Kultúrák találkozása, Építész-kongresszus 2016. – 2. rész

A beszámolót a Vigadóban megrendezett nemzetközi építészkonferencia külföldi előadóit bemutató összefoglalóval folytatjuk. A négy iroda munkásságában közös pont a környezet, várostörténet és társadalom fókusza volt. Zöldi Anna írása. 

A kultúrák találkozásának jegyében négy nemzetközi praxissal rendelkező előadó mutatta be munkásságát, utolsóként, és egyben a rendezvény leginkább érdeklődéssel várt programjaként az új Nemzeti Galériát tervező SANAA építész-párosa, Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa. 

A négy iroda munkássága annyiban közös, hogy bemutatott projektjeik fókuszában alapvetően a kontextus állt – környezettel, várostörténettel, társadalommal. Szembeszökő hasonlóság volt továbbá, hogy a projektek léptékétől függetlenül mindig nagyon erős koncepció jelentette a munkák kiindulópontját, amely nem elsősorban ideológiai, hanem nagyon is gyakorlati feltételek gondos elemzésén alapult.

Emre Arolat török származású építész Londonban és Isztambulban tart fent irodát, amely a kezdeti családias léptékről mintegy 100 fősre duzzadt, ami nyilván a feladatok léptékében is változást jelent. Pályáját meghatározta, hogy szülei sikeres építészek voltak, akik Ankarában és Isztambulban komoly projekteken dolgoztak. Arolat is szülei irodájában kezdte a szakmát, majd önállósult, míg végül fordult a kocka – most már szülei dolgoznak az ő irodájában. Ha úgy tetszik, ez is a kultúrák kontextusáról beszél, hiszen egy-egy generáció kulturálisan óriási távolságra kerülhet egymástól, és az eltérő tapasztalatok szinkronizálása termékenyen hathat az eredményre nézve.

Arolat a kontextus ellentmondásos értelmezését Az isztambuli nemzetközi repülőtér irányítótornyára kiírt pályázat eredményével illusztrálta. A pályázatra török irodát nem hívtak meg, a nagy nemzetközi nevek közül viszont számosat. A kiírásban szerepelt a török azonosságtudat kifejezésének kívánalma, és az eredmény megmutatta, hogy az identitás ilyen felszínes megfogalmazásban manipulálható és semmitmondó kifejezéssé válhat. A pályázaton nyertes nemzetközi sztárok mindegyike impozáns, tipikusan 21. századi ikonográfiát megjelenítő toronnyal rukkolt elő. Terveikben az épület formáját pl. a tulipán, kerengő dervis, minaret, sirály, hattyú alakjából igyekeztek levezetni, attól függően, hogy ki mit választott tipikusan török motívumnak. A kudarc persze felveti az önként adódó kérdést, hogy jogos kívánalom-e egy nemzetközi reptértől a globális kommunikáció szimbolizálásán túl bármiféle identitás kifejezését elvárni.



Arolat saját munkái közül a hazájában épültek sem valamiféle sajátos török identitást reprezentálnak, hanem a hely és a használat összefüggéseiből indulnak ki. Nála nagyon erős a koncpecionális háttér, a meglévő, a talált tárgy, és az új kiegészítések tisztázott viszonya. Az Aranyszarv öböl környéki ipari revitalizáció vagy egy ásatási terület fölött kialakított hotel terveinek esetében (Antakaya Hilton Museum Hotel) ugyanazt az elvet követte: az új egységeket kapszulaként helyezte el a meglévő építészeti hagyaték köré épített vázban. Az áttetsző térhatárolások (Santralistanbul Contemporary Arts Museum), a terepszinti publikus terek az építészeti beavatkozás nyitottságát hangsúlyozzák, amivel a közös értéket használó beruházó gesztust tesz a használatból egyenként kiszoruló városlakók felé.

Külföldi munkáiban a "Hogyan viselkedjünk törökként egy idegen országban" kérdését feszegeti (Török követség Prágában), ahol tömegében a helyi beépítéshez, szerkezetében a favázas török építést idéző épületet tervezett. Bodruni lakóegyüttese a hagyományos török életvitel leképezése sok közös használatú területtel, csoportosan telepített házakkal. Legrészletesebben az isztambuli Sancaklar mecset épületét mutatta be, amely jól illusztrálja építészetének alapvetéseit – a formából induló megközelítés helyett a gondolati koncepció nyomán megszülető logikus formát, a használat nyitottságát, a tér-épület-fény-mozgás élményéből összetevődő építészeti élményt. A mecset a közös ima lecsupaszított tere, intim, terepbe süllyesztett udvarokon át megközelítve, hasáb alakú minarettel, a földalatti imatérben egyszerű geometriájú mihrábfülkével, felülről, rejtetten érkező fényekkel az ima lényegének, a transzcendencia felé fordulás gesztusának téri kifejeződése






Louisa Hutton angol származású, Németországban alkotó építész, berlini irodájában társa Matthias Sauerbruch. Irodájának nagy léptékű munkáit a környezetre érzékeny kialakítás jellemzi, elsősorban az üzemeltetés, illetve a városhasználókkal folytatott kommunikáció terén. Az általa bemutatott épületek olyan nagyvárosi igényeket kielégítő komplexumok, ahol az építészeti érzékenységet az utcaszinti terek megnyitásával, a koncepciózus térszervezéssel, a gépészeti rendszerek 21. századi megoldásával, és a város felé elsősorban a homlokzatok változatos színeivel igyekeztek megteremteni. A léptéküknél fogva monstre épületek homlokzatát vagy az üvegfelületek mögötti szalagfüggönyökkel, vagy színes homlokzatburkoló elemekkel megteremtett dinamikus polikrómiával igyekeznek emberközelivé szelidíteni. A Kölnben felépült faburkolatú templomuk, az Immanuel Evangélikus templom 2015-ben az év legjobb német épülete lett.

Enrique Sobejano már korábban is volt a Nemzetközi Építészkongresszus vendége Budapesten. Bemutatott munkái mottójául a kombinatív addíciót, vagyis az alapelemek bizonyos rendszer szerinti sorolását választotta. Ennek eredete az arab és a spanyol építészetben és ornamentikában kétségkívül felfedezhető. Számtalan projekt bemutatásával igazolta, hogy ez a megközelítés végtelen szabadságot jelent a komponálásban, a köztes tererk kreatív kihasználásban. (Lugo, Spanyolország, római torony maradványából emlékhely, Halle/Saale, Las Palmas – kastélyok, Valladolid, San Sebastian – kulturális központok, Madrid piac és könyvtár, Córdoba, Kortárs Művészeti Központ).

A Nieto Sobejano iroda munkái az additív sorolást szem előtt tartva érzékenyen, kis lépésekben avatkoznak a meglévő építészeti vagy táji környezetbe. Az additív formák sorolása a felületi mintázatban is jellemző építészeti karakterjegye az iroda munkáinak, ahogy a föld alatti terjeszkedés, a felülről érkező fényhatások használata is. Graz történelmi központjában a történeti városszövetet organikusan átszövő, a föld alá bújó, illetve a tetők burjánzásával kialakított beépítéssel illeszkedtek az élő városhoz. (KASTNER & ÖHLER, Graz, Austria 2005-2016)

A Laulasmaa-i (Észtország) Arvo Pärt központ esetében az építészet és a zene kapcsolatát a ritmus segítségével teremtik meg, ami maga sem más, mint véges elemek ütemes sorolása. A fák között elhelyezett patiók igazodnak a meglévő erdőhöz, mintegy megvédik a közéjük ékelődött fákat. A kínai Guangzhhou Science Museum egy kínai vázából kiinduló alapforma felnagyított változatát sorolja más-más felülettel kilencszer egymás mellé.



A meglévő épületek korszerű igényekhez igazodó átalakításának esetében is ezt a fokozatos közelítést, az épület, illetve a környezet saját értékeiből kiinduló átalakítás elvét képviselik munkáik. A München belvárosában álló hotel homlokzatának esetében az épületnek a városban betöltött vizuális fókusz szerepéből indultak ki. A megközelítés tengelyében a homlokzatot felhasították, az épületet az összes szintet átfogó publikus használatú térsorral szőtték át, amely a hotelhez a belvároson át vezető sétatengely meghosszabbításaként funkcionál. Bristolban egy, a városlakók által csúnyának ítélt brutalista vasbeton homlokzat „csinosítására” kaptak megbízást.

A vasbeton homlokzat építész szemszögből nézve kifjejezetten érdekes volt, megoldásként a homlokzatfelületet, mint egy bőrt választották le az egészségügyi funkciójú épület testéről. Mögötte ez esetben is publikus térsort alakítottak ki, miközben az új lágy ívű kérgen visszahozták az eredeti homlokzat ritmikus osztását. Talán Enrique Sobejano bemutatott munkái igazolták leginkább az előadások közös gondolatát: az építészet első lépésben gondolati játék, amelyre megtermékenyítőleg hat a különböző kultúrák és vélemények találkozása. A kulturális hatások szintézisére az építészet komplex műfaja mindennél jobban alkalmas.

Legnagyobb érdeklődés természetesen a SANAA bemutatkozását várta. Kazuyo Sejimát a 2010-es Velencei Biennálé főkurátoraként ismerheti a magyar közönség, a Biennálé akkori hívószava a „People meet in architecture” mondat volt: az emberek az építészet révén találkoznak. A SANAA iroda munkái valóban a találkozás, a közös élmény terei: a kint-bent egymásba úszó kapcsolatának megteremtésével, az épületen belüli mozgás artisztikus lehetőségeinek kialakításával, az átlátások megteremtésével. A lausanne-i egyetemi campus könyvtárának hullámzó padlószintjei, valószínűtlenül karcsú oszlopai, nagy üvegfelületei a klasszikus japán építészetet idézik. Bemutatott munkáik a természet tiszteletét hangsúlyozták, többnyire kisebb léptékű építészeti beavatkozásokat mutattak, mint a Városligetbe tervezett Nemzeti Galéria.



Az Inujimán meglévő, üres épületek átalakításával létrehozott művészeti központ az 50 fős japán sziget vonzerejének növekedését szolgálja, amitől a lakosság visszatelepülését várják. A kiegészítésül létrehozott épület, egy tejes egészében átlátszó felületű gyűrű, jól példázza építészetükben a transzparencia fontosságát. Számukra is természetes építészeti gesztus a kis elemek additív sorolása, erre egy connecticuti farmon, New Canaanban épült hitéleti és rekreációs központot, illetve egy Párizs melletti kis bányászvároskában létesített múzeumot hozták példának. Láthatóan ezek az elvek vezérelték az utolsóként bemutatott Városligetbe szánt tervüket is, ám annak látványtervei egyelőre kevésbé szerencsés megoldást mutatnak, mint a korábban prezentált, már megépült példák.

A kongreszust ezúttal is a helyszín bemutatása zárta – Fehérváry Rudolf művészettörténész és Gotthard Erzsébet belsőépítész vezették körbe a hallgatóságot a Vigadó felújított épületében.

Zöldi Anna