KÖZTÉR-NYERÉS - Beszámoló a XV. Főépítész konferenciáról

A XV. Országos Főépítész Konferencia Pakson és Györkönyben került megrendezésre 2010. augusztus 25-27-én. A háromnapos rendezvényen a kulturális alapú városfejlesztés volt a fókuszban, amelyet nem csak a pécsi EKF, hanem a közelmúltban megtörtént és még ma is zajló városközpont és köztér rehabilitációk inspiráltak. A kreativitás, a közösség, az identitás, a köztér elméleti megközelítésétől a városfejlesztési trendek elemzéséig és kritikájáig sok minden a terítékre került a kétszáz körüli résztvevőt megmozgató találkozón. Bardóczi Sándor összefoglalója az augusztus 26-i plenáris ülésről.

A XV. Országos Főépítész Konferencia Pakson és Györkönyben került megrendezésre 2010. augusztus 25-27-én. A háromnapos rendezvényen a kulturális alapú városfejlesztés volt a fókuszban, amelyet nem csak a pécsi EKF, hanem a közelmúltban megtörtént és még ma is zajló városközpont és köztér rehabilitációk inspiráltak. A kreativitás, a közösség, az identitás, a köztér elméleti megközelítésétől a városfejlesztési trendek elemzéséig és kritikájáig sok minden a terítékre került a kétszáz körüli résztvevőt megmozgató találkozón. Bardóczi Sándorösszefoglalója az augusztus 26-i plenáris ülésről. 

A szerdai „alapozó” után – ahol egy ezer lelkes település (Györköny), és annak határtalanul lelkes (helyi értelmiségiekből verbuvált) csapata és polgármestere mutatta be informális keretek között, hogy milyen eredményekre képes egy kistelepülés, ha összefog  – a csütörtök már a szakmai előadásokról szólt Pakson, a frissiben felújított klasszicista Erzsébet Szálló nagytermében.

A „szökőkutas” kommunikáció kritikája
A konferencia köszöntőiben központi helyet foglalt el annak a közelmúltban elhíresült „bon-mot”-nak a finom cáfolata, amelyet a legtöbben a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége ügyvezető elnökéhez, Demján Sándorhoz kötnek. Mint ismeretes, Demjánnak az új kormány „nemzeti konzultációján” is elhangzott hozzászólása szerint véget kell vetni az önkormányzatok „nem értékteremtő” beruházásainak, azaz a „szökőkút-építési láznak” és helyette a még meglévő uniós forrásokat a vállalkozások „érték- és munkahelyteremtő” beruházásaira kell fordítani. A konferencia vezérszónokai szinte egytől egyig kritizálták ezt az – általános vélemény szerint leegyszerűsítő és egyoldalú – véleményt, és aláhúzták: a jó városarculat identitást, értéket teremt, lakóinak tartást és együvé tartozást, látogatóinak pedig egyediséget, karaktert nyújtó élmény, amelynek gazdasági haszna is van.

A köztereink állapota tükre annak, hogy milyen hangulatú, milyen morális állapotú társadalomban, milyen környezetben élünk – fejtette ki a Tolna megyei Közgyűlés elnöke Dr. Puskás Imre, ezért véleménye szerint a városfejlesztésnek párhuzamosan kell a kellemes környezet megteremtésére és a megélhetés megalapozására irányulnia, azaz „a tyúk és a tojás problémájának tipikus esetével állunk szemben”.

Hajdú János, Paks polgármestere szerint éppen Györköny pozitív példája (a közösség megtartására irányuló rehabilitációs lépések) mutatják, hogy milyen kicsik vagyunk ahhoz a feladathoz, amely az ország előtt áll. Rávilágított arra is, hogy a szakmák külön-külön ezt a feladatot nem képesek megoldani, szükséges ezért a főépítészek, a tervezők, a települési vezetők és a településükért tevékenyen tenni akaró helyi lakosok összefogása.

Braun Zoltán, Györköny polgármestere szerint nem nagy szavakra, hanem apró tettekre van kereslet a kis településen (ahol a nagy szavakra nincs igény), és ennek jegyében kívánt jó munkát a konferencia résztvevőinek.

Dr. Vizi. E. Szilveszternek, az MTA egykori elnökének a környezet és kreativitás kapcsolatáról szóló bevezető előadása is ráerősített a szökőkút-ellenes doktrína cáfolatára. Vizi E. úgy fogalmazott, hogy „az épített környezet alakítói nemcsak a jelent, hanem a jövőt is befolyásolják”. Egyben befolyásolják az adott környezetben élők hangulatát is, ami neki, mint agykutatónak – fejtegette – sajátos értelmezésekre ad lehetőséget. A külvilági ingereket ugyanis – folytatta – az agy az érzelmi központjában (a limbikus rendszerben) is feldolgozza, így nagyon nem mindegy, hogy milyen környezetben éli valaki a mindennapjait, mert az hatással van reakcióira és cselekedeteire. Jó tudni azt is, hogy a külvilág ingerei közül az agy azokat őrzi meg hosszabb távon emlékezetében, amelyhez nemcsak racionális, de érzelmi benyomások is kötik. A memória pedig későbbi cselekvéseink mozgatója. Ezért nem mindegy, fogalmazott az akadémikus, hogy egy nemzet érzelemvilágában mennyi pozitív emlékkép van felhalmozva.

A kulturális alapú városfejlesztéstől az „élményvárosig”
Wessely Anna, az ELTE_TÁTK művészettörténész-szociológusa a plenáris ülés talán legnagyobb érdeklődést kiváltó előadásában beszélt a közterek politikájáról. A több szempontból újszerű, várostrendeket átfogóan és globális léptékben elemző, magát a kulturális alapú városfejlesztést is, mint a világban lefelé ívelő politikát is érzékletesen bemutató előadást hallhattunk tőle. (Ennek teljes anyagát – a szerző engedélyével – az Építészfórum külön is közzé teszi, eleget téve a jelenlévők szinte egyöntetű óhajának, hogy a rendkívül izgalmas, ám összetett gondolatmenetet írott formában is megismerhesse.)

Wessely felolvasott előadásában kitért az Európa Köztér Díj idei két nyertesére, a magdeburgi szabadtéri könyvtárra és az oslói operaházra, mint a köztéralakítás filozófiájának két homlokegyenest ellentétes pólusára, és idézte Aaron Betsky ezzel kapcsolatos blog-kritikáját. A szociológus ezek után a köztér eltérő közértelmezésére, definícióira hívta fel a figyelmet, amelyben helyet kapott Giambattista Nolli 1748-as Róma térképétől az egyes mai tudományágak (földrajztudomány, szociológia, antropológia) köztér értelmezéséig sok minden. Ahogyan a térhasználatokról is szót ejtett az előadás néhány pikáns fotó kíséretében (amelyek közül az egyik a barcelonai George Orwell teret ábrázolta egy jelzőtáblával, amely arról tájékoztatott, hogy a területen térfigyelő kamerák működnek – nomen est omen alapon).

A professzor asszony a 60-as évek diáklázadásaihoz kötötte a kulturális alapú városfejlesztés elindulását, amelyet első időkben a pop-kultúra (a kulturális javak minél szélesebb körű használata) jellemzett, és amit a ’74-es olajválság előtti időkig a gazdaság bőséggel képes volt táplálni. Ezután fordult át véleménye szerint először Észak-Amerikában, majd fokozatosan Nyugat-Európában a kulturális alapú területfejlesztés a kultúra, mint erőforrás kiaknázásába, amelytől a városvezetések a szuburbanizációs folyamatok megállítását, a ipart leépítő jóléti városok a bevételek növekedését, új vonzerőt, a szolgáltató szektor boomját remélték.

A városok „posztindusztriális reneszánsza” azonban nem hozott tartós sikert, mivel nem terjedt ki a várostest egészére, mivel nem tudta csillapítani a szuburbanizációt és mivel új típusú szegregálódást eredményezett. Ennek a folyamatnak a legfőbb hibájaként az előadó a kizárólag ikonokra építő városmarketinget jelölte meg (példaként hozva a sztárépítész-szindrómát, közöttük Frank O. Gehry Guggenheim múzeumát Bilbaóban és Vito Acconci Graz-béli szigetét), amely során a hatalmas erőfeszítéssel és eladósodással megvalósított beruházások csak magasabb szinten reprodukálták a korábbi versenypozíciót, de megoldást a város igazi feltámasztására nem hoztak.

Az előadó találó idézetekkel figurázta ki a városmarketingesek „magyangoljának” szöveg-küszködéseit, amely az állítása szerint végül is megszülte a legújabb jelszót, az „élményváros-koncepciót”. Ő az új trend megjelenését Gerhard Schulze 1991-es Élménytársadalom c. munkájából eredeztette, amely egy kiváló kutatás eredményeiből arra a következtetésre jutott, hogy „a modern jóléti társadalmakban az egyének cselekvését az élményracionalitás, azaz a jó élményt ígérő javak és szolgáltatások megszerzésére irányuló törekvés határozza meg”. Az előadás mélyebben foglalkozott az ebből kinövő „élményváros” és „élménygazdaság” jelenségeivel és tapasztalataival, elferdüléseivel és kísérleti útjaival: erős kritikát fogalmazva meg a koncepció távlati sikerét illetően.

Tükörtojásból rántotta
Gauder Péter építész kreatívok, mint a várossal szembeni kihívás-ról szóló előadásában kiemelt fontosságot tulajdonított a városnak, amely véleménye szerint a kreativitás forrása. A város, amely ma a „bűnös város”, a „vízfej” negatív jelzőkben él, megérett az újrapozícionálásra. Ugyanakkor erőssége a fenti pozitívum, azaz a kreatív erők összpontosulása. A jobb agyfélteke (azaz az érzelmi és az intuitív tudat) előre tör, a „kreatív munkásosztálynak” pedig már két altípusa is létezik – fejtette ki. Az első altípust a mérnökök és informatikusok, a másodikat pedig a művészek testesíti meg, és ennek az „osztálynak” a szerepe a városok életében egyre nő, a város „szoftvereit” ez a szürkeállomány jelenti. Éppen ezért azok a városok cselekszenek jól, akik ehhez a szoftverhez illesztik a „hardvert”, azaz olyan épített környezetet hoznak létre, amelyben a kreatívok jól érzik magukat. Az ebben a körben végzett közvélemény-kutatások azt jelzik: a kreatívok, azaz a tudásalapú gazdaság résztvevői, rendkívül mobilisak: nem érdeklik őket a nemzeti határok, még a pénz sem annyira, mint a feladat, ezzel szemben két helyszínre szeretnek települni: ahol kiválóak az egészségügyi szolgáltatások és ahol világszínvonalú az oktatás.  (Azt pedig nem kell ecsetelnünk, hogy e két kérdésben hol tartanak a magyar városok.)

A városfejlődés stációit Gauder a tojáskészítés módozataihoz hasonlította. Úgy vélte, hogy az ókori és középkori, falakkal körülvett város az a magállapot, amit leginkább lehet a nyers tojáshoz hasonlítani. A város újkori megfelelője a tükörtojás, ahol a „sárgája” a középkori mag, a fehérje az indusztriális és a kertvárosi zóna a maga égett szélű, olajban úszó kültelki részeivel és karcolt serpenyőjével. A kreatív város kihívása, hogy ebből a tükörtojásból rántottát csináljon, ahol a funkciók egymással keverednek, a rántottában lévő hagyma, szalonna, kolbászdarabok pedig azok az alközpontok, ahol egy-egy önálló identitással rendelkező csoport megtalálja élettereit, elfoglalja és saját képére formálja közterületeit, mozaikosan létrehozza saját közegét és struktúráit.

Az ágazatoktól a nyilvánosságig
Szemerey Samu építész-urbanista az infrastruktúra hálózatok szemszögéből közelített a kulturális városfejlesztés felé az infrastruktúra kultúrája c. előadásában. Véleménye szerint a 2008-as gazdasági válság kirobbanásával a kreativitás koncepciója a városokban megfeneklett. A két évtizednyi ingatlanfejlesztési dereguláció, ami az önfeledt fejlesztés elé alig gördített akadályokat, olyan gyors ütemű volt, hogy a fizikai tér átépülésével a kulturális felzárkózás nem tudott lépést tartani. Ugyanakkor – mondta – az eddig mérnöki, központosított akarat szerint épülő infrastruktúrák, amelyek erős ellentétben álltak a társadalmi párbeszéd és kommunikáció alulról megfogalmazott igényével, most (nem kis részben a válság hatására) érzékelhető módon keresni kezdik a kommunikáció lehetőségét. Ebben a helyzetben pedig szükséges az eddig rejtőzködő infrastruktúra újrafogalmazása, amely Szemerey víziója szerint a jövőben a városi kultúra közege lesz, ahol „az infrastruktúra lesz a jövő köztere”. Ebben a vízióban éppúgy szerepet kapott annak kifejtése, hogy egy szennyvíztisztító létesítmény meglátogatása és megismerése a jövőben általános iskolai kötelező feladat lesz, mint az, hogy az infokommunikáció új infrastruktúrái hogyan írják át a városról alkotott képünket és tudásunkat.

Az előadó felvetette, hogy a Google Earth bárki számára hozzáférhető űrfelvételei nyomán a periféria fogalma más megvilágításba kerül: ma már azok jelentik az ismert világ perifériáit, ahol az űrfelvétel még csak kisebb felbontásban áll rendelkezésre. Kitért arra, hogy az okostelefonok, a közösségi portálok, a térinformatikai alkalmazások és a webkettes téradatbázisok az eddig zárt adatbázisok fellazulását eredményezték, felmelegítik az ellenőrzés, a közös igények, a kodifikáció és a szuverenitás körüli örök vitákat. A közösségi weboldalak személyi adatbázisokat adnak országtól független vállalati kezekbe, az adatmező használatának, tulajdonjogának, ellenőrzésének globális vitáját erősítik fel. Mindeközben lassan már elvesztettük digitális szuverenitásunkat. Az okostelefon és a bankkártya használat más megközelítésből nem más, mint valós idejű aggregált információhalmaz rólunk, amely marketing, várostervezési, hálózatkutatási, bűnügyi, titkosszolgálati, statisztikai célokra is felhasználható.

Az infrastruktúra létesítés trendjeinek elemzésekor az előadó kiemelte, hogy abban a dizájn egyre nagyobb szerepet fog játszani az üzemi működés mellett. Ezek mellett az infrastruktúra-fejlesztésben az egyre komplexebb tervezés felé tolódik el a hangsúly, példaként említette, hogy a várostervezésbe a tájépítészet fogalomrendszerének (urban landscaping) használata egyre általánosabbá válik. Végezetül egy az MIT-n készült közös hallgatói munka képsoraival illusztrálta a kreativitás betörését az infrastruktúra-hálózatokba. Az MIT hallgatói a kidobott szemétre rögzített azonosító chipek segítségével követték végig a szemét útját és stációit a nagyvárosban, amely során automatikusan digitális útvonal rajzolódott a nagy felbontású légifelvételre. Az „ipari kémkedés” izgalmával járó ismeretterjesztésnek ez az új formája tudatosítja az egyszeri városlakóban, hogy egy olyan hétköznapi mozzanat, mint a kidobott szemét, mekkora energia-befektetéssel, milyen óriási távolságok megtételére kényszeríti a várost üzemeltetőket.

Jeney Lajos és Horváth András lettek a konferencia díjazottjai
Tizenegyedik alkalommal került átadásra a Paksi Erzsébet Szálló nagytermében a Nagykanizsa megyei jogú város és az Országos Főépítészi Kollégium által 2000-ben megalapított „AZ ÉV FŐÉPÍTÉSZE DÍJ” és a „FŐÉPÍTÉSZI ÉLETMŰ DÍJ”. Az évente adományozható elismeréseket eddig összesen 21 főépítész nyerte el, amelynek különös értéke, hogy nem az állam vagy a politika, hanem a szakma adja szakmabelieknek.

A helyszínválasztás miatt talán kézenfekvőnek is tűnhet, mégis őszinte meglepetésként érte, és az elérzékenyülésig meghatódott a konferencia egyik helyi szervezője, Horváth András, Paks város főépítésze, amikor Philipp Frigyes az Országos Főépítészi Kollégium elnöke (Vác város főépítésze) kihirdette: a szakma az idén neki ítélte meg az ÉV FŐÉPÍTÉSZE díjat. Az indoklás szerint Horváth egy évtizedes eredményes főépítészi tevékenységét honorálták ezzel, amely jelentősen elősegítette a város arculatának formálását. A laudálás kiemelte: a díjazott rövid idő alatt beilleszkedett a város közösségébe, karizmatikus egyéniségének köszönhetően elfogadott főépítésszé vált. Nem csak a város képét alakítja, formálja, hanem az itt élők szemléletét, a gyökereikhez való viszonyukat, közösségi értékeket közvetít.

A FŐÉPÍTÉSZI ÉLETMŰ DÍJAT az idén az a Jeney Lajos DLA (Hajdúnánás város és Mezőhegyes város főépítésze) kapta meg, akit Krizsán András szervező (Pula főépítésze) a főépítészi konferenciák „örökös első felszólalója”-ként és a „főépítészek doyenje”-ként aposztrofált. Jeney a szakmai méltatás szerint széleskörű, aktív, kezdeményező, eredményes főépítészi – szakmai és közéleti – tevékenységéért érdemelte ki a kitüntetést. Meghatározó módon járult hozzá az épített környezet emberhez méltó és esztétikus alakításához. Mások mellett, kezdeményezésére több évtizeddel ezelőtt indult el a tervező építészek főépítészi szerepvállalása.

A „jövő őrzői”
A konferencia sajtótájékoztatóján Philipp Frigyes azt emelete ki, - üzenve ezzel a szakpolitikának is - hogy az Országos Főépítész Kollégium nem volt és nem is lesz partner a „gyorsításban” de partner akar lenni az „élénkítésben”. Azaz olyan építésügyi jogszabályokra van szükség, amelyek tömegükkel nem maguk alá temetik az alkalmazóikat és csak hályogkovács módjára foldozgatják a rossz alapokat, hanem olyanokra, amelyek a szakmával egyeztetett módon és megalapozottan kerülnek bevezetésre. Melocco Miklóst idézte, aki egy baráti borozgatás közben akasztotta a főépítészekre a következő jelmondatot: „a jövő őrzői”. Felhívta a figyelmet rá, hogy folyamatosan ismételgetett „fejlesztés” szó helyett a Kollégium tagjai az „építés” szót szeretik jobban, mert a kettő között jelentős filozófiai különbség van. Amíg a fejlesztésben megjelenő fej- szótő pusztán a racionális gazdasági törvényszerűségeket helyezi előtérbe, addig az építésben rejlő ép- szótő a test, a lélek és a szellem harmóniájára utal. A település pedig olyan „élő organizmus”, ahol eme harmóniára kell törekedni, mert a fej-től még nem lesznek a dolgok ép-ek – mondta a Kollégium elnöke.

szöveg és fotók: Bardóczi Sándor