Koreai kirakós

Budapesten december elején megnyílt Európa legnagyobb Koreai Kulturális Központja. A bemutatkozó kiállítás Korea kortárs kozmopolita építészetét hozza testközelbe. Az anyag hű tükre az urbanizálódó glóbuszon végletes szélsőségek között polarizálódó civilizációnknak. Olyan, mint maga az ország: Korea. Zöldi Anna írása.

Korea a szimbóluma mindannak, amit szeretünk és rettegve figyelünk ma a világban. Az egyre népszerűbb koreai filmek sűrítve tálalják a technikai civilizáció életvitelének szélsőségeit: a minimális alapterületen, papírfalak között zajló mindennapokat (1),  a plasztikai műtétek sokaságát elfogadottá tévő szépségkultuszt (2), a felturbózott, minőségi technikát, a pincelakásokban meghúzódó hihetetlen nyomorral párhuzamos, Amerikát majmoló gazdagságot (3), a pszichózisig fajuló civilzációs fóbiát (4), a társadalmi közömbösséget, a struggle for life kegyetlenségét (5), az egzisztenciális rettegést, amely sokszor misztikus félelemben és zombiapokalipszisben ölt testet (6), és a mindezek mélyén és hátterében még mindig ott élő keleti transzcendencia ősi erejét. (Ínyenceknek alább található egy válogatás koreai filmekből) Még Hollywood se tud ellenállni a koreai mítosznak: A Felhőatlasz című produkcióban a nyugati civilizáció végső széthullás előtti állomása Neoszöul futurisztikus városa, ahol a társadalom kivételezettjei tökéletes külsejű klónlányokkal szórakoznak, hogy idővel aztán testüket az újrahasznosítás jegyében visszaforgassák a táplálékláncba ehető szappan formájában.

A valóságban itt még nem tartunk, de a Koreai Intézet Frankel Leó úti új székházában a falakon sorakozó projektek profizmusa mögött így is súlyos ellentmondásokkal szembesülhet a látogató. Ezeket a kiállítás nem is igyekszik titkolni, sőt az építészeti munkák színvonalához hasonló profizmussal tálalja. 1989 – Magyarországhoz hasonlóan – Korea életében is fordulópontot jelentett: egy demokratikus kormány hatalomra jutása után megindult a kis ország páratlan gazdasági virágzása. Ráadásul a két ország éppen 30 éve vette fel a diplomáciai kapcsolatot, a volt szocialista országok közül elsőként Magyarország létesített követséget Koreában, és az intézet megnyitása alkalmával az is kiderült a sajtóból, hogy 2019-ben a Koreai Köztársaság volt Magyarország legnagyobb külföldi befektetője.

Az évforduló alkalmából 30 év 30 építészeti projektje illusztrálja, mit tud egy fejlett gazdaság kezdeni a nagyvárosi kihívásokkal. Koreai és külföldi tervezők munkái egyaránt szerepelnek a válogatásban. Az építészet súlyát és a hivatalos hozzáállást már az is jelzi, hogy az új intézet éppen egy építészeti kiállítással nyitotta meg kapuját. Szakmapolitika szempontjából tehát – sajnos – nem hasonlít a két ország egymásra, pedig a bevezetőből is nyilvánvaló elfogultságom a koreai filmművészet iránt, illetve ennek tapasztalatai amúgy hitelesítik kint élő ismerőseim véleményét: a koreai „néplélek” – értsünk ez alatt bármit – nagyon hasonlít a magyarhoz. Indulatok, nemzeti gerjedelem, érzelmi alapú reagálás . mindez nálunk sem ismeretlen.

A falakon sorakozó projektek azonban inkább a különbségekről vallanak, és ennek nyilvánvalóan gazdasági – vagy inkább gazdagsági – okai vannak. Tény, hogy szociális indíttatású projekt nem szerepel a tárlaton, a világ jobbítása iránt elkötelezett építészetet a kulturális létesítmények, a természetet tisztelettel kezelő beavatkozások és a meglévő, funkcióját vesztett építmények rehabilitációja képviseli. A bevezető installáció – melynek alkotóival az Építészfórum korábban közölt interjút – összefoglalja a 30 év építészetének változását, több szempont alapján is. A „szem”pont ezúttal szó szerint értendő: az installáció szembogarakon keresztül veszi „szem”ügyre a projekteket. A szellemes design kapcsán azonnal meg kell említeni a kiállításnak azt az erényét, amit csakis nyálcsorgatva „szem”revételezhetünk: a pazar kivitelt. Az installáció, a fotók, a kiállított rajzok, de elsősorban a modellek változatos anyaga és megjelenése méltán kelti fel a versenyszellemet.

Számomra a kiállított munkáknál is izgalmasabbnak tűnik azonban a koncepció, amelyről nem tudom eldönteni, mennyire szándékos és mennyire csak én látom bele az anyagba. Egy része bizonyosan nem véletlen: a többszörös narratíva. A kiállítást a különféle, vizuálisan is jól elkülöníthető szempontok alapján végigjárva más és más olvasatot kap a látogató. A termek falán fent végighúzódó idővonal a demográfiai és gazdasági adatsorral önmagában sokatmondó: a koreai társadalomban exponenciálisan nő az egyszemélyes háztartások aránya, és ezzel párhuzamosan a GDP is, ugyanakkor – minthogy pár nélkül nem születik gyerek – az életkori megoszlás egyre kedvezőtlenebb. Azaz nagyon gazdag szingliknek kell eltartaniuk hamarosan egy egyre inkább elöregedő társadalmat. Kevésbé szélsőségesen mindenütt ez a jellemző a „fejlett” világban, de Korea záros határidőn belül sikerrel pályázik a világ legöregebb országa címre.

Ha csak a vizuális anyagot – fotókat, terveket és maketteket – nézzük végig, minden előzetes, és menet közben magunkba szívható információ nélkül, akkor a már említett magas minőség és formai sokoldalúság tűnik szembe, az amit a címben jelzett kozmopolitizmus sugall: a befogadó karakter. Ezen belül az installáció szellemesen és elég egyértelműen közvetít egyfajta állásfoglalást. A kiállítás első részében a nyers raklapokon kiállított munkák egyértelműen a természetet tiszteletben tartó, abból ihletet merítő, a keleti tradíciót szellemileg folytató építészet termését sorakoztatják fel.  Hirtelen váltással azután átkerülünk a 21. század nagyvárosi megaépítészetének világába, a pénzt, kreativitást és technológiát kimaxoló magasházak, vagy épp családi villák világába, amelyek már fényes, feketén csillogó posztamenseken kínálják magukat. 

 

A két pólust elválasztja, szó szerint keresztbe vágja egy költői ösvény, utcakőből és fából, ami a Koreai Köztársaság kilencedik elnökének, a demokratikus mozgalom tragikus sorsú, tiszteletben álló vezetőjének a síremlékét megidéző installáció.  A következő terem a múltat és a jövőt összebékíteni igyekvő munkáké: a kulturális és örökségvédelmi projektek, ahol nemzetközi sztárok, mint Zaha Hadid is helyet kapott. Innen kétfelé nyílhat a látogató útja. Az egyik zsákutca, ahol a funkciójukat vesztett ipari negyedek rehabilitálására adott futurisztikus javaslat – apró robotok, „gépkutyák” által összegyűjtött és szelektált ipari hulladék központi újrafeldolgozása – után egy végtelenül csupasz és szűk szobában az évtizedekkel ezelőtt a működő gazdaság szolgálatában álló elhagyott gyár sivár képei emlékeztetnek arra, hogy mindaz, amit az előző termekben láttunk, a pillanat művészete, és vélhetően ugyanúgy a gyors avulás lehet  a sorsa. Innen csak visszafordulni lehet. A kijárathoz vezető folyosón azután helyet kapnak a digitális technika vívmányai, programok, melyek a laikusok számára is hozzáférhetővé teszik virtuális formában az építészettel való közelebbi ismeretséget, elsősorban a lakhatás ésszerű megtervezésének segítésével.

Az említett narratívát, amely pusztán a látvány révén üzen, kiegészítik a rövid, szöveges mottók, amelyek ellenpontozzák a hallatlanul magas technikai és építészeti minőséget azzal, ahogyan ez az építészet a társadalomra hat, annak életébe beágyazódik. Az indító szlogen – felhívás az építészetről szóló beszéd társadalmasítására, akár nálunk is elhangozhatna bármelyik szakmai szervezet protokolláris rendezvényén, pátosza pedig valóban rokon a hazai megfogalmazásokkal. De megtudhatjuk, hogy Kim úr mennyiért vette házát és mennyiért adott túl rajta, éppúgy, mint hogy a Gangnam-style mit is jelent valójában. Míg az előző bekezdésben kibontott narratíva talán csak a tájékozatlan néző benyomása, ez az olvasat már egyértelműen az urbánus életforma ellentmondásaira hívja fel a figyelmet. Az építészeti kiállítások műfajának problémáját, hogy hogyan is lehet a háromdimenziós műfajt két dimenzióban bemutatni, a rövid, szöveges narráció egy huszárvágással megoldja, és arra helyezi a fókuszt, ami a 21. században az  építészet valódi feladatává vált: a társadalmi szerepre.

A harmadik, egyúttal leginkább a szakmának szóló olvasatot a kiállításhoz mellékelt, láthatóan újrahasznosított papírra nyomott katalógus adja. A kis költségű kiadvány részletesen bemutat minden egyes projektet, és bár a fordító nyilvánvalóan nem építész volt, a szövegekből kiderül, hogy a cél nem a vidám és hedonista világvége-vízió hangsúlyozása volt, hanem olyan munkák bemutatása, amelyek valamely kortárs problémára kerestek választ. Nem a koreai építészet legkiválóbb munkái szerepelnek tehát, sokkal inkább a tanulságosak. Az, hogy amit látunk, mégis mind magas minőségű, az átlag magas színvonalára enged következtetni. Aki végigjárja az új Koreai Intézet kilencvenes években emelt neo-neo épületében koreai belsőépítész által kialakított tereket, mindenképp elgondolkodtató metszetet kap nem csak Korea, de az egész civilizált világ nagyvárosi építészetéről.

Zöldi Anna

1. Szerelemre hangolva – Wong Kar-wai, 2000
2. Idő – Kim Ki-duk, 2006
3. Élősködők - Bong Joon-ho, 2019
4. Castaway to the Moon - Hae-jun Lee, 2009
5. Bin Jip – Lopakodó lelkek
6. The wailing - Na Hong-jin, 2016; Train ti Busan - Yeon Sang-ho, 2016
7. Az íj – Kim Ki-duk, 2005, Tavasz Nyár, Ősz, Tél és Tavasz…- Kim Ki-duk, 2003

 

___________________________________________________________________________________________________

A kortárs koreai építészet kozmopolita arca // 1989-2019 című kiállítás megtekinthető 2020. február 28-ig  a Koreai Kulturális Központban. (cím: 1023 Budapest, Frankel Leó út 30-34.)

Szerk: Somogyi Krisztina