Közös öröm
Egy jól sikerült ház örömet jelenthet hívőnek, ateistának, más hitet gyakorlónak, szakmabelinek vagy egyszerű járókelőnek egyaránt. Erről szól Pákozdi Imre írása, melyben a Mányi István tervezte Holokauszt Emlékközpontot méltatja. Részletes, az építészeti alkotást dicsérő elemzése akár a most (október 20-21-én) aktuális jeles napokkal, a zsidó sátoros ünneppel és a Tóra örömünnepével is párhuzamba állítható.
A Holokauszt Emlékközpont 2011 októberében
Egy szép ház mindenhonnan szép, és megnemesíti, de legalábbis segít értelmezni a környezetét is. Ahányszor elsétáltam az Emlékközpont előtt, külön átmentem a szemközti járdára, hogy feltekintsek arra a sudár, sarok alakú tűzfalra, amely kicsit beljebb, de közvetlenül mellette magasodik. Persze, nem önmagában. Hátulról ugyanis tűzfalakkal tart barátságot ez a szép épület, amely a Páva utcáról ostromra kész erőd, a Tűzoltó utca felől viszont az eklektikához örömmel idomuló, bravúrosan lelépcsőzött homlokzatú ferencvárosi ház, emberléptékű homlokzattal, barátságos ablakokkal, zártan is hívogató, boltíves bejáratokkal. Ráadásul verőfényes őszi délutánokon a szemközti, Tűzoltó utcai bérház tetőtéri ablakainak árnyéka szépen hangsúlyozza a volt zsinagóga motívumait. Az Emlékközpont tehát sokarcú épület, amelyről az első pillantásra „lejön”, hogy különleges célra épült, nem mindennapi alkotás, amely ugyanakkor magától értetődően illeszkedik ahhoz, ami körülveszi: a rehabilitált Belső-Ferencváros napi valóságához.
Mégis, mi ez a ház? Nos, aki járt Rodoszon, és sokat sétált - netán lakott is - a történelmi belvárosban, szinte azonnal rávágja: ez itt, a Páva utcában egy mediterrán vár, egy csodálatos patrícius ház az örökkévalóság örömére. Falainak tömege, tartózkodása elgondolkodtató, de nem megalázó, nem visszarettentő. A ház Páva utcai homlokzatának megdöntött falai nagy próbatételekről beszélnek; a falakon vágott lőrésszerű nyílások és ablakok azonban hívogatóak, dús növényzettel kecsegtetnek, és egyáltalán: fokozzák az érdeklődést az épület belső világa iránt. Amely érdeklődés, belépve, igazolást nyer, a varázslat kiteljesedik.
Az udvari falon elhelyezett több százezer áldozat névsora a befejezetlenséget sugalló, félig üres, hatalmas rovatrendszerben, továbbá az 1441 elveszett zsidó közösség felsorolása eszköztelen és mintaszerű. A közösségek emlékhelyéül szolgáló lejárati lépcsőház kibillentett tömege az épületegyüttes leghangsúlyosabb eleme. Mindenhonnan látszik, minden oszlopot és falat ellenpontoz, minden tökélyt megkérdőjelez, minden formát idézőjelbe tesz. De nem sért. Egyáltalán, ez itt nem Liebeskind berlini monstruma, hanem annak bizonyos értelemben az ellentéte. Liebeskind Zsidó Múzeuma égő, mély, betonnal vésett seb Németország testén. Ez, a budapesti Holokauszt Emlékközpont azonban nem sikolt, nem agitál, hanem hívogat és magyaráz – és ezzel végképp meggyőz.
Az épületegyüttes udvarán, klasszikus rendet sugallva, hat oszlop áll. Hat ilyen, tetőt nem tartó, ha úgy tetszik, torzóban maradt oszlop messzi képzettársításokra indít. Gondoljunk csak a szicíliai Siracusa óvárosának főterén álló Dómra: a középkori keresztény templom oszlopai mintegy szelíden övezik az ókori görög templom dór oszlopsorát. Itt azonban semmi nem övez és nem ölel semmit: újkori tragédiák csonka csarnoka áll előttünk az eklektikus zsinagóga bejárata előtt. Amely zsinagóga tájolása egyébként jól indokolja az egész épületegyüttes bejáratának ferde tengelyét. Így ugyanis, az Emlékközpontba belépve, azonnal szemközt találjuk magunkat a templommal. A kiállítás azonban nem itt, hanem az alagsorban kezdődik és fut végig, kiváló belsőépítészeti munkáról tanúskodó díszletek között. A fekete alapon végigvitt vízszintes csíkozás, amely egy-egy szálában helyenként megszakad, a remek világítás, a szemlélődést segítő, szellős elrendezés, a terek érdekes, de az öncélúságot messze kerülő változatossága, a tematikus egységek ritmusa mind-mind telitalálat.
A zsinagóga nagyvonalú, szép arányú tere és gazdag belső díszítése a belsőépítész értő visszafogottsága folytán hitelesen bomlik ki előttünk. Egyszerre ad térélményt és kápráztat el részletgazdagságával. A csillárok nagyon jól sikerültek – bár sajnos nem tudtam megállapítani, hogy eredetiek vagy most készültek. (Az Emlékközpont megérdemelne egy vaskos, építészi szempontú monográfiát – ám még csak egy vékony brosúra sincs.) A zsinagóga karzatának ablakából nyíló kilátás a belső udvarra és a többi épületrészre, az oszlopokra és a megbillentett lépcsőházra egyszerre idéz drámai és árkádiai képzeteket.
A tűzfalak alá nyúló büfé, könyvesbolt, tantermi és irodai szárny vasárnap zárva volt, így csak az ezekhez vezető folyosón sétálhattam végig. Bravúros a folyosó természetes megvilágítása: a stilizált prizmasor egyszerre ad fényt és kelt a fénnyel egyenrangú illúziót. A belső burkolatok, szerelvények, bútorok és lámpák igényesek, rendjük és illeszkedésük hibátlan.
Látogatásom egyetlen csalódást okozó pontja a tetőkert hozzáférhetetlensége. Ez, úgy látszik, tartósan le van zárva a nagyközönség elől. Kár, mert az utcáról betekintő érdeklődők becsalogatásának egyik legvonzóbb, szinte érzéki mozzanata a magasban húzódó tündérkert látványa. Ráadásul hatalmas zöldfelületről van szó, regényes alaprajzzal, változatos növényvilággal, meditálásra késztető kiépítésben. Ami látszik belőle és az alatta elhelyezkedő loggiából, a büfé és könyvesbolt hosszú, árnyas erkélyéből, az nagyon szép, miközben – az egész épületegyütteshez hasonlóan - otthonosságot sugall.
Pákozdi Imre
Kapcsolódó oldalak:
