Kommunikációs zavarok az építészet körül

„az építészeti gondolat lejegyzése, a terv még nem építészet, mint ahogy a zeneszerző vázlata sem zene, bármi legyen is a kultúrtörténeti értéke.”
Molnár Péter 1986-os írása – újraközölve

Molnár Péter 1986-os cikke olyan problémákat tárgyal, melyek ma szinte aktuálisabbnak tűnnek, mint 23 évvel ezelőtt. S ha hozzászámítjuk a hazai mindennapokat, a „világválság” aktuális kérdését, no meg a környezettudatosság ma már tényleg megkerülhetetlen témáját, akkor talán nem is kell további magyarázat arra, hogy a kiváló építész írása eddigi két kinyomtatása után miért is kerül most föl az internetre is – alant rövidítve, a teljes szöveg pdf-ben csatolva.
a szerk.

Magyarországon az építészetről írva – ha nem csak a szakma érdeklődésére tartunk számot – mondanivalónkat másként kell kezdenünk, mintha bárhol máshol, más nyelven kísérelnénk meg ugyanezt – valahol Európában. Itt előbb magyarázkodnunk szükséges, alkalmazásra szánt szavaink értelmét meg kell szabadítanunk a közhasználatban rákövesedett hamis jelentésektől, ha mondataink egyértelműségét biztosítani akarjuk, előre kell tisztáznunk a fogalmakat, hogy gondolataink épségét megóvhassuk a közlés során. Bár ezer apró jel és tapasztalat az óvatosságra int, minden elővigyázatosságunk ellenére is előfordul, hogy félreértenek majd, mert az öntelt dilettantizmus mezőit járjuk.

Nem kenyerünk a nyelvészkedés, mégis valami hasonlóra vagyunk kényszerítve, mert valahányszor kimondjuk a szavakat: építész, építészet, máris kétségek támadnak bennünk, vajon ugyanazokat a fogalmakat értik-e valamennyien a szavak hallatán. A nyugat-európai nyelvek – a Brit-szigetektől nyugati határunk vonaláig, az olasz csizma orrától a norvég fjordokig – az építész hivatás megnevezésére ugyanazon görög eredetű latin kifejezés, az architectus változatait használják, azt igazítva kiejtésük zenéje szerint, és ugyanez érvényes a teljes szláv nyelvterületre is. Amennyire tudjuk és a szó eredete sejteni engedi, jelentése nem sokat változott a századok múlásával. Ha változott is, akkor sem többet, mint amennyit az építész tevékenységi köre szűkült vagy bővült az idők folyamán. Bármit is változott, az architectus tőből eredő szó hallatán ma sem jelenik meg más valaki e népek képzeletében, mint az a személy, aki kigondolja a házat, papírosra rögzíti gondolatait kicsinyített ábrázoló-geometriai képekben. Utasításokat szerkeszt és költségvetéseket állít össze a megvalósítás munkálataihoz, azonban tervei kivitelezésében maga nem vesz részt, csupán felügyeletével, tanácsaival segíti azt. (...)

Az értelmiség rétegeiben, de azon kívül is tapasztalhatjuk, hogy a hétköznapok szóhasználatában „építész” szavunk jelentése egyre tágabb, egyre cifrább fogalmakat nevezünk meg vele. Fussuk át csak úgy felületesen, ki mindenki nevezheti magát építésznek okkal, oktalanul. Az építészmérnök – ha tervező tevékenységet folytat, okkal tekintheti magát építésznek, annak vallja magát azonban akkor is, ha kivitelezői, vállalkozói, vagy beruházói gyakorlatot folytat, vagy ha hatósági íróasztalnál ül. A diplomás belsőépítészek egy hányada is építésznek vallja magát, de az építőmérnök és az üzemmérnök is, ha az építőiparban dolgozik, az általános mérnök, ha társasházat tervezget „maszek”-ban, az iparművészek közül, akik úgy gondolják, a televíziós díszletek látvány tervezői, az építőipari technikusok, az építőmesterek és az építési osztályokon szorgoskodó hivatalnokok, – tekintet nélkül a végzettségükre: már azon sem csodálkozhatunk, ha azt halljuk, hogy a maszek kőműves kisiparost is építész úrnak ajánlatos titulálnunk, hiszen, ha korlátozott méretekben, de ő is tervezhet házat. Meglepő lehet az állítás, hogy a hazánkban évente épülő lakások döntő többségét nem az európai értelemben vett architectus tervezi, hogy tervezőik zömmel nem az építészi hivatásnak élők sorából, hanem az építészkedésből élők közül kerülnek ki.

Az orvos csak kivételesen komoly morális lapszus esetén kockáztatja meg, hogy megfelelő szakvizsga híján neve alá írja a szót: sebész-, nőgyógyász-, vagy röntgenszakorvos. Építész szakképesítést – noha e hivatás minden más, az építéssel kapcsolatos mesterségtől éles határral elválik – ma hazánk egyetlen egyeteme vagy főiskolája sem ad, még posztgraduálisnak nevezett továbbképző kurzusain sem. A szó tehát közpréda! Bárki felveheti, használhatja kedve szerint büntetlenül. Az architectus kifejezés európai nyelvekben használt változatai tehát minősítenek, a szó magyar megfelelője degradál és hovatovább értelmét veszti.

Nem olyan nagy ügy, mondhatnánk, ha a vele azonos tőről képzett építészet szavunk értelme nem bánná. Közértelmezés szerint az építészet az, amit az építész csinál. Ez meg is felelne a valóságnak, de mi lesz e buzgó cselekvés nyomán akkor, ha nem építész csinálja azt, ami pedig egyedül és kizárólagosan az ő hivatása lenne?

Semmi sem indokolja, hogy elvessük az európai értelmezést és ne azonosuljunk azzal. Indokolatlan tehát, hogy építészetnek nevezzük azt, ami nem az és építésznek, aki nem az. Ennek értelmében két felvetődő kérdésre válaszolhatunk. Vajon mindenki építész, aki egy épület terveit el készítette? A ház, ami nem architectus tervei szerint épült fel, vajon tekinthető-e építészeti értékű műnek? Mindkét kérdésre egyértelmű nem a válasz, noha jól tudjuk, hogy mint minden más szabály alól, ez alól is akad majd kivétel. Elég, ha a népi építészet remekeire gondolunk. Az építészet kiapadhatatlan ősforrásai ezek. Múzeumi tárgyakként tiszteljük jeles darabjait és mégsem tekintjük annak, sokkal inkább mint génbankokban őrzött élő tőkére tekintünk rájuk. (...)

A budapesti József Nádor Műegyetem fennállása óta képez építészmérnököket, oklevele azonban ugyanúgy nem biztosított önálló tervezési jogosultságot, mint a bécsié. Több éves tervezőirodában eltöltött gyakorlat után lehetett folyamodni e jogokért. Idővel annyi változás következett be, hogy nem a városok tanácsához kellett folyamodni, és nem céh vette fel kebelbelinek a jelölteket, hanem országos intézmény, az Építészeti és Mérnökkamara. Az átmeneti idők megkövetelték, hogy a diploma továbbra se legyen alapvető követelménye a tagságnak. Az Iparrajziskolában képzett iparművészek egyenlő eséllyel indultak az építészmérnökökkel, de a mindössze nagy gyakorlattal rendelkező iparosokkal is. A kamarai tagság pedig jogot adott a tervezéshez, de nem megfelelő színvonalú tevékenység esetén az vissza is volt vonható. Ebben az időben tehát az építészet minősége volt az egyetlen követelmény, amit tervezőkkel szemben támasztottak. A Műegyetemről kikerülők okleveles építészmérnökként, a többiek építészmérnökként jegyezhették a nevüket. Lábra kapott „műépítész” kifejezés is azok körében, akik kívül rekedtek a Kamarán, például azért, mert ott egyre inkább többségbe kerültek az építészmérnökök. (...)

A háború után születő új világban a Kamarát megszüntették, s ezzel a rendező elveket is elnémították. Megszüntetését a Kamara néhány hírhedt vezetőjének jobboldali megnyilatkozásaival indokolták, no meg természetesen azzal, hogy tagjai sorában zömmel a munkáltatók („kizsákmányolók”) és nem a munkavállalók („kizsákmányoltak”) voltak.

Az 1950-es években alakult meg a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ). Nevébe egy, a közhasználatban eladdig gyökértelen fogalmat emelt. Az építőművészetről írtak és beszéltek azelőtt is, de az építőművészek e szóval tudomásunk szerint sohasem nevezték meg magukat. A szövetség ezt őrzi mai napig is nevében a viharos névváltoztató törekvések ellenére. Tagságának kiválasztásában ismét csak a személyes rátermettség érvényesült. E tekintetben tehát akarva-akaratlan a hajdani céhek és a történelem árnyékába süllyedt kamara jó értelemben vett funkciójának egy részét látszott magára vállalni. Társadalmi szervezet lévén azonban, tagságának néhány aprócska – az ilyen szervezetekre jellemző – jog kivételével semmi mást nem biztosíthatott a mai napig. Elmondható, hogy mint szervezet, az 1866-ban alapított Magyar Mérnök- és Építész Egylet örököse lehetne inkább, mint a Mérnöki Kamaráé. Az előbbi ugyanis szintén társadalmi szervezet volt. A Kamarát hivatalosan az 1923. évi XVII. törvénycikk hívta életre, amely egyszersmind a mérnöki cím használatát is szabályozta, tehát országos hatáskörű intézmény volt, a „mérnökök erkölcsi és anyagi érdekeinek a közérdekkel összhangzásban való oltalma és előmozdítása” céljára.

A MÉSZ nevében annak a deklarálása rejlik, hogy az építészetnek – mint kultúránk szerves részének – megőrzésére és ápolására érzi magát hivatva. E rövid magyarázatra sem volna szükség, ha nem tudnánk, hogy az ötvenes évek rendhagyó építészeti gyakorlata nyomán kerekedett reakció minden szót, fogalmat, stílust, módszert és szervezetet megtagadott, ami e korban jött világra. Szerencsének kell tartanunk, hogy maga a szövetség életben maradt, s hogy ma, amikor az építészet és építész kifejezések értéke a szemünk láttára süllyed mélypontjára, legalább a nevében őriz valamit az alapítás nemesebb céljaiból. (...)

Az építészet – állítjuk – szemben minden más alkotó tevékenységgel, nem az alkotó műhelyek csendjében, hanem az agórán, társadalmi alkuk hosszúra nyúló láncolatában születik meg. Az építészet igen, de az építészeti gondolat nem. Az a csendben, a műterem asztalainál, vagy a magány bármely – helyhez sem kötött – pillanatában bukkan fel, látszólag olykor a semmiből, újrafogalmazódik, alakul, formálódik fejben és papíron. Rögtön sietünk megjegyezni, hogy az építészeti gondolat lejegyzése, a terv még nem építészet, mint ahogy a zeneszerző vázlata sem zene, bármi legyen is a kultúrtörténeti értéke. (...)

Ha kipattan valahol az építés szándéka, nagy pénzeket mozgat meg. Nyilvánvaló, hogy aki e pénzekkel rendelkezik, gazdája is akar annak maradni. Sem a pénz, sem a hatalom nem az építész kezében van, s ez a tény determinálja az építész szerepét az elkövetkező alkuban. Az építtető épületet akar, használatra való terveket, és csak másod-, harmadsorban építészetet, azt is csak homályosan. Csak az építész akar építészetet mindenáron. Így az építész kondíciója ebben az alkuban még csak előnyösnek sem mondható. Maga az alku pedig szintén kommunikáció, annak a speciális formája, melybe lélektani és irracionálisnak mondható csatornák is működésbe lépnek. De az alku e hosszú láncolatában nem csak az építtető az építész egyetlen partnere, sokan vannak s egyetlen közös céljuk nem föltétlenül az építészet. Erre az alkura utal a Bruce Allsopp könyvében is idézett, egyébként nem tőle származó, régtől fogva ismert mondás: "Minden társadalom építészete olyan, mint amilyent érdemel." Ha tehát valaki visszataszító, környezetét szennyező épületbe ütközik, ne kezdje kritikáját az ismeretlen építész kárhoztatásával, annál kevésbé, mert a statisztikai valószínűség szerint nem elhanyagolható az esélye annak, hogy nem is talál mögötte építészt. Jobban teszi, ha előbb az építtetőre gondol és tükörbe néz – ha hajlandósága van az effélére –, mert maga is annak a társadalomnak a tagja, amelynek melegágyában kihajtott e gyom. (...)

Megállapításunk, melynek értelmében a mű és az alkotó személye egymástól el nem választható, csak akkor válik az építészeti kultúra hatékony mozgatójává, ha intézményesen szerzünk neki érvényt. A jól működő, életképes társadalmak építészeik átlagszínvonalát emelik magas szintre, egyszersmind gondoskodnak annak szinten tartásáról is. Tehetik ezt, ha olyan intézményeket hívnak életre, amelyek biztosítják az állandó visszacsatolást az építészek színvonala és tervezői jogosultságok között. Az ilyen intézmény – jól szervezett működtetése esetén – kizárja a kontárokat, s ezzel visszaadja az építészeknek azt a társadalmi megbecsülést, amit munkájukkal kiérdemelnek. Biztosak vagyunk abban, hogy ilyen intézmény működése esetén oldódnának a kommunikációs zavarok, jelezve, hogy valami gyógyulóban van, ami ma beteg, és állapota aggasztó.

Molnár Péter

(első közlése: Magyar Építőművészet 1986/4.; könyv alakban: Molnár Péter építészete, 6 BT kiadó, 2004, Budapest)