Léptékváltások – Az oświęcim-i egykori nagy zsinagóga emlékparkjáról

"...egyre inkább szükségünk van azokra a múlttal, annak nem csupán dicső, de traumatikus fejezeteivel való kapcsolatokra is, amelyek közösségi megtapasztalása mindig helyben, a mikrohistóriákban gyökerezve, lokális érvényességgel válhat leginkább átélhetővé." A Narchitektura által tervezett oświęcim-i Nagy Zsinagóga Emlékparkot Szabó Levente építész írásával mutatjuk be. 

Hosszú évtizedek kellettek és kellenek a II. világháború, a holokauszt traumái után, hogy a felülről jövő, központi emlékezetnarratívák épített térben való megjelenését felváltsa valami más: az alulról jövő, helyi érvényességű és személyes megközelítései az emlékezet igencsak összetett folyamatainak. „Nem magasabb erők tevékenységének eredménye, hanem szemmagasságból indul, tőled és tőlem." – fogalmazott Jochen Gerz, számos meghatározó, a James E. Young által ellenemlékműveknek[1] nevezett emlékezetprojekt-típus tervezője egy interjúban ezeknek az emlékhelyeknek, az effajta emlékezetaktusoknak a közös hatásmechanizmusáról. Ez a szemmagas nézőpont az, ami szükségképp teremti meg a személyesség lehetőségét, és ez tűnik a 21. század eleji emlékezetprojektek egyetlen esélyének is.

Néhány kilométerre az egykori auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor felfoghatatlan léptékű traumatikus emléktájától, a város – lengyel nevén Oświęcim – történeti központjában kisléptékű emlékpark valósult meg, az 1863 és 1939 között fönnálló, majd szinte nyom nélkül elpusztított Nagy Zsinagóga, s az annak megidézése által megelevenített egykori helyi zsidó közösség emlékére. A két emlékhelyet közvetlen egymás után, 2022 áprilisában, egyetlen nap leforgása alatt jártam be. A történelmi ismeretek, olvasmányok, filmek, megannyi megrendítő vagy éppen közhelyes emlékrétegének helyébe a személyes, zsigeri élmények léptek. Az egykori tábor barakkjai, romjai egyszerre hatottak elementárisan és elidegenítően: a turistacsoportok egymást szorosan követő sorában egyike voltam a mechanikus, idegenvezető által hajszolt "emlékezetfogyasztónak", míg az oświęcim-i emlékpark félreeső ligetében néhányadmagammal volt alkalmam megismerni a hely történetének interpretációját, és átélni annak atmoszféráját. A koncentrációs tábor nyilvánvalóan globális hatású, univerzális, jelképi erejű emléktája után egy, a helyi közösségnek emléket állító, elsőre lokális érvényességűnek tűnő emlékparkot látogattam meg. Hogy az első benyomásomat miképp írta felül minden további tapasztalat, hogy a helyi történetre emlékező projekt miképp nő föl a kollektív emlékezet általános szintjére, nos szememben mindez az emlékpark legfőbb értéke. A két élmény közötti léptékbeli különbség paradoxona mutat rá igazán a „szemmagasságból" induló emlékmunka téri kifejeződésének jelentőségére és lehetőségeire.

Oświęcim városában a II. világháború előtt 20 zsinagóga működött, ami nem véletlen, hiszen a lakosság fele a zsidó vallást követte. A Nagy Zsinagóga épületét 1939-ben – a legtöbb városi zsinagógához hasonlóan – a nácik gyújtották fel, majd a romokat 1940-re a koncentrációs tábor foglyaival takarították el. 80 évig az egykori imaház helyét nem jelölte semmi, e periódus végére már alig maradt nyoma a kollektív emlékezetben. Pedig egy egykor virágzó város, virágzó közösségi és kulturális életének rég kihűlt helyén vagyunk; az egykori épület kulturális jelentőségét jól érzékelteti, hogy 1925-ben a város első elektromos világítással kiépített középülete volt. Mindennek emlékezete és nem kevesebb volt az ide tervezett emlékpark létrehozásának tétje és jelentősége.

A közelben lévő egyetlen megmaradt városi zsinagógát a krakkói székhelyű Narchitektura rekonstruálta, a benne kialakított kiállítással együtt, és az ő nevükhöz fűződik a Berka Joselewicza utcában, a Soła folyó menti területen húzódó új emlékpark kialakítása is. A múzeum messze több, mint kiállítótér: az épületben működik az Auschwitz Jewish Center Foundation, aminek archiválási munkája mellett az edukáció, a párbeszéd fenntartása, számos nyilvános kiállítás, köztéri jelenlét, azaz az emlékezetfolyamatok aktivitásának biztosítása éppúgy célja. Az 1940-től üres terület a zsinagóga hűlt helyeként, hiányaként maradt meg a városszövetben, tanújaként a világháborúnak; az egykori imahely helyét a fák, a növényzet vette át, a természet hódította vissza.

Az emlékpark alapvető koncepciója az eltérő léptékű elemek együttes használatának harmóniája. Nem pontszerű emlékhelyről, hanem fizikai és szellemi értelemben is egymást átfedő rétegek kompozíciójáról van szó. Az emlékpark helye maga a természet: miként az egykori zsinagóga mennyezetének kékes színű festményei az eget szimbolizálták, ma az égbolt valóságosan ott van a hely fölött, a fák ágainak természetes, az egykori boltozatos térlefedést helyettesítő valóságával. A tájépítészeti rendezés ottjártamkor még csak részben készült el: az egykori zsinagóga kontúrjának szegéllyel való megjelölését nem csupán a már kinőtt sárga nárciszok, de az azt tervezetten körülvevő, biodiverz növényzónák gazdag védőgyűrűje csak tovább erősíti majd. Az egykori épületkontúr kirajzolása, a hiány ábrázolása az európai városok szövetéből hiányzó egykori zsidó vallási épületek több példájából jól ismert megoldás. 2001-ben Lipcsében az 1938-ban felgyújtott Nagy Zsinagóga épületének helyén Sebastian Helm és Anna Dilengite terveztek 140 bronz székből álló, az egykori belső teret megidéző kompozíciót. Ugyancsak ebben az évben készült el Heidelbergben a fehér márvánnyal kirakott kontúrú, az egykori zsinagógának emléket állító köztér, amely a hírhedt „Kristályéjszakának" – sok más európai zsinagóga mellett – áldozatul esett imahely belső terét alakította kontemplatív városi köztérré. Az egykori szakrális terek belső terének megidézése egyszerű, de nyilvánvaló gesztus, amely szimbolikusan visszaemeli egykori státuszába az adott helyet, az egykori közösségi használat átélhetőségét kínálva a mai emlékezőnek, a hiányt helyezve az emlékezetnarratíva központjába.

"Az emlékpark koncepciójának fő ötletét egy fotóból merítettük, amely nem sokkal a Nagy Zsinagóga nácik általi lerombolása után készült Oświęcimben, a II. világháború kezdetekor" –fogalmazott[2] Bartosz Haduch, a Narchitektura alapító-tervezője. A pusztulás, a romszerűség megidézése annak hamis pátosza nélkül persze nem egyszerű feladat. Kapóra jött egy tíz évvel az emlékpark tervezése előtti szerencsés fordulat: a tervező 40 db homokkő lapot talált egy kőbányában, amelyeket a kőmegmunkálás munkafelületéül használtak, ezért telis-tele voltak a korongvágó gépek okozta rovátkákkal. E rovátkák ornamentikájának szépségét nem a tervezettség adja, hanem éppen az, hogy egykor alárendelt szerepet töltöttek be a kőmegmunkálás technológiai folyamatában. A véletlenszerűen elhelyezett kőlapok az egykori zsinagóga terében a romszerűség mellett asszociációk gazdag tárházát hívják elő: az egykori imahely padlója, az arra lépő lábnyomok ábrázolása éppúgy eszünkbe juthat, mint ahogy lehetséges olvasatnak tűnik sírköveket, elhagyott temetőt, biblikus kőtáblákat idézni fel magunkban. A tény, hogy alkalmazásukkal lényegében nem más történt, mint egy ipari hulladék „adaptív újrahasznosítására" került sor, jelentősebb, mint elsőre hinnénk: alapvetően erősíti az emlékhely antimonumentalitásából fakadó inkluzivitását.

A Nagy Zsinagóga persze nem nyomtalanul pusztult el. Az emlékpark kivitelezése előtti ásatások számos épülettöredéket felszínre hoztak: a zsinagóga egykori csillárját, padlómaradványokat és zodiákus jegyekkel faragott kőelemeket. Az anyagi valóságban fennmaradt elemek éppoly fontosak, mint az imahely egykori terének imaginárius láttatása. A kiásott leleteket a közeli múzeumban mutatták be, az egykori épület és használó közösségének alaposan dokumentált kontextusában. Ugyanakkor az emlékpark fontos elemét képezi az egyik padlótöredék, amely éppúgy segíti az építészeti és tájépítészeti elemek elvontságát átélhető valósággá transzformálni, mint a megtalált csillárról készített, és egy kis vízfelület fölé belógatott másolat díszletszerű gesztusa.

Az egykori belső tér megjelölése, a kőtáblák vagy az archeológiai karakter megidézése mellett az emlékpark újabb rétegét annak berendezései testesítik meg: a padok és az az ék alakú információs felület, amelyhez hasonló a múzeumban és annak környékén is helyet kapott. Itt a zsinagóga makettjét és egy archív fotóját fogadja be, illetve információt ad a látogatóknak az épület történetéről. A padok zodiákus jegyeket kirajzoló perforációja utalás az ásatások során megtalált, faragott kövek ornamentikájára. Megannyi rejtett üzenet, ami bevonódásra, emlékmunkára hív, mégsem kizárólagosan, hiszen eltérő léptékű elemei az emlékparkban önmagukban is működő, teljesértékű beavatkozások.

A folytonos léptékváltás, ami az emlékpark tágabb környezetében, és magában az egykori zsinagóga belső terét újólag megtöltő épített elemek között barangolva a látogatóban is megtörténik, a lehető legjobb dolog annak elérése érdekében, hogy az emlékezet élővé, személyessé váljon. Az árnyékos városi parkban való séta, a rovátkolt kövek taktilis élménye, a nárciszok illata, a padon való ücsörgés hétköznapisága, az apró archeológiai jelek mind-mind, egymástól függetlenül, vagy egymással tetszőleges kombinációban átélhető, észlelhető, különféle léptékű építészeti-tájépítészeti elemek. A kis emlékpark erejét éppen ez adja: nyitva hagyja a befogadás módját, mélységét, lehetőséget adva a látogatónak a hétköznapi parki élményre éppúgy, mint az emlékezés személyes vagy közösségi megélésére.

A mű tehát nyitott, a szó minden értelmében: térileg, hiszen zárt teret idéz meg, de csupán az alaprajz síkján vagy éppen a kőlapok elfogyó kompozíciójával, töredékességével. De átvitt értelemben is igaz ez a nyitottság, a befogadás, átélés szabadságát, sokféleségét, olvasatát szabadon hagyó koncepció maga is nyitott, narratíváktól mentes, éppen ezért tűnik érvényes kortárs emlékhelynek.

A helyet felülíró, uraló emlékművek ideje lejárt, még akkor is, ha napjainkban is születik belőlük bőven, hogy hatástalan, groteszk, a befogadásnak csak az illúzióját kínáló, és éppen ezért biztosan átmeneti berendezéseivé váljanak köztereinknek. E folyamattal fordítottan arányosan, egyre inkább szükségünk van azokra a múlttal, annak nem csupán dicső, de traumatikus fejezeteivel való kapcsolatokra is, amelyek közösségi megtapasztalása mindig helyben, a mikrohistóriákban gyökerezve, lokális érvényességgel válhat leginkább átélhetővé. Éppen ezért emlékhelyek esetében a „design" leginkább a hely karakterének alárendelve képes kifejteni a legerősebb hatást. Nem másnak vagyunk tanúi e kis lengyelországi emlékparkban, mint ezen felelős és érzékeny tervezői megközelítés legjavának.

Az emlékezetprojektek igazi tétje ma erősebb, mint azt néhány évtizede, éve, vagy akár hónapja hittük itt Kelet-Közép Európában. A közelünkben zajló háború felerősíti annak jelentőségét, milyen módon reflektálunk azokra a történelmi tapasztalatokra, amelyek globális vagy éppen helyi jelentőségű mintázatait kénytelenek vagyunk újra és újra megélni. Oświęcim emlékparkja éppen e szempontból a leginkább figyelemre méltó. Tervezői minden figyelmükkel a hely, annak története, egykori és mai karaktere, részletei felé fordultak, s hozták létre egy felemelő, nagyerejű helyét a II. világháború, a holokauszt emlékezetének globális rítusaival, interpretációival sokszor elfedett, élő emlékezet esélyének. Ugyanakkor munkájukkal épp a helyen, a helyi érvényességen keresztül mutatják fel a városon, a lengyel történelmen, vagy a II. világháború tragikus eseményein és veszteségein messze túlmutató, egyetemes jelentőségű és mindenkor aktuális módon a humánumba vetett töretlen hit értelmét és jelentőségét.

Szabó Levente

[1] James E. Young: The Counter-Monument: Memory against Itself in Germany Today, in: Critical Inquiry, The University of Chicago Press, Vol. 18, No. 2 (Winter, 1992), pp. 267-296, https://www.jstor.org/stable/1343784
[2] Tom Ravenscroft: Narchitektura creates memorial park on site of Oświęcim´s Great Synagogue, 4 March 2021, https://www.dezeen.com/2021/03/04/narchitektura-great-synagogue-memorial-park-oswiecim-auschwitz/

Az írás eredetileg a Zeppelin Magazine 2022 őszi számában (#167) jelent meg.

A cikk az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

Szerk.: Winkler Márk