M3 – Semmelweis Klinikák: a lecsendesített

A metróvonal eredeti állomásai merész, néha túl merész építészeti világgal kísérleteztek. A korábbi Klinikák erőteljesen karakteres megjelenését a mostani felújítás elegánsan visszafogta, az utasokat egy nyugodtabb, de finom eszközökkel szintén játékossá tett környezet várja. Bán Dávid írása.

A Semmelweis Klinikák metróállomás egyfajta kakukktojás. A Belváros felől nézve ez az utolsó mélyállomás, innentől kezdve a szerelvények emelkedésnek indulnak, és mire a Nagyvárad téren keresztül a Népligethez érnek, már kéregvasút kialakítású alagútban futva érik el a felszínhez közeli vonalvezetésüket. Ugyanakkor ez a kevés kisforgalmú állomás egyike, amely a felszínen semmilyen keresztirányú, pontosabban semmilyen egyéb közösségi közlekedési kapcsolattal nem rendelkezik. A környező térséget leginkább az egészségügyi intézmények és az Üllői út környéki lakónegyedek, valamint a kicsit távolabbi Füvészkert határozza meg, és ezek azok a jellemzők, amelyek valamiképpen hatnak a megújuló állomás arculatára is. Ezen kívül az Arany János utcával együtt ez az a ritka állomás a vonalszakaszon, ahol az utasok a peronról a mozgólépcsővel közvetlenül az utcaszintre jutnak.

Az 1976-ban, a Deák Ferenc tér és Nagyvárad tér közötti első szakasz részeként átadott, akkor még csak Klinikák névre hallgató állomás a „kisállomások" kategóriájába tartozik, mind a felszíni kapcsolatok, ezáltal a forgalom mértéke, mind a felszín alatti térség kiképzése szempontjából. Az úgynevezett ötcsöves állomás a felszínen kialakított betonépülettel polgári védelmi létesítményként is működik. A fogadópavilon egy jóformán előtér nélküli kis térségre, a Szigony utca és az Üllői út sarkára nyílik, az utasok a járdaszakasz után mindkét irányban azonnal a gyalogátkelőnél találják magukat. Nem éppen szerencsés módon a megállóhoz tartozó teresedés épp a pavilon mögött alakult ki egy kis, mára elhanyagolt, de megújulás előtt álló parkocska formájában, ami a kijárat iránya miatt nem tud szervesen kapcsolódni az állomáshoz.

A metróvonal sokat tárgyalt korabeli, merész arculatának egyik legmarkánsabb, leginkább vibráló darabja volt a Klinikák, az első átadott szakasz kétségtelenül legélénkebb színorgiájával. Az élénksárga nagypaneles oldalfalak az előtte végig húzódó piros színű kannelúrás fémlemez oszlopburkolattal és az éleket, aljzatokat borító rézzel jellegzetes színképet alkotott. A mostani felújítást vezető Strak-Takács Orsolya finom női építész szemmel nyúlt hozzá ehhez a vibráló közeghez, és jól megérezte ennek túlzott töménységét, azt hogy az átformálódó állomás csak indirekt módon utaljon az elődök munkájára. Vegyen át abból pár jellegzetes karaktert, de a mostani kísérletezés egy lépéssel visszafogottabb legyen.

Az utalások egyik eszköze természetesen magának a színnek, a korábban uralkodó sárgának a megjelenése az új terveken. Ez jelenleg mind összhatásában, mind árnyalatában sokkal szolidabban bukkan fel az állomás terében, mint korábban. Az élénkséget valamelyest tompító, visszafogott melegszürke-pezsgő árnyalatú nagytáblás fémlemez falborítás dominálja a mostani összképet, amelybe kellő pontokon, általában a padok háttereként megjelennek a múltra is utaló sárga szálcement felületek. Ezeken finom grafikai minták rajzolódnak ki, amelyek a közeli – régi térképeken még egészen a mostani Üllői útig is kinyúló – Füvészkert világára utalnak. Az állomás terében a padok hátterében, a felszíni pavilonban pedig a lejárat mögötti falfelületen jelennek meg növényi motívumok. Ez utóbbi, a zsákszerű utastér hátfalát ékesítő, a teret megnyitó, megvilágított félköríves üvegfal, az állomás bejáratával szemben, kiemelt építészeti felületként jelenik meg. A növényi minták egyben ellenpontozzák a masszív betonépítmény nyersességét.

A tervezés legnagyobb kihívása, akárcsak a többi mélyállomás esetében is, a tér szűkösségének feloldása volt. A korábban is három mozgólépcsőt magába foglaló, már eredetileg is eléggé kicentizett lejtaknába most még egy liftet is el kellett valahogy helyezni, amely értelemszerűen középre nem kerülhetett, így egyik oldalán egy, másikon kettő mozgólépcső fogja közre. A pozíciója miatt a liftet amennyire lehetett, teljesen transzparenssé kellett tenni, amit egy hártyavékony üvegfallal oldottak meg, így kevésbé tagolja, szűkíti be az amúgy is limitált teret. Az üvegfal az átlátás és a visszatükröződés kettős játékával még egy csavart, újabb réteget ad a lejtaknának, amelyet az utasok is éreznek, a fal két oldala között létrejöhet egyfajta átkacsintás. A technikai kíváncsiskodók még a mozgólépcsők szerkezetét is megfigyelhetik.

Az átépítés során derült ki, hogy a lejtakna burkolata mögött lényegében semennyi többlet tér nem áll rendelkezésre, ezért született az az építészeti javaslat, hogy az állomás tárja fel, és ahol szükséges, őszintén mutassa be a szerkezet nyersességét. Az oldalfal – egy alacsonyabb parapetburkolat kivételével – és a mennyezet nyíltan vállalja a szerkezetet, annak rücskösségét, helyenkénti esetlenségét. Érdekes megfigyelni az eredeti építési módok találkozását a lejtaknában: az alagút felől érkező bányászati technológia itt ér egybe a felszín felől kibontott dobozszerűen kialakított szerkezettel, a határ szemmel is jól kivehető. A szerkezet felvállalása a peronok felett is folytatódik. A terpesztett lemez álmennyezet ugyan egységes, homogén felületet alkot, de bizonyos nézőszögekből azon keresztül is átsejlik a sárga színezésű lövellt betonbevonatos boltozat, valamint a két réteg közötti technikai szükségletek: vezetékek, kábelcsatornák, hangszigetelés. A kényszerből architektúra lett, a térség egyik fő motívuma, amely egyben reflektál a további mélyállomásokra is.

Mindezt oldja az aprómozaikos, világos, a múlthoz képest lényegesen visszafogottabb oszlopsor és a már említett organikus növénymintázat a padok hátterében. A vágányok mögötti falfelületek sárga tónusú aluhab burkolatot kaptak, amely anyaghasználat szintén közös kapocs a következő állomásokkal. A letisztultság a felületeket is jellemzi, hiszen itt is, akárcsak a korábban bemutatott déli szakasz esetében sikerült minden technikai helyiséget, bejáratot és funkciót egy síkba hozni, amelybe jól illenek bele az információs elemeket, szemeteseket, segélyhívót és további biztonsági berendezéseket egybefoglaló panelek. Az eredeti arculati világ inspirálta, a déli szakasz állomásain már megismert moduláris betonpadcsalád itt is következetesen jelenik meg: a sárga hátterű szigetek előtt nyúlnak végig a korábbi fekete ülések helyét elfoglaló, a padló szürkéjét továbbvivő, összefüggő padsorok.

Ez a letisztulás a felszíni pavilonban is érvényesül. Az épületről lekerültek az idők során rárakódott barkácsrétegek, helyreállították a puritán – akár brutalistának is tartható – pavilon masszív vasbeton magját körülvevő konzolos, a sarkokon lekerekített burkolatot, amelynek a tetősík alatti visszahúzott fríz szalagja ad egyfajta arcot. Szintén síkba helyezték el, rendezték a jegykiadó automatákat és az információs paneleket, a frízből kiugró előtetőn pedig régi-új formájában jelenik meg a korhű „Metró" felirat, amelynek eredetijét a felújítás kezdetén a Közlekedési Múzeum vette állományba.

A Semmelweis Klinikák metróállomás a korábbi vibráló, egyes vélemények szerint a kórházi világot idéző színvilága a felújítás után kellőképpen megszelídült, az erős, merész gesztusok helyét az elegánsabb, letisztultabb megoldások vették át.

Bán Dávid

Szerk.: Bretz Annamária, Winkler Márk