M3 – Nagyvárad tér: a simogató
A kórházak közé ékelt állomás korábbi fakó, hideg, már-már stresszes világát most sikerült melegséggel és nyugalommal megtölteni, üresen kongó tereit szabaddá, szellőssé változtatni.
Visszafogott ünnepélyességgel adták át a több mint öt és fél éven át felújítás alatt állt M3-as metró utolsó két állomását. Az eseményre a Nagyvárad téri állomáson került sor, nem véletlenül. Jól lehetett fotózni a peronra mozgólépcsőn megérkező vezetőket, meghívottakat, megfelelő rálátás nyílt a beszédet tartó elöljáróságokra, készülhettek képek lentől, föntről, különféle izgalmas háttérrel. Bőven volt lehetőség a jó beállításokra, hiszen az állomás számos izgalmas perspektívát nyit meg előttünk.
Pedig alakulhatott volna másképpen is. Hiszen az utolsó két megújult állomás alapképlete, adottságai nagyon hasonlóak, mégis teljesen eltérő értelmezést kaptak. A belvárosi mélyalagutas szakaszból a felemelkedő metró északon a Lehel, délen a Nagyvárad térnél válik kéregvasúttá, s mindkét állomást a társaihoz képest tágasabbra tervezték, hiszen egy időben végállomásként is szolgáltak. Míg azonban a Lehel téren a túlzott méretű tereket inkább emberléptékűvé, intimebbé szűkítették vissza, a Nagyvárad tér átépítésének koncepciója bátran nyúlt hozzá a szellős tériséghez, a hátrányból igyekezett erényt faragni.
Amikor az észak–déli metró első, a belvárostól délnek tartó szakaszát 1976-ban átadták, a Nagyvárad tér volt a vonal végállomása. Igaz, ezt a szerepet csak néhány évig töltötte be, mivel 1980-ra már elkészült a Kőbánya-Kispestig futó teljes déli vonal. Az üzemeltetés szempontjából ettől függetlenül máig kiemelt jelentőségű maradt.
A nagy utasforgalom mellett három szinten, 150 méternyi üzemi térrel is rendelkezik, benne szakszolgálatokkal, műhelyekkel, illetve itt van lehetőség a szerelvények visszafordítására is. Ez az adottság megnehezítette a felújítást is, hiszen az állomást, akárcsak északi párját, a Lehel teret csak rövid időre lehetett teljesen kivonni a forgalomból. Mindösszesen nyolc hónapra zárták le teljesen, a legnagyobb munkákat akkor, feszített tempóban tudták csak elvégezni. Számos egyéb munkafázis a metróüzemelés mellett zajlott. Az állomás, első ránézésre alig észrevehető módon, a bejárattól távolodva tágul, a Kőbánya-Kispest felé tartó vágány pedig ívesen folytatódik, hogy az állomást elhagyva elérhesse a kihúzóvágányt.
A felújítás tervezésével megbízott Brückner Dóra kiindulópontként fel szerette volna fejteni a Nagyvárad tér állomás eredeti koncepciójával kapcsolatos érzéseket, értelmezéseket. Dúll Andrea környezetpszichológus segítségével sok utast, térhasználót megkérdeztek, számos tapasztalatot szereztek.
A megfigyelések első rétege már kezdetektől fogva nyilvánvaló volt: a tér nagy, jórészt kihasználatlan, kong, helyenként még megfelelő világítás sincs benne, másrészt az emberek által használt útvonalak zsúfoltak. A kétszintes állomás galériája hosszan nyúlik végig a vágányok felett, de a bejárati térségeket leszámítva lényegében kihasználatlan, üres. Ugyan négy széles lépcső vezetett fel a peronról – amelyből az egyik a déli végfal irányába tartott, azonban ott kijárat nem lévén, sehova sem vezetett –, de az utasok lényegében csak az elsőt használták. A galériaszinten régi budapesti tablókat raktak ki, de azt a közönség elkerülte. Akárcsak a végtelenbe nyúló, barkácsmódszerekkel odatákolt szerényebb lelkületű cipőboltot – a bódévilágból a peronra is jutott.
A megfigyelések második szintje viszont már ennél összetettebb, így elsőre kevésbé bizonyult kézenfekvőnek. Ez annak a szerencsétlen véletlennek volt köszönhető, amely a környék kórházait vizuálisan is összekapcsolta a metróállomással. A Nagyvárad tér utasforgalmának legnagyobb része a környező kórházak valamelyike felé irányul, az itt megfordulókat tehát eleve szorongás, rossz kedv, idegesség gyötri, amire az állomás korabeli megjelenése nem tudott kellő feloldást nyújtani. Épp ellenkezőleg: fakózöld falai, a fém és üvegfelületekre építő hideg anyaghasználata a kórházi miliő asszociációját kelthette.
A felújítás alapkoncepciója két fő problémárakereste a megoldást. A kedvezőtlen téri adottságokat igyekezett valamelyest ésszerűsíteni, és a szorongással teli miliőt csillapítani úgy, hogy az utasokat lehetőleg ne egy kórház várótermére emlékeztesse. A terek rendberakása a közlekedési útvonalak újragondolásával kezdődött. A meglévő lépcsőket elbontották, továbbá a legfőbb irányba, a bejárathoz közel mozgólépcsőket helyeztek el. Az állomás derekán galériahíd ível át, amelynek egyik oldalára a két akadálymentes lift került, a másikról pedig az állomás – a korábbi négy helyett – egyetlen lépcsője indul. A galériaszint további része azonban az utasforgalom számára megmaradt holt térségként, mivel a déli oldalról már csak az üzemi és szolgálati helyiségcsoportok nyílnak. Így is sokat sikerült tisztítani mind a peron-, mind a galériaszinten. Az állomás korábban lépcsőkkel és hidakkal megtört tere most átlátható, szellős és világos lett.
A másik fő kérdés az állomás hangulatának feloldása volt, amire a legfőbb eszköz a megfelelő színek, motívumok és anyagok megtalálása. A színhasználat igen kényes kérdés a metróállomások esetében, hiszen a felszín alatt, idegen környezetben kell megnyugtató megoldást nyújtani az ott mozgó emberek számára, a tér adottságai miatt szokatlanul nagy, homogén felületekben gondolkozva. A Nagyvárad tér esetében egy teljesen nyitott terű, nagy légterű állomáson találjuk magunkat. A mindkét szinten 120 méter hosszan végigfutó felület színvilága az egész állomás atmoszféráját befolyásolja. Az állomás meghatározó színe az élénk narancssárga lett, amely a galériaszinten nagy paneleken, lényegében megszakítás nélkül vonul végig. A peronszinten, a vágányok mögött azonban szükség volt valamilyen többletrétegre, ha úgy tetszik, egy konkrétabb üzenetre.
A vágányok mögötti, akusztikai szerepet is betöltő falak oldalanként 200 táblából összeálló, végtelenített képzőművészeti alkotásokká váltak. A 120 méteres felületekre egy olyan motívum került, amely különböző, véletlenszerű elrendezésekben, játékos rajzolatként fut végig. Brückner János képzőművész alapmotívumnak a tenyeret választotta és annak is egy olyan, részben széttárt, támogató, segítő, simogató vagy éppen a kézfogára emlékeztető mozdulatát, amely alapvetően kötődik a testhez, egyúttal valamelyest az orvosi környezethez is, ugyanakkor a kezet látva a védelemre és a megnyugvásra asszociálhatunk. A motívum egy öt táblából álló rendszerből áll össze. Ez a kialakítás rugalmasságot nyújt, így noha maga a tenyér mindenütt ugyanaz, számos variációban, csoportosításban kerülhet a falra. Minden tenyérrajzolat közé egy semleges tábla is került, ezzel oldva a motívum sűrűségét. Maga a mintázat a fémlemez táblák perforációjával készült, hét különböző lyukméret segítségével.
A végfalakra, az oszlopokra és a kisebb falfelületekre kismozaik mintázat került a szürke három árnyalatában. Ezek, két kivételtől eltekintve véletlenszerű rasztereket képeznek, a végfalakon azonban az áramló mozaikkockák egy-egy konkrét, pixeles mintázattá állnak össze. A déli, szinte teljesen feltárulkozó falfelületen egy kenyérmotívum rajzolódik ki a peronon, ami folytatódik a galériaszinten is. Az északi oldalon ezzel szemben sokkal rejtettebb a mozaik. A mozgólépcső alatt, egy intim, zárt térség alakult ki, közepén méretes padcsoporttal. A bútorok természetesen a már a többi állomáson megismert, betonból öntött, a régi műanyag ülőkék formavilágára építő padcsaládhoz tartoznak. E térrész végfalára egy vertikálisan szeletelt motívum került, egyfajta függöny, ami szinte lebegteti magát a falat, jelezve, hogy az állomás utastere ugyan itt véget ér, de mögötte az üzemi rész és maga a metróvonal még hosszasan folytatódik. Lezár, de mégis nyitva hagy, konkrét, de mégis lebegtet – vagy akár a metrószerelvény szele lebbenti meg?
A véletlenszerű kismozaikok emellett végigkísérnek minket az állomás külső tereiben is, hiszen az aluljáró beszűkülő, majd ismét kitáguló bejáratát is ezek foglalják keretbe. Szintén ez a motívum vezet el bennünket az aluljáró két ellentétes sarkában elhelyezett lifthez is.
Az állomás tere további érdekességeket is tartogat. Míg a középső térséget felülről a Pöttyös utcánál már megismert, fagyapot akusztikai álmennyezet zárja, addig az állomás hátsó tere fölé négy, ötméteres átmérőjű, közel másfél méter magas, egyedileg tervezett csillár került. Az eltúlzott méretű csillárok belső része ugyanolyan csíklámpákból áll, mint amiket az állomáson mindenütt megtalálunk, palástjuk azonban dekoratív. Az építész és Bojti Márton képzőművész tervezte lámpák külső héját háromrétegű, szabálytalanul csavart corten acél szalagsor alkotja. A palást a fényt jól irányítja lefelé, de valamelyest át is engedi azt, így változatos rajzolatok jelennek meg a mennyezeten. A csillárokból „kicsapó" fényfoltok a tábortűz villódzó fényeire hajaznak, ami a palást vöröses-barnás színvilágával egyetemben melegséget nyújt az utasoknak. A képzőművészeti leírásból az is kiderül, hogy a gigantikus lámpákat a csirkekeltetők ihlették, amelyek így az életet, az életben maradást is jelképezik. A világítótestek formavilága egyúttal a ’70-es éveket is megidézi, ezzel egyfajta kapcsolatot teremtve az állomás múltjával.
Az állomás ugyan dobozszerkezetként épült, azonban nyugati fala íves, ezért nem alkot téglatestet. A tér berendezésénél szükség volt egy középső, egyenes tengely meghatározására, amely segített a különböző elemek, padok, információs panelek felfűzésében. Ez a rend vezet el minket az előtérbe, majd a felújításra váró aluljárón keresztül a felszínre. Az útkereszteződés két átellenes sarkára, a Szent István Kórház és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem előterébe került az aluljárót és az utcaszintet összekötő két lift. A decens üvegdobozok elülső oldalaira, a liftajtók köré határozott, az állomáson is használt narancssárga keretezés került, amely azon kívül, hogy jól kijelöli az irányokat, befogadja az összes szükséges elemet: információhordozót, elektromos kijelzőt, hangszórót, világítást, hívógombot.
Nyilván nem tudjuk megjósolni, hogy a korábban kevésbé népszerű Nagyvárad téri állomás a jövőben mennyire lesz sikeres – lehet, hogy érdemes lenne a tervezés előtti felmérést egy idő után megismételni –, de az már most is biztosan elmondható, hogy az állomás teljesen felfrissült, rendezettebb lett, grafikai megoldásai révén pedig kifejezetten izgalmassá vált. A korábbi kopárság és fakóság helyén derűs, melegséget sugárzó tér jött létre, amelyre a galériáról élmény letekinteni. Nem véletlenül volt vonzó terep a megnyitón serénykedő fotósok számára. Noha ilyen alkalom általában csak egyszer adódik a megújult állomás életében, nem kétséges, hogy az összkép a mindennapokban is kellemes, nagyvonalú vizuális élményt nyújt.
Bán Dávid
Szerk.: Winkler Márk
