Kultúrák találkozása, Építészkongresszus 2016. – 1. rész

A 13. Nemzetközi Építészkongresszus kétségtelenül aktuális és húsba vágó témát választott, amikor a kultúrák találkozása mottóval hívta meg idei előadóit. Az építészet természeténél fogva kapocs az eltérő kultúrák között - beszámolónk első részében a legszélesebb spektrumot átfogó előadás tanulságait a hazai építészet téri és időbeli kapcsolatait firtató gondolatokkal állítjuk párhuzamba. Zöldi Anna írása. 

A kultúrák találkozása – a sokat kárhoztatott modernitásban gyökerező globalizáció – nem választás kérdése többé. Jelenség, amit sem politikai állásfoglalással, sem kerítések emelésével nem lehet meg nem történtté tenni. Jó hír, hogy talán nem is kell – a helyén kezelve hatalmas nyereség, mondhatniaz egyetlen kiút az univerzális zsákutcából. A Vigadóban rendezett építész seregszemle előadásai egytől egyig a kulturális nyitottság mellett érveltek, ám kimondatlanul egy ennél is fontosabb, triviális igazság mellett tették le a voksukat: építeni felelősség!

Egy olyan, a mindennapokat alapvetően befolyásoló, költségigényes és hosszú időre szólóan visszavonhatatlan beavatkozás esetében, mint az építés a döntéseknek nem csak a kulturális, hanem az anyagi, erkölcsi súlya is mérhetetlen. Számunkra – a szakmát erősen megosztó, közpénzből finanszírozott budapesti és országos giga-beruházások fényében – különös jelentőséget kaptak a bemutatott munkák tanulságai. A kulturális missziót betöltő épületek esetében egyértelmű a széles közönségnek szóló üzenet, a használó közösség érdekeit messzemenően szolgáló építészeti alakítás. A megismert példák azt bizonyították, hogy még a kifejezetten üzleti indíttatásból megvalósuló projektek – és melyik nem ilyen? – esetében is megkerülhetetlen ma már a közérdek, a közösség iránti felelősség, az ezt szolgáló építészeti gondolat következetes képviselete. A hazai projektek esetében az építtetők közérdek gyanánt általában valamilyen homályos közhelyekkel megfogalmazott történelmi identitás rehabilitálására, illetve kétes számmisztikával megtámogatott bevétel-növekedésre hivatkoznak, de nyilvánvaló, hogy a közcél ennél komplexebb tartalmat takar.

Az építészet természeténél fogva közvetít különböző kultúrák között, belső fejlődése ugyanakkor önkéntelenül egyfajta egység felé mutat – általános, mindenütt érvényes feladatok és az azoknak megfeleltethető műszaki megoldások jelentkeznek a földgolyó legkülönbözőbb pontjain. A valóságban ez azt jelenti, hogy különösebb nehézség nélkül működik a nemzetközi tervezési gyakorlat, ugyanakkor a helyi kötődés és az ottani kultúrára való reflektálás sokszor merül fel fontos szempontként, még akkor is, ha ez olykor ellentmondásos, megerőszakolt eredményeket szül. – ahogy azt Emre Arolat Isztambul reptéri irányítótornyának példájával látványosan bizonyította. A meghívott sztárépítészek – akik között egyetlen török tervező sem kapott helyet – a kerengő dervistől a tulipánon át a pulykáig (Turkey) mindent megkíséreltek kontextus gyanánt belemagyarázni önmagukért való, és önmagukban egyébként többnyire professzionális torony-ikonjaik üzenetébe. A valódi kérdés azonban valószínűleg az: kell-e egy nemzetközi repülőtér tornyának nemzeti identitást tükröznie?

Nem ok nélkül választotta Rem Koolhaas a legutóbbi Velencei Biennálé hívószavául a modernitás hatásait, illetve a központi pavilon kiállítási témájául az építészet általános eszköztárának katalógusát. Olyan folyamatra reflektált ezzel, amely az általános érvényű elveket keresi az egyedi helyzetekre adott egyedi válaszok mögött. Az OMA képviseletében érkezett Stefano Baroffio a Koolhaas vezette iroda bemutatását ezzel a példával kezdte. Előadása némiképp kakukktojásnak bizonyult a konkrét építészeti projekteket bemutató összefoglalók között, ezért érdemes kiemelni az időrendi ismertetésből. Baroffio az 1975 óta működő OMA iroda tükör-cégeként létrehozott, az építészeti tervezéssel kapcsolatos kutatásokra és kiegészítő tevékenységekre szakosodott AMO részleg munkáját ismertette. Elgondolkodtató volt szembesülni azzal, hogy egy üzleti partnerekben nyilvánvalóan nem szűkölködő építész iroda, amelynek túlzás nélkül a világ legtávolabbi szegletében is van képviselete, mennyi energiát áldoz oktatásra, kutatásra, publikálásra, a társadalmi folyamatok elemzésére, és az adatokból következő összefüggések visszavetítésére – vagyis az építészet virtuális vetületeire. A médiával kapcsolatos oszlopgrafikon elég egyértelmű, és megdöbbentő képet mutatott: egy a tízhez az építészetre és a publikációkra fordított energia. Hazai tájakon ez nyilván visszatetszést kelthet, pedig az effajta tudásmegosztás nem csak aljas üzleti érdekeket szolgál, hanem valódi információáramlást, kulturális adok-kapok viszonyt jelent.

Grafikont rengeteget, konkrét munkát kevesebbet láttunk, ezek között az EU számára tervezett új zászló és arculat – a kicsit anakronisztikus, kék alapon körbe-csillagos változat helyett a zászlók színei alapján létrehozott vonalkód – illetve ennek felhasználása különböző rendezvényeken jól példázta az AMO kulturális missziót teljesítő tevékenységének szegmenseit. A bemutatott építészeti munkák - pl. Moszkva, Gorkij palota átalakítása - Múzeumgarázs, Velence, Tedeschi palota átalakítása Benetton központtá - a kortárs építészet és a kulturális örökség viszonyának kialakítása során hangsúlyos szempontokra hívták fel a figyelmet. Az elfogulatlan történelemszemléletet tükrözi minden egyes építészeti réteg tiszteletben tartása, és a lehető legtöbb, publikus célra, a város használói számára megnyitott terület. Az építészeti örökség kérdésében utalt a Ruskin-Viollet-le-Duc vitára - vajon az anyagában újjáépített stílus, vagy az idő nyomát mutató, konzervált rom őrzi jobban a történelem üzenetét? A bemutatott példák – és a kongresszus többi előadása is - azt igazolják, hogy a 21. században sokszorosan komplex feladat a történeti építészet hagyatékának korszerű használatba vétele, és a kulcs minden bizonnyal a jövőt szolgáló, közcélú helyreállítás. A műemléki védelem ellentmondásos működése kapcsán az előadó megemlítette, hogy már a holdraszállás helyének védetté nyilvánítása is felmerült. Rem Koolhaas munkásságának bemutatása helyett a közönség azzal szembesülhetett, hogy az építészet ma már megkerülhetetlenül interdiszciplináris terület, mind forrásait, mind hatását tekintve.

A konkrét építészeti termést bemutató előadások sorát magyar vonatkozású anyag nyitotta. Ez a dicséretes választás megtartandó hagyomány lehet a jövendő kongresszusok esetében is. Branczik Márta részletgazdag előadása a hazai szakmagyakorlás előtt is jórészt ismeretlen területet: a hatvanas-hetvenes évek építészeti exporttevékenységét mutatta be. A modern építészet emlékeinek kutatása és védelme folyamatosan napirenden lévő kérdés, és az utóbbi évek, illetve a jelenlegi politika által preferált gyakorlat azt mutatja, hogy nem ok nélkül. A szakmán belül szinte általános ellenzést kiváltó kormányzati szándék a Déli pályaudvar lebontására azt jelzi, hogy a szocialista időszak építészete nem képvisel értéket a döntéshozók szemében, és a közvélemény idegenkedését kihasználva különösebb ellenállás nélkül szabadulnak meg a nem kívánatosnak minősített épületektől.

Az állami tervezőintézetek (pl. KÖZTI, IPARTERV) építészeti exporttevékenységének eredményeként létrejött hatalmas épületállomány dokumentálását külön nehezíti, hogy a volt szocialista országokban épült házak részben hasonló sorsra jutnak. Az afrikai, közel-keleti illetve észak-koreai területeken az épületek sorsa jórészt követhetetlen, bár a Google Earth segítségével néha becserkészhető egy-egy jellegzetes alaprajzú középület. A kutatást leginkább a még élő tervezők személyes visszaemlékezései segítik, ezért is jelentős a Kiscelli Múzeum Építészettörténeti Gyűjteményének vezetője által végzett több éves munka, amely még részleteiben is impozáns képet fest a kevés kivétellel a kortársak előtt sem ismert anyagról. Megdöbbentő a hajdani „baráti” országokban létrejött épületek mennyisége és minősége is. A rendszerelvű szemlélet, a modern formanyelv, amely lehetővé tette, hogy kulturális és szolgáltató épületek – iskolák, kórházak – tucatjai épüljenek fel magyar tervezők keze nyomán, a helyszíni adottságokhoz igazodva, egységes típusok és elvek alapján. Zöldy Emil észak-koreai, Ázbej Sándor és Boór Zoltán algériai, Polónyi Károly nigériai, Szabó István ghánai munkái, valamint a kelet-európai példák egy azóta felnőtt, új építész-generáció szemében értékes, és tanulmányozásra érdemes szeletét jelentik a magyar építészet történetének, nemzetközi kapcsolatainak. Branczik Márta előadását a rendszerváltás utáni időszak egyetlen jelentős külföldi projektjével, Zoboki Gábor sencseni kulturális központjával zárta.

A konferencia üdvözlendő nyitása a magyar építészet irányába egy kerekasztal-beszélgetéssel folytatódott, amely résztvevői külföldi származású, Magyarországon élő és alkotó építészek voltak. Anthony Gall (Ausztrália), Oliver Sales (Nagy–Britannia) és Dick Sikkes (Hollandia) más-más területen, de egyaránt hosszú ideje folytatnak építészeti, illetve oktató tevékenységet Magyarországon. A moderátor, Wesselényi-Garay Andor szülőhazájuk, illetve a magyarországi szakmagyakorlás azonos és eltérő vonásairól faggatta áldozatait, olykor meglepő válaszokat indikálva. Rövid bemutatkozásuk már önmagában is nyújtott érdekes felismeréseket. Anthony Gall nyolcvanas évekbeli munkái egy könnyed, vitorlák és póznák ihlette nomád építészeti felfogásról vallottak, míg Magyarországon egyértelműen a Kós Károly nevével fémjelzett irányzat jelentett számára kapaszkodót, és épületei egyre inkább a közép-európai magastetős ház archetípusára hajaztak. A váltást a tervező egyértelműen a földrajzi és nyelvi kontextussal magyarázta, amely szerinte más értelmet ad az építészeti nyelv egyes elemeinek is. Amikor ausztrál tanítványainak borászatot kellett terveznie, nem tudta számukra Hamvas Béla A bor filozófiája című művét angol fordításban odaadni, mert a valódi üzenet számára csak magyarul értelmezhető.

Oliver Sales a részletek iránti érzékenységet, a kis építész-kis iroda-kis ház vonalat jelölte meg saját építészete mottójaként, amely záloga a magyar építőipar magas színvonala – a hallgatóságnak itt akadt először torkán a szó, illetve a hallgatás. A meglepő információ dekódolására Sales azzal érvelt, hogy Angliában az úgynevezett cowboy house kategória az általános, ami valamiféle átlagos színvonalú buherát jelent – vélhetően ez jócskán meghaladhatja a magyar sufni-tuning színvonalát. A magyar építőipar azonban képes gyakorlatilag bármilyen egyedi megoldás kivitelezésére, és a magyar építészek ezzel szabadon élhetnek is.

Dick Sikkes a Roeleveld-Sikkes iroda egyik vezetőjeként holland irodájában dolgozó magyar gyakornokok révén került kapcsolatba Magyarországgal és jutott itteni megbízáshoz. A két ország közötti szemléletbeli különbséget abban látja, hogy míg a magyar építészek hajlamosak egy-egy részletből kibontani a koncepció egészét, addig a praktikus hollandok a formával szemben a koncepciót tartják elsődlegesnek, hisz ma már technikailag bármilyen forma megvalósítható. A Pannonhalmára tervezett látogatóközpont jó példa erre: szigorú logika mentén igazodtak a helyi terepviszonyokhoz és a megkívánt funkcióhoz. Az épület maga ennek a koncepciónak racionális építészeti leképezése, a fekvő, üvegezett hasáb nagyvonalú eleganciája épp ebből adódik.





Külföldi pályatársaink a moderátor makacs faggatódzására sem voltak hajlandóak csúfnak látni és láttatni a hazai viszonyokat, bár az építés-szabályozás rendszerét egyöntetűen lesújtónak ítélték. Dick Sikkes hangsúlyozta, hogy a magyarok sosem elégedettek, és hajlamosak mindig mindent a nulláról újra kezdeni. Ugyanakkor szerinte a pályázati rendszer révén a magyar építészeti gondolkodás szabadságot és nyitottságot élvez. Bátorította a fiatal építészeket a külföldi gyakorlat megszerzésére, hisz a komplex kihívásoknak eleget tevő feladatok megoldása nagyrészt a jó kommunikáción múlik. A hollandoktól elleshető pozitívumként a külső hatások iránti nyitottságot említette. Anthony Gall érzékletes hasonlattal ábrázolta a szülőföldje és Magyarország szemléletbeli különbségét: Ausztráliában a tér végtelen, a gondolkodás viszont két pólusra szűkül, nincsenek alternatívák, valami vagy fekete, vagy fehér. Magyarországon szerinte épp a fordítottja igaz – és bár ő ezt nem állította, könnyen adódik a következtetés, hogy az örök elégedetlenségért talán a kétségkívül jellemző végtelen agyalás is felelőssé tehető. Az angol hidegvér és a magyar érzelemtúltengés toposzait viszont az előadók nem vették magukra.

Megszívlelendő, amit egybehangzóan a magyar építészet szabad szárnyalásának akadályaként említettek – a Mester szerepének túldimenzionálását. Az angolszász kultúrában ez a fajta hierarchia nem létezik, nincs tiszteletreméltó és megfellebbezhetetlen vélemény, és kánon, ennek előnyei elsősorban az oktatásban látszanak.. A hallgatók szabadon kísérletezhetnek, és ez a későbbi kreativitás, a probléma-érzékeny egyedi megoldások záloga. Angliában bevett gyakorlat, hogy három éves tanulás után munkába állnak az építész-hallgatók, majd néhány év után ismét folytatják tanulmányaikat.





A hazai szakmagyakorlási viszonyok legfőbb hiányosságának mindhárman a túlszabályozást tekintették, amely következtében az épület unalmas fogyasztási cikké válik. Dick Sikkes elmondta, hogy Hollandiában nem okoz problémát, ha egy épület kilóg a szabályozás alól – ha jobb, mint amit a szabályzat enged, nyugodtan megépülhet.

Összességében a hazánkban komoly megbízásokat maguk mögött tudó építészek véleménye szerint demokratikusabb szemléletű oktatási és szakmagyakorlási rendszer mellett a magyar építészeti és gondolati potenciál hallatlan virágzásra lenne képes - ezt mindenesetre jól esett hallani.





A kongresszus külföldi előadói ezekre a gondolatokra rímelő példákat mutattak be - erős koncepció nyomán született, komplex és nyitott szemléletet tükröző épületeket, melyekre a globális világ kulturális sokszínűsége termékenyen hatott – az előadásokról részletesen cikkünk következő részében olvashatnak.

Zöldi Anna