legfőbb adatait, és próbáltam megfogalmazni, hogy a szinte vetésforgószerűen újra-és-újra szükségessé váló felújítások közepette - elsősorban Budapesten - egy új színház megépítése új korszakot nyit majd. Talán beindul egy folyamat, amikor új társulatok keresik helyüket s ezek számára új színház(ak) épülhetnek. Nem annyira nagy jelentőségű persze mindez a magyar nyelv, a nemzet szempontjából, mint volt anno az első pesti magyar színház megépítésekor, de mégis fontos. ”Ennek a tételnek kell megtalálni a tiszta kezdőhangját.”

Hamis
A kezdőhangot sajnos a poltika adta meg, és innentől kezdve fals az egész. Mint 1989-ben, amikor az előző rendszer Grósz Károly parancsnoksága alatt még indított egy uccsó, de valójában teljesen irreális építészeti pályázatot (az akkori Engels, a mai Erzsébet térre, plusz a Várba). Akkor erről az akcióról azzal a címmel írtam, hogy ”Csak a kétely biztos” (MÉ 1989/5). Mit mondjak, déja vu érzésem van. És idézhetném tanúnak Ivánka András építészt 1966-ból, amikor a szocialista országok építészeinek rendezett tervpályázat után publikálta kételkedő gondolatait a reprezentatív MONUMENTUM-ról a Dózsa György úton (MÉ 1966/3). Vagy Hankiss Elemért, aki a Valóságban (1987/4., A ”fekete doboz”) megírta a szocialista hatalomról, hogy néhány látványos akció, például a korona hazahozatala után a Nemzeti Színház építésének ügyével akarta megnyerni a nép szimpátiáját....

Nincs új a Nap alatt, azazhogy most éppen van, de az sajnos pontosan olyan, mint amit ilyen előzmények után várni lehetett.

Mi mennyi?
Nehezen tudom elhinni, hogy ez a színház, kívül tetőtől talpig kővel burkolva (horvátországi import kővel), rengeteg igényes ablakfelülettel, belül sem sajnálva drága anyagok tobzódását, valóban csak annyiba került, mint amennyit mondanak. Ha a legelső pillanattól kezdve pontosan regisztrálták volna a költségeket, például egy internetes honlapon, akkor pillanatok alatt ellenőrizhető lenne minden fillér. Egy demokráciában, közpénzen megvalósított beruházásnál ennek így kéne működni.

Ehelyett mindig csak a teljes összeget emlegetik, akár szóban, akár írásban, és persze az annyi: 8,4 milliárd Ft + áfa a ház (belsőépítészettel együtt), 3,3 milliárd Ft + áfa a színháztechnika - mondta Bálint Péter, a fővállalkozó Arcadom vezérigazgatója a február 18-ai sajtó-bejáráson, nem nagy plénum előtt, hanem személyes kérdésre, a színpadon álldogálva. Ez persze nem adja ki a sajtóanyag szerinti 15,4 milliárd forintot, de ezt mégse firtassuk tovább. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy e színház költségeibe illendő lenne beleszámolni az Erzsébet téri félbehagyott építkezés költségeit is, főleg a mélygarázst. S furcsa módon a Vágóhídnál is a parkolóhelyek ára az, ami azonnal hibádzik. Ugyanis ma Budapesten fölépült egy új színház, ami egyetlen saját parkolóhellyel nem rendelkezik. Amit provizórikusan most parkolónak hozzáépítettek, az bérelt földön van. A telken nincs erre hely, az épület alól pedig kispórolták.

S ha már az autóforgalomnál tartunk, ma egy nagyvárosban mindennapos igény, hogy egy jelentős középület egyaránt jól megközelíthető legyen gyalogosan és személyautóval. Például azzal a megoldással, hogy a gyalogosok érkeznek a felszínen - főleg egy olyan színháznál, ahol impozánsnak szánt kert fogadja majd az érkezőket - s az autók a térszint alatt. Ahol van egy kiszálló hely az elegáns ruhában érkező utasok számára, majd a kocsi továbbmegy a szint alatti parkolóba.

Itt ez a dramaturgia egyszerűen nincs - lehet hogy majd évekkel később kialakul, de akkor már senki nem fogja azt firtatni, hogy mi mennyibe került? De az már ma is egyértelmű, hogy ekkora impozáns bejárat erre a mindössze 619 fős nézőterű színházra meglehetősen túlzó! (Na jó, a Stúdióval együtt 769.)

Főleg ahhoz képest, ami ehhez kétoldalt adódik, s utána bent folytatódik. Van ugyebár egy hengeres képződmény a közönségforgalmi terek fókuszában, a nézőteret rejtő tömb. Ezt öleli körül az előcsarnok üvegfalas köpenye, ami a belsőre hajazva szintén hengeres. [A fene ebbe a déja vű-be, hogy nem hagy békén: Bán Ferenc Mátészalkán épített egy színházat-művelődési házat (1988), ami nagyon hasonló konfiguráció, hengeres nézőtér + színpad-doboz, és ilyesmit vetett papírra az említett 1989-es pályázaton is, ahol II. díjat nyert. Legjobb szándékkal vegyük úgy: ”öntudatlan plágium”. A régi tanári kézikönyvek segítették ezzel a kifejezéssel a pedagógusokat arra az esetre, ha a nebuló azzal áll elő, hogy ő kitalált valamit, amit persze előtte már sokan fölfedeztek.]

Tömeg-zavar
A megépült színházon a külső henger össze-vissza van gyötörve, hol a teljesen jelentéktelen menekülő-lépcső dagad ki belőle, mint főmotívum, hol a vécék-mosdók ablaktalan, nagyon is hangsúlyosra sikerült tömbje. E kettő közé szorul be kétoldalt az előcsarnoki íves üvegfal, ami még alapjában véve nem lenne baj, ha úgy tudna érvényesülni, hogy kitör ebből a körítésből. De hiába vannak rajta szobordíszek, mert nem tud kitörni, a többi markáns építészeti motívum nem hagyja. A földszinten kétoldalt részleteiben unalmasan megfogalmazott, íves kollonád takarja ki a látványt, följebb az előtető megmagyarázhatatlanul fölívelő vége az, ami uralkodik az összképen. A főbejárati íves üvegfalon viszont nincsenek ilyen markáns szobordíszek, pont ott, ahol rögtön szembeötlő lehetne. Vagy ide kerülnek majd föl a színészportrék? Akkor jól eltalálták a helyüket, onnan vigyorognak majd rá azon kevesekre, akik esténként azzal a reménnyel érkeznek, hogy felejthetetlen élményben lesz részük.

S úgy mondják, érkezhetnek napközben is, mert ha a ”bent lakók” túl lesznek a első két bemutató izgalmain, áprilistól kezdve reggel tíztől kinyitják majd az épületet, s bent kávézó fogadja a vendégeket. De most úgy tűnik, semmi más. Esetleg könyvesbolt, internetes böngészde, kis nyúlványa a foyer-nak? Ahol a lépcsőkre ülve meg lehet hallgatni például egy szaxofonost, mondjuk a társulat egyik tagját, aki nincs túlfizetve, de nem is akar a Váci utcában vagy a Vörösmarty téren kalapozgatni?

Egyáltalán ki vetődik majd ide napközben? És ez a kérdés akkor is fölmerül, ha - magánvállakozásban? - fölépül majdan az egészhez a körítés. Mert a lakások luxuslakások lesznek, a megközelítés autóval sokkal kívánatosabb ide, mint tömegközlekedéssel vagy gyalogosan. A rakpartnak ez a része nagyon szeles s látványban alig nyújt valamit, mert ide már kevés hajó csorog le, az egyetemi tömbök innen felől nem túl izgalmasak. A pesti korzóval szemben végig ott a Vár, lejjebb a Gellért-hegy. Ez utóbbi innen is kivehető, de messzi van. A legérdekesebb még, hogy szinte az orrunk előtt időnként elcsattog a csepeli hév. Mármint a kisgyerekeknek ez élmény lesz.

Ők viszont nem nagyon férnek be az épületbe, ami inkább a kiöltözött, öltönyös-estélyi ruhás felnőtt urak és hölgyek otthona. A külső még nem is sugallja ezt olyan hangsúllyal mint a belső. Előkelőség, pompa, luxöriőz berendezési tárgyak, lámpák, fotelek és asztalok, valamint egyedi gyártású, süppedős padlószőnyegek színharmóniát nélkülöző kavalkádja. Régi filmcím ötlik fel bennem: Délibáb minden mennyiségben. Nem bántó megállapítás a jelen produkcióra, inkább a tények rögzítése: Giccs minden mennyiségben.

Ami viszont hiányzik, az építészet lényege: egyedi térélmény, ami valóban emlékezetessé válhatna a látogatóban. Irányok komponált váltása, ami nem a megszokott menetet követi, kombinálva a több emeletet összekapcsoló foyer-társalgó-galéria világával. Van ugyan kísérlet ez utóbbira, de annyira beleragad a magaválasztotta, pontos tengelyes szimmetria okozta unalomba, és méreteiben annyira nem nagyvonalú, hogy minduntalan a szegedi Nemzeti Színházat juttatta eszembe. Az épült egy olyan szűkös Tisza-közeli belvárosi telekre, hogy határozottan össze kellett zsugorítani a házat, és ebből adódóan az előcsarnokban mellvéddel körbevett födémlyukasztások pótolják a helyszűke miatt elmaradt igazi galériákat. Ott aranyozott gipszdíszek és girlandos tükrök ejtették rabul a közönséget, itt ilyesféle szándékú a kőburkolat túlburjánzása a belső térben - például falikarral kihangsúlyozott kőkagylók az erősen nyomott íves nyílások között, lépcsők túl súlyos mellvédei szintén kőből, unalomig ismételt fémbetéttel. (Tudnivaló, hogy ez a terv nem erre a telekre született, hanem egy szűkös területre a volt ligeti vásárvárosban.)

Két színháztér
Ezekről nagyon sokat írni, előadás megtekintése nélkül, nem lehet. A Stúdiószínháznál kicsit csodálkozva láttam, hogy éppen az nincs meg benne, ami e ”fekete doboz”-nak nevezett terek lényege, a mindenoldalúság (többnyire neutrális téglalap alaprajz, ami bármely irányba berendezhető). Miután a színházban a stúdió a nagyterem nézőtere alatt van, a falai részben ennek is ívesek, és ettől határozott tengelyes irányultsága van, amire a technikai helyiség is rájátszik. Ettől még valamennyire elfordítható lesz ugyan a játéktér, de sokkal könnyebben marad majd mégis a ”maga rendjében”.

A ”nagyszínház” sem túlzottan nagy a maga 619 ülőhelyével. A látásviszonyokkal van némi baj (Vörös László pécsi építészmérnök tanár a közelmúltban kifejlesztette a nézőterek számítógépes szerkesztésének módszerét, de mint hallom, későn próbálta felajánlani e színház tervezéséhez), s szintén rossz hírek szállingóznak az akusztikáról. Ez utóbbira (sajnos) ma már könnyű megoldást találni a testmikrofonokkal. Rebesgetik, hogy Az ember tragédiája is mint ”rádiójáték” fog majd szólni.

A nézőtérrel első megtekintés után egy gond határozottan megfogalmazható: túlságosan arénaszerű, a beérkező szinte rábukik a színpadtérre már a földszintről is. Viszont a kör alaprajzi struktúra miatt túl széles lett, amit pontosan igazol a hatalmas csillár feletti színezett álmennyezet, aminek ellipszise az oldalak felé adja ki hosszabbik tengelyét. Vannak ugyan páholyok, de nagyon kevés, és eleve picik. S tényleg csak érintőlegesen teszek említést a protokoll (elnöki? királyi?) páholyról, aminek előtere az újgazdag ízléstelenség mámora.

Mégha nem is Siklós Mária volt a belsőépítészeti részletek tervezője, akkor is az egész házból az köszön vissza, hogy ő elsősorban historizáló vagy eklektikus színházak felújítását hajtotta végre korábban, és soha nem jutott oda, hogy szecessziós épületet vegyen kezelésbe. Fellner és Helmer monarchiai sorozatszínházai átgyúrva valamiféle mai hangszerelésre? Nem elképzelhetetlen, de a megvalósításához szerintem nélkülözhetetlen egy karmester-építész, aki úgy vertikálisan, vagyis a tervezés felől, mint horizontálisan, vagyis a kivitelezés szempontjából erős kézzel összefogja a dolgokat, levezényli a megvalósítást. Egyszerű kifejezéssel projekt-építésznek, projekt-menedzsernek nevezik, és külföldön mindennapos gyakorlat a megbízása, nálunk még csak olyan építkezésen alkalmazzák például, mint a Hapimag a Várban, vagy a Budapest Sportcsarnok.

Erőgyűjtés indul
Ha úgy épül meg valami, ahogy ez készült, tervpályázat és mindenféle valós társadalmi nyíltság nélkül, akkor a legtermészetesebb, hogy fokozott kritikai figyelem kíséri. A kákán is keressük a csomót, a nagy kákán a sok csomót. Ettől még természetesen működni fog, bár csomók ebből is adódhatnak, ahogy a műsorrend miatt már adódtak is. Összességében mégsem fog különösebb zavart kelteni a fővárosi színházi életében, érzésem szerint hamar lecseng majd. Olyan politikai viharban sem lesz fontos tényező, mint ami a Jurta Színháznak kijutott. A most pályára lépő vagy iskoláit végző építész nemzedék szép lassan kezdheti az erőgyűjtést egy igazi, nemzetközi pályázat során megvalósuló Nemzeti tervezéséhez.

Vargha Mihály

1987: ”A ritka ünnepi, de mindig fölemelő pillanatok közé tartozik, ha valahol új színház nyithatja meg kapuit. Nem mindennapi érzésekkel lépünk be a frissen emelt falak közé, a különös hangulatú világba, ahol várjuk, hogy elsötétedjenek a lámpák, kigyulladjanak a színpadi fények és szinte gyermekként adjuk át magunkat az elénk táruló varázslatnak. (...)
A teremtő kéz tizennégy hónap alatt megkapó épületegyüttest hozott ide. Fanyaloghatunk, de tagadhatatlan, hogy méltán ünnepelték tervezőit, építőit ma délután külön előadással azok, akik hivatva lesznek napról-napra tartalommal betölteni a házat.” (Az 1987. április 10-én elhangzott beszéd részlete, közölte az Élet és Irodalom 1987. április 17-i száma. Elmondta Berecz János.)

A cikk megjelent a Magyar Hírlap 2002. 02. 23-i számának Ahogy tetszik rovatában Kisstílű és nagyvonalú avagy milyen a Nemzeti Színház belülről címmel.