Lencsék a gyepen - Steven Holl múzeumbővítése Kansas Cityben

A Bloch Building-nek elnevezett új épületsor a helyszín topográfiájának megfelelően kialakított változó szintjeivel igen komplex struktúra, mégsem érezzük bonyolultnak, hiszen Holl és társa, Chris McVoy egyszerű, világos útvonalakat jelölt ki az épületen belül.

Nincs még egy múzeum az Egyesült Államokban, amelyik versenyezhetne a Kansas Cityben álló Nelson-Atkins Múzeum gyönyörű fekvésével. Az 1933-ban elkészült puritán, oszlopos, neoklasszikus épület egy teraszosan lejtő, gyeppel fedett dombon áll, akár egy királyi palota. Amikor 1999-ben a múzeum bővítéséről döntöttek, a klasszikus homlokzatot adottságként és érinthetetlenként értelmezték. Az új épületrész elhelyezésére elég hely kínálkozott az épület mögött, és a hat meghívott építészből öt így is gondolkodott. A hatodik építész Steven Holl volt. Az 1947-es születésű és a 70-es évek közepétől közismert Hollról a hízelgők azt mondják, hogy igen öntudatos, a kritikusok pedig úgy beszélnek róla, mint elefántról a porcelánboltban. Nem meglepő tehát, hogy Holl nem kívánta a múzeum mögé rejteni új épületét. Különböző alakú, földalatti galériákkal összekötött átlátszó üvegdobozokat helyezett el a domboldalon, amelyeket lencséknek hív. A régi múzeum homlokzati látványát végérvényesen meg akarta változtatni.

Holl eddigi legfontosabb épületei a Helsinkiben megépült Kiasma Kortárs Művészeti Múzeum és az M.I.T. kollégiumi épülete. Nem a gyakorlati problémák megoldójának, annál inkább ösztönök által vezérelt építésznek tartja magát. Írásaiban gyakoriak a harcos kijelentések. ”Csakis létezésünk erőteljes és szenvedélyes bizonyításával juthatunk el a Mallarmé által megfogalmazott ´negatív késztetésekhez”, írja. Holl épületei intellektuálisan provokatívak, és nem mindig alkalmazkodnak a megbízó igényeihez, akikkel néha viharos vitákba keveredik. Nem ragaszkodik a szépség általánosan elfogadott eszméihez sem. Ennek ellenére a Nelson-Atkins zsűrije Hollt választotta, és műve az ilyen nagyságrendű épületeknél jellemző változtatásokhoz képest szinte teljesen eredeti formájában épült meg. ”Holl volt az egyetlen, aki megértette, mit akarunk. Azonnal tudtuk, hogy rá van szükségünk”, mondta nemrégiben a múzeum igazgatója, Marc Wilson.

Mint az azóta kiderült, a júniusban megnyílt épület nemcsak Holl legjobb munkája, de egyben az utóbbi idők legjobb múzeuma is. Nem a merészsége miatt rendkívüli, hisz azt Holltól megszokhattuk, de dicséretre méltóan használható: átlátható az elrendezése, kiállítóterei kellemesek és logikusak, és az épületet elárasztja a természetes fény. A domboldalon szétszórt öt üvegszerkezet nem űz gúnyt a régi épületből, hanem szinte táncol előtte, és bevonja a kompozícióba.

Az eredeti múzeumépület rendíthetetlenül szimmetrikus, oszlopos központi csarnokkal, amely jobban illene békeszerződések aláírásához, mint műalkotások megtekintéséhez. Holl jobb oldalon elhelyezett lencséi megzavarják ezt a szimmetriát. Az épületre nagyjából merőlegesen állított vonalban a domboldal lejtését követő sort alkotnak. A dombtetőn álló első és legnagyobb lencse a régi múzeum homlokzatát L alakban veszi körül, így az új és a régi rész kapcsolódása által egy olyan négyszögletű udvar jött létre, amelyen keresztül mindkét épületrész megközelíthetővé vált. Az udvar közepén négyzetes medence áll, benne Walter de Maria nyugalmat sugárzó szobrával.

A Bloch Building-nek elnevezett új épületsor a helyszín topográfiájának megfelelően kialakított változó szintjeivel igen komplex struktúra, mégsem érezzük bonyolultnak, hiszen Holl és társa, Chris McVoy egyszerű, világos útvonalakat jelölt ki az épületen belül. A régi épület díszes előcsarnokával ellentétben Holl háromszintes, szabálytalan alakú, rámpákkal, lépcsőkkel és teraszokkal szabdalt átriuma folyamatos mozgásra késztet. A hosszú, keskeny, fehérre festett teret elárasztja a természetes fény. A galériaszint a parkolóból, és egy hosszú rámpán át az utcaszintről is megközelíthető. Az üveghomlokzatok földfelszín alá történő meghosszabbításával Holl elérte, hogy a parkolóból való megérkezés ne legyen alsóbb rendű. A Bloch Building egyike azon kevés múzeumoknak, ahol annak ellenére, hogy nem szeretik, végre elismerik, hogy az emberek nagy része autóval érkezik.

Az átriumból galériák sorába jutunk, teraszosan lefelé haladva, egyikből a másikba lépve, de a párhuzamosan végighúzódó rámpán is elhaladhatunk mellettük, akárcsak egy belső utcán. A galériákban a megvilágítást a homokfúvott üvegezett gádorablakokon bejutó, a födém boltozatos íve által visszatükrözött természetes fényt biztosítja. Holl egyik írásában utal arra, hogy az építészet egyik feladata a fény, a hang, az árnyék, az idő, a színek és a mozgás érzékelésének felerősítése, és itt a fényt valóban építőanyagként kezeli. Az ablakokon és az üvegfalakon keresztül beérkező fény gyengéden és egyenletesen szóródik szét a terekben, néhol alkóvokban diszkréten elhelyezett mesterséges fényforrásokkal kiegészítve.

A lencsék már kívülről is utalnak a fény drámai jellemzőire, és ki is használják azt. Bár erős napfényben az üveg mélysége és misztikuma kevésbé érzékelhető, felhős időben a látvány éteri. Éjszaka, a belső világítással és a hold puha fényében ragyogó homlokzatokkal az épületek súlytalanul lebegő tárgyakká, fényszobrokká válnak.

A Bilbao-effektusnak köszönhetően (Bilbaóban ugyanis Gehry Guggenheim-épülete óta ötszörösére nőtt a látogatók száma) egyre több neves építészt kérnek fel múzeumok tervezésére. Felmerült, hogy a rendhagyó, izgalmas múzeumépületek magáról a művészetről vonják el a figyelmet. A Nelson-Atkins esetében Holl legalább olyan értékeset és feltűnőt alkotott, mint Gehry, a Herzog & de Meuron páros, vagy épp Jean Nouvel, mégis, a művészettel itt találkozni fenséges és üdítő élmény. Az épület szinte mágnesként vonz, majd belépve visszavonul, és a galériákba érve az építészet már teljesen átadja a terepet a művészetnek.

Meghökkentő, de minden mű, ami a régi múzeumból átkerült ide, jobbnak tűnik, mint eredeti helyén. A lencsék között kialakuló, a tájba illesztett zöldtetőkkel fedett tereken szoborkert alakult ki. A galériákban sétálgatva eszünkbe se jut, hogy a föld alatt járunk, és valóban, az egyenetlen földfelszín vonala miatt ez több helyen így is van. A Sol LeWitt munkáit bemutató kicsi, kápolnaszerű térből, vagy az Isamu Noguchi szobrait tartalmazó nagy galériából például rálátunk a gyepre.

Ebben a környezetben a grandiózus, templomszerű Nelson-Atkins épülete is szebb lett. Holl műve látszólag tudomást sem vesz a régi épületről, hisz mindenben ellentmond annak. Holl elkerülte a régi dicséretére visszhangként átvett építészeti elemek csapdáját. Ehelyett épületei könnyedek és gyengédek. Asszimetriájuk súlyt ad az eredeti épületnek és még a főszerepet is átengedi annak. Holl a maga egyéni módján sokkal inkább kifejezi tiszteletét a Nelson-Atkins régi épülete előtt, mintha formailag viszonyult volna hozzá.

Paul Goldberger cikke a The New Yorker című hetilapból
szemle: Plótár Fatime
a képek forrása: Steven Holl Architects