Kövek, téglák vándorútja 2.

Mire a középkor végére jórészt elfogytak a kibányászható ókori romok, jöttek a törökök és a reformáció, ez pedig újabb forrásokat nyitott meg a kőbányászok előtt. Buzás Gergely régész-művészettörténész és Kovács Olivér, a műemlékem.hu szerkesztője cikkének folytatása.

Mikor Pécs városa török kézre került, a város új ura, Gázi Kászim pasa úgy döntöt, hogy a háborúk során megrongálódott gótikus plébániatemplomot földig rombolja és köveibő új kupolás dzsámit emel. Ma is láthatók a később dzsámiból keresztény templommá visszaalakított pécsi belvárosi templom falaiban a középkori épület faragott kövei. A középkori kolostorok és katedrálisok a protestáns várurak számára is szabad prédává lettek, a török veszély pedig életfontosságúvá tette számukra, hogy váraikat minél hamarabb, új, korszerű védőművekkel tudják ellátni.

 

 

A siroki vár 16. századi bástyái máig ebbéli igyekezetükről tanúskodik: építésükhöz ugyanis a protestáns főúr Országh Kristóf, a környéken lerombolt templomokból szerzett olcsó építőanyagot: a falba épített faragott kövek jól felismerhetőek a vár falában. Az egri püspök székhelyére a Perényiek tették rá a kezüket, és a gótikus katedrális hatalmas szentélyét nyomban megtömték földdel, hogy bástyává alakítsák. Persze a berendezés szebb darabjait azért nem hagyták veszendőbe menni: egy pompás reneszánsz vörösmárvány síremléket, amit még az egri káptalan faragtatott 1506-ban egy pesti olasz szobrásszal a templom szentélyébe, a néha Dörögdi Miklós püspök emlékére, szétszedve székhelyükre Sárospatakra fuvaroztak, ahol fel is állították a lutheránus szertartásrendnek megfelelően átalakított középkori plébániatemplomban.

Ugyanerre a sorsa jutott egy fehér márvány oltár is, amely egykor talán még Bakócz Tamás rendelt az egri székesegyház szentélyének Szűz Mária kápolnája számára: először alighanem Patakra, majd később másik várukba, Diósgyőrbe vitték. Egy darabja azonban – talán az oromzata – még Egerben lemaradt, és a szentély más köveivel együtt a vár egyik új bástyájának falába épült be. Maguk a törökök sem bántak kíméletesen az elhagyott kolostorok köveivel: a pilisi (ma Pilisszentkereszt) ciszterci monostor kőfaragványait a 17. században Esztergom erődítéseihez fuvarozták át: a víziváros délnyugati török sarokbástyájának ma is látható szép kvádereit valójában 13. századi pilisi mesterek faragták.

 

 

A középkori templomok pusztulását azonban nem csak a védelmi szükségletek, hanem a háborúk rombolásai is elősegítették. Ilyen sors jutott a középkori Magyarország egyik szimbolikus emlékének, a magyar királyok székesfehérvári koronázó-temetkező bazilikájának. Miután 1601-ben a keresztény seregek visszafoglalták a törököktől a várost, és a bazilikában megtartották a hálaadó istentiszteletet, óriási lőporrobbanás döntötte romba a templomot, amit egy török akna idézett elő. Mivel a török ellentámadás veszélye minden percben fennállt, a keresztények sajnálkozásuk mellett örömmel fogadták a hirtelen támadt építőanyag-lerakatot, és az összeomlott bazilika köveiből gyorsan három új bástyát emeltek a városfal gyenge pontjaira. Ekkor azonban még mindig állt a bazilika kétszintes északi mellékhajója és mellette Kálmáncsehi Domonkos prépost pompás késő gótikus kápolnája – amelyet a hagyomány gyakran összekevert Nagy Lajos király híres sírkápolnájával. Ezeket még 18. században is használták, ám mikor Milassin püspök 1795-97-ben új palotát akart magának építeni, olcsóbbnak ítélte a szükséges építőanyag beszerzését oly módon megoldani, hogy alapozása aljáig szétszedette e még mindig monumentális épületet.

A törökkor dicső várai aztán a béke beköszöntével maguk is kőbányákká váltak, és mint a fehérvári példája mutatja, ekkor vált csak igazán kelendővé a középkori épületekből kinyerhető jó minőségű építőkő is. A magyar várak romos állapotáért általában a Habsburgokat tesszük felelőssé, mint akik a szabadságharc megtorlásaként robbantották fel ezeket az erődítményeket. Valójában azonban a várak rombolása elsősorban a török elleni háborúk utolsó felvonásának tekinthető: megszűnt a stratégiai szerepük, s a 16. század végétől, a tüzérség fejlődése miatt már elavultnak számítottak, viszont kiváló menedéket nyújthattak a rablóknak és martalócoknak. Másrészt e várrombolások ritkán vezettek a teljes pusztuláshoz, már csak azért sem, mert leggyakrabban az ágyúk és egyéb hadifelszereléseik leszerelésében ki is merült a császári katonaság ügybuzgalma. A váraknak szinte minden esetben a környék lakossága és az új földbirtokosok adták meg a végső csapást: a köveket a környékbeli építkezésekhez használták fel. Általában elmondható, hogy a 18. századi barokk kori templomok, kastélyok, magtárak, malmok egy része kétszeresen is érték, hiszen nem csupán mai formájukban műemlékek, de építőanyagként korábbi, középkori épületek köveit tartalmazzák.

Visegrádi kövek kalandos útja, román kori templomot bontottak száz éve a bátaszékiek: a cikk folytatása a műemlékem.hu magazinjában.