Lépcsőházi gondolatok

Amikor az embert valami nagyon izgatja, akkor a vértoluláshoz hasonló gondolattolulást él meg. A fejében van minden érv és ellenérv, de hirtelen azt se tudja, melyiket mondja előbb, ezért rendszerint meg sem szólal, hallgat. Elmenet a lépcsőházban aztán lecsillapodván, már minden gond nélkül kezdene gördülékeny megfogalmazásába a mondandójának. Az idei építészkongresszuson élhettük át ezt az érzést, amikor Baán kormánybiztos úr megkérdezte, na akkor ki tud mondani példákat parkoknak múzeumokkal való beépítéseire, amelyek úgymond végletesen megváltoztatták a park státuszát… Hanusovszky Katalin írása.

A teremben sokszáz építész ült, köztük mesterek, tanítványok, DLA-k szép számmal és néma csönd. Felfoghattuk ezt abban a pillanatban leforrázott meghátrálásnak is, holott egyáltalán nem erről volt szó. Az építészek nem verbális közszereplők. Az építész jó esetben rajzzal, makettel, látványtervvel, tehát vizuális megjelenítéssel mondja el a véleményét. És ezek nem alkalmasak slágfertig válaszokra.

Másfelől nincsenek jó hasonlatok és párhuzamok. Felületesen lehet mondani, hogy milyen és miért van ott múzeum Bilbaóban és a Spree szigeten vagy milyen és miért olyan a Central Park és a Guggenheim, de igazán egyik sem hasonlítható ahhoz a helyzethez, amit most egy nemzetközi pályázat fog eldönteni a Városligetben. És a példák nem adnak okot néhány mondatos válaszokra.

Akik ezen a napon megszólaltak mint előadók, valamennyien érdekeltek a múzeumtervezésben. Meglehet potenciális indulói is a városligeti pályázatnak. Most, hogy itt vannak, építész szemmel, de voltaképpen turista időtartamban gyorsan “kiszaladnak” és megtekintik majd a helyszínt és látnak amit láthatnak, így március elején a lepukkant, szinte sorsára hagyott öreg méltóságos óriásból. Csak remélni lehet,hogy akinek van szeme, azt megérinti a lényeg a látványból.

Ezt megelőzően a bevezetésben Fürjes Balázs kormánybiztos előadását hallgatva, az a kép kezdett körvonalazódni, hogy valószínűsíthetően hazánkban jelentős olajkincsre bukkantak a kutatók, így minden kulturális lemaradásunkat, amelyet a közelmúlt kevésbé dicső korszakai ránktestáltak, most rövid időn belül megvalósíthatjuk. Ám, ha mégsincs olajkincsünk, nos akkor a fejlődés felett érzett örömünk egy ugyanakkora mértékű szorongással fog társulni, mint amikor valaki albérleti szobából villaépületbe költözik és megkapja az első villanyszámlát.

A mindig felmerülő érvek között szerepel, hogy van a világon másutt is múzeumi negyed.

Láthattunk is a kongresszus folyamán illusztrációt Dubaiból, ahol a brit Foster&Partners tervezte múzeum épülettel a dubai Boldogság-sziget utolsó, eddig hiányzó láncszeme is helyre került, a többi épület terveit, Zaha Hadid, Tadao Ando, Jean Nouvel és Frank Gehry kulturális intézményeit már korábban a nyilvánosság elé tárták. A Louvre Abu Dhabi számára, melyet Jean Nouvel tervez, 30 évre szerezték meg a franciáktól a névhasználati jogot. Nem mellesleg a múzeumoknak világhírű tartalmat is nyújtani kell, a Louvre és több más vezető francia múzeum az Agence France-Muséums koordinálásával 15 éven keresztül saját anyagából biztosítja a kiállított műtárgyakat is. A franciák ezekért a szolgáltatásokért összesen egymilliárd dollárt kapnak.Ha a képekről eddig nem volt nyilvánvaló, akkor ebből is tudhatjuk, hogy ott már korábban találtak olajat, sokat.

Erik Nobel előadásában építészeti hitvallását mutatta be. És ha már múzeumról esik szó,egy észtországi pályázatra tervezett rádió-televízió székházat egy park közepén, bizonyítandó, hogy milyen szépen lehet a zöldet integrálni egy épületbe transzparens terekkel, épületbe betüremkedő zöldekkel. A bemutatott park és benne a tervezett múzeum egy lakótelep közepén található. Körülötte a korábban mindnyájunkat uniformizáló szocialista béketábor-filing, kockaházak katonás rendben. Hirtelen arra lehetett gondolni, hogy talán még ma is lehet elképzelés arról a néhai vasfüggöny túloldalán (ami mára áttetsző drapériává változott), hogy az innenső oldalon talán nem is ugyanaz az európai történelem játszódott le a múltban és az itt lévők csupán képzelik, hogy valaha európai léptékű, kultúrájú városokban laktak.

A kongresszus alapképlete a múzeumozás volt, Csanády Pál már megszokottá vált és ismétlődően kitűnő szervezésében a kiválasztottak nyilván azzal a szándékkal mutatták be múzeumtervezési tapasztalataikat, hogy valami világbéli összképet kapjunk erről az aktuális témáról. Az aktualitást elsősorban az adja - mint ez elhangzott - hogy Magyarországon száz éve nem írtak ki nemzetközi tervpályázatot.

Ez elsősorban azoknak az építészeknek lenne nagy öröm, akik az építészek világelsőivel mérkőzhetnek. Hogy mégsem az maradéktalanul és van ebben sok keserűség is? Igen van. A múzeumtervező stockholmi Bolle Tham és Martin Videgard szerint akkor van vagdalkozás és ellenkezés, ha nincs elemzés, nincs előkészítés….

Martha Thorne a Pritzker díj ügyvezetője sok példát hozott múzeumokból, ezek közül az egyik legérdekesebb volt Chicago valamikori Rákosrendezőjének átépítése parkká, kulturális városi találkozóhellyé. Nagyszerű kortárs munka a jómódú Amerikából, egy rozsdaövezet hasznosítására. Vásáros Zsolt kitűnő installációs munkái a múzeum “névtelen” tervezői munkáihoz tartoznak.

A térrendezések, ideiglenes burkolatok arra is rámutattak, hogy a kortárs múzeumi kiállítás mennyire elszakad az őt körülvevő épülettől. A flexibilitás, a világítások, a térkompozíciók önálló építészeti értéket hoznak létre.
A kongresszus második felében két szimpatikus fiatal svéd építész mutatta be múzeum terveit Bolle Tham és Martin Videgård (Tham & Videgård, Stockholm).

Többféle megbízást is sikerrel teljesítettek múzeum ügyben. Egyik múzeumuk a Kalmar-i, amely kis költségvetésből épült, egyszerre nyerte el a város lakóitól a város legrondább épülete első díját, majd a legszebb épülete második díját. Múzeumfelfogásuk akárcsak Erik Nobelé azt bizonyítja, hogy az ünnepélyes hangulatú múzeumok marginális szerepükből kilendülve válnak társadalmi szereplővé, eseménnyé, amiről beszélni kell és érdemes. Elhatárolt klub jellegből össznépi programot céloznak meg, egyben figyelmeztetnek, hogy itt valóban nem a reprezentáció játssza a főszerepet, sokkal inkább a hozzáférhetőség jó konstrukciója. Épületeikben építészetileg sem az expanzió, a monumentalitás a lényeg, hanem a belső terek minél izgalmasabb flexibilisebb használhatósága, építészeti eszközökben minél visszafogottabb előadásmóddal.

A végére maradt az az építész aki miatt bármennyi ideig érdemes volt itt ülni, már csak azért is, mert Mario Botta oeuvre-jében a múzeumok főszerepet játszanak. Ő a múzeum építésben a kulturális brand és a városi jelkép híve, épületeit nem lehet nem észrevenni bármilyen városi szövetben is helyezze el őket. Botta szerint az építészet a társadalom konfliktusait hozza felszínre. A szemantikával rendelkező, az ikonikus múzeum mindig megosztó, de egyértelműen bizonyítja, hogy minden eset más.

Mario Botta nem a szolgáló, hanem az intellektuális alkotó építész. Szerinte az építész igenis felülírhatja a városatyák elképzeléseit, áthelyezhet hangsúlyokat anélkül, hogy az elgondolás komplexitása sérülne. Épületeiben nem egyszer szembesülünk azzal, hogy a múzeum sokszor azt is jelenti, hogy nincsenek pénzügyi korlátok. Signore Mario Botta épít egy szoborházat Borromini tiszteletére, ha körbejárjuk egyszerre csak meghökkenünk, mert valójában a Luganói tó partján áll egy félbevágott barokk templom. A nagyon fiatalon nagyon zseniális és sikeres Borromini első munkái közül, a San Carlo alle Qattro Fontane Rómából. Először a kispolgár szólal meg bennünk, meg van őrülve ez az építész, egy ilyen bonyolult, részletekkel gazdagon feldíszített, szobornak nem szobor,háznak nem ház valamit ideépíteni ?
Aztán felel rá Mario Botta: Arra gondoltam, hogy mennyire örülne Borromini,aki itt született, ha egy reggel felébredve itt látná egy fiatalkori művét….

Ez az építészet. Köszönjük signore Botta ! 

De itt még mindig nem az utolsó előadó szólalt meg, mert még hátra volt a szintén sokak által nagyon várt építész Kas Oosterhuis, akinek az épületében ültünk. A világot körbeépítő építészek persze előadni is nagyon tudnak. A rendelkezésre álló rövid időben mesterien mutatják be hitvallásuk lényeges meghatározóit.

Ez Kas-nál az entitások közötti kapcsolatok, a hálózatelmélet, a háromszögekre bontható héjszerkezetek és a számítógép jelentősége, amely lehetőséget ad az egyedi gyártásra.

Kas Oosterhuis nem degradálja építészetét egy mérnöki képlethalmazba, mert meggyőződése,hogy semmilyen technikai bravúr sem életképes intuíció nélkül. Nincs intuíció, nincs alkotás. Az esszencia a lényeg, ennek megtalálása, kibontása. Lego helyett metaformák, struktúrák, parametrikus tervezési rendszer, méghozzá mindezt a megrendelő bekapcsolásával, vele együtt dolgozva.

Ha csak a ráció kapcsol többszörös sebességre, akkor az nem ad olyan végeredményt, amely kontextusba kerül a környezetével.
Kas nem szeret bonyolult tervrajzokat készíteni. Ő modelleken mutat be és abban gondolkodik, majd szinte rögtön a gyártás következik, a gyártás, amelynek jól érthetőnek és mérnökien megszerkesztettnek kell lennie, de soha nem szabad elfelejteni, hogy a héj csak egy bevonó anyaga a gondolatnak, amit körbezár.

A kongresszus meglehet éppen azért jött létre, hogy meggyőzzön valamiről. Miről is? Az újtól való félelmek ellen? Nincs ilyen. A helyszínek flexibilitásáról ? Ilyen végképp nincs, a helyszínek nem flexibilisek, a helyszínek determináltak. Ahogy Kas Oosterhuis vallja, a legfontosabb a kontextus megtalálása. Ha nincs kontextus, akkor csak holt tárgy van, egy kavics a tengerparton, amit bármikor arrébb sodorhat az apály vagy a dagály. Hogy bárhol, bármikor lehet építeni múzeumot? Nem lehet. A múzeum bizony a jómódú társadalom ajándéka polgárainak és egy lakott köz-térben fontos köz-megegyezés eredménye. Valamennyi előadó építész arról győzött meg, hogy az egyediséget, a determinációt nem figyelembe venni súlyos hiba.

Hanusovszky Katalin