Több a feladat, mint az eszköz
Köszöntőmet rendhagyó módon névsorolvasással szeretném kezdeni: Balogh György bácsi plébános, Császka György rozsnyói püspök, Dankó József pozsonyi prépost, Ebenhöch Ferenc győri kanonok, koroncói esperes, Dr. Haynald Lajos bíbornok, kalocsai érsek, Ipolyi Stummer Arnold besztercebányai püspök, Kandra Kabos egri főkáptalani levéltárnok, Lipp Vilmos keszthelyi premontrei tanár, Pelargus János alsódörgicsei evangélikus lelkész, Rómer Flóris bencés szerzetes, a természetrajz tanára, Szaszinek Ferenc nagyszakolczai lelkész, Teutsch György nagyszebeni evangélikus szuperintendens. Nem valamiféle egyházmegyei névtárat, schematizmust olvastam fel, hanem az örökségvédelem első magyar állami intézményének, a Műemlékek Ideiglenes Bizottsága – nem mellesleg hivatalunk jogelődje
– tagnévsorának kivonatát. Az, hogy e névsor mintegy kétharmadát egyházi személyek teszik ki, a közös gyökerekről tanúskodik. Arról, hogy ha 1872-ben nem lettek volna tudós papok, szerzetesek, akkor ma Magyarországon talán nem létezne intézményesült örökségvédelem sem, és én – a névsorban szereplők kései és méltatlan utóda – sem állhatnék Önök előtt, hogy röviden áttekintsem az egyházi műemlékek védelmének történetét, helyzetét, sajátosságait.
A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal által nyilvántartott mintegy 13 500 egyedileg védett műemlékből 3400 az egyházi, azaz a teljes műemlékállomány egynegyede. Úgy vélem, ez az egyetlen számadat is meggyőzően bizonyítja, hogy az örökségvédelem számára a kezdetektől, és most is, kiemelt feladat az egyházi műemlékek védelme.
Az egyházi műemlékeknek van egy óriási helyzeti előnye a többi műemlékcsoporttal szemben: többségükben ma is az eredeti rendeltetésüknek megfelelően használják
őket, és ez a legkedvezőbb körülmény a műemléki értékek fennmaradása szempontjából. Emellett azonban sajnálatosan növekszik a használó-fenntartó egyházi közösség nélkül maradó épületek köre is. Fontos ugyanakkor látni, hogy olyan
épületállományról van szó, amely mögött valaha számottevő jövedelmet hozó földbirtok vagy jelentős anyagi eszközökkel rendelkező kegyúr állt – ami azonban már huzamosabb ideje nincs is.
A II. József-féle államosításnak azonban egy olyan pozitív következménye azért kimutatható, tudniillik, hogy az elkobzott javakból létrehozták a Vallásalapot, amely 1945-ig működött. Ebből fizették a papságot, és ebből finanszírozták a templomok helyreállítását és állagmegóvását. Ennek a vallásalapnak volt a jogásza Forster Gyula, innen hívták meg a Műemlékek Országos Bizottságába – a KÖH egy másik jogelődjébe – elnöknek. A másik nagy államosítási hullám (1945 után) még ennyi pozitívummal sem dicsekedhetett. Ehhez járult még, hogy az 1970-es években „a népgazdaság teherbíró képességéhez” igazították a műemlékjegyzéket, és a védettség törlése erőteljesen érintette az egyházi épületeket is. A rendszerváltás után az egyházi javakat érintő, de csak részleges restitúció ismét új kihívásokat keletkeztetett. Az egyházakhoz ugyanis számos rossz műszaki állapotban lévő (műemlék és nem műemlék) épület került vissza, de nem kerültek vissza a helyreállításukhoz és fenntartásukhoz szükséges anyagi források!
Ilyen előzmények után úgy gondolom, szükséges és indokolt a központi az egyházi műemlékek megóvásában. Az ellentmondás csak látszólagos: az egyházi műemlékek
védelme – legalábbis részben – állami feladat. Az egyházi tulajdonban lévő műemlékek felújításának és fenntartásának költségvetési támogatására az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló 1997. évi CXXIV. törvény alapján kerül sor, ha sor kerül… Mert míg az első polgári kormány idején, 2000-ben több mint 4 milliárd Ft szerepelt ezen a költségvetési soron, a 2010-es költségvetésben nem sikerült ilyen előirányzatot beazonosítanunk. A 2011-es költségvetési tervezet azonban reménykeltő: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium fejezetében 1,2 milliárd Ft-os forrásbázissal ismét megjelent Az egyházi kulturális örökség értékeinek rekonstrukciója és egyéb beruházások cím. De nézzük meg a másik oldalról, az örökségvédelem felől az egyházi kulturális örökségi értékek megóvásának finanszírozását. Rövid úton megállapítható, hogy innen nézve még kedvezőtlenebb a helyzet. Je lenleg ugyanis, ahogy a többi műemlék, úgy az egyházi műemlékek esetében sincs sem közvetlen támogatási, sem közvetett kedvezménynyújtási lehetősége az állami örökségvédelmi intézményrendszernek.
Ráadásul ez az intézményrendszer csonka, hiányzik belőle az az intézmény, amely az operatív műemlékvédelmi feladatokat – épületkutatás, tervezés, restaurálás – végezné olyan épületek esetében, ahol ezt az épület értéke, a tulajdonos anyagi helyzete stb. indokolná. A finanszírozási deficitet tehát intézményi deficit is terheli: az – úgymond – természetbeni állami támogatásként a műemlék-tulajdonosoknak – köztük az
egyházaknak – adandó intézménye sült szaktudás hiánya. E vonatkozásban jelenleg csak arról tudom biztosítani Önöket, hogy az általam vezetett hivatal mindent megtesz
annak érdekében, hogy ez ne sokáig maradjon így. Jelenleg tehát a helyzet úgy fest,
hogy jócskán több a feladatunk, mint az eszközünk. De még több a jó szándékunk, és persze a hitünk, „Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.” (2Tim1,7).
De hogyan tudunk Önöknek segíteni? Például ezzel a konferenciával... Hivatalunk először Erdélyben és a Felvidéken kezdte el hasonló jellegű konferenciák szervezését, hogy a határon túli magyar vonatkozású műemlékek tulajdonosainak szakmai segítséget nyújtson. A kezdeményezés sikere sarkallt minket arra, hogy az anyaországban is hasonlókat indítsunk. A teljes műemlékállomány egynegyede egyházi épület. Így alakult ki a magyarországi történelmi egyházakkal folytatott együttműködés keretében az itthoni örökségvédelmi képzések hagyománya. A magyar katolikus egyházon belül 2006-ban, Dobogókőn került megrendezésre az első örökségvédelmi fórum, amely elsősorban a katolikus egyházi gyűjteményekben dolgozó szakembereket és az egy ház megyei műtárgyfelmérések felelőseit igyekezett megszólítani. Itt szeretném megköszönni Érsek Atyának és Irodaigazgató Úrnak, hogy az Egri Főegyházmegye a római ka tolikus egyházmegyék közül elsőként fogadta be a rendezvényt.
Gyakorlati ismereteket szeretnénk átadni, megkönnyíteni Önöknek a hatóság „útvesztőiben” való eligazodást, hozzásegíteni Önöket ahhoz, hogy a rájuk bízott kulturális örökségi értékeknek – amelyek, ne fe ledjük, nemcsak az egyházak, hanem az egész magyar nemzet kincsei – jó gazdái lehessenek. Kérem Önöket, hogy a műemléki érdekből szükséges korlátozásokat ne valamiféle rossz emlékeket idéző állami beavatkozásnak tekintsék! A Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban felesküdött szakhivatalnokok dolgoznak, akik az egyházak autonómiájának maximális tiszteletben tartása mellett védik – közérdekből – az örökségi értékeket. Jómagam pedig elvárom a munkatársaimtól, hogy mindig annak tudatában járjanak el, hogy a legkisebb falusi templom plébánosa esetében is egy olyan intézmény képviselőivel van dolguk, amelynek küldetése nem e világi mércével mérendő. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű összehangolni a liturgikus követelményeket, a XXI. század használati
igényeit és az értékvédelmi szempontokat, és ennek érdekében kérem, hogy a célok, a tervek és a lehetőségek kérdésében mindig és jó előre egyeztessünk. Hiszem, hogy
ha így dolgozunk együtt, áldás lészen rajta.
dr. Tamási Judit
Megjelent az ÖRÖKSÉG 2010. decemberi számában.