Martinkó József: Ki állítja meg Arturo Uit?

Koncentráljunk a történésekre! Ne legyünk birkák, naivak! Kényszerítsük párbeszédre a választott testületeket, befektetõket, építészeket!

Míg mások holmi elvarázsolt erdõkrõl olvasnak fel a gyermeknek lefekvés elõtt, hogy aztán ellágyulva bújjanak az asszony mellé, mondjuk egy jól szerkesztett aforizmagyûjteménnyel a kézben, magam tegnap éjszaka fel s alá rohangáltam a lakásban, riogattam a velem egy háztartásban, szomszédságban stb. élõket és egy gyûrött paksamétával hadonásztam ijesztõn. A megnyomorgatott lapokon az epiteszforum.hu Gozsdu-udvar elnevezés alatt futó topikjának mintegy három tucat hozzászólásból álló szövegkorpusza, pontosabban annak kiprintelt változata volt olvasható. Aki használja a világhálót, az tudja, hogy "fórumos" hozzászólásokat kinyomtatni olyan, mint szélben hugyozni. Egyfelõl óvatosnak kell lenni, másrészrõl türelmesnek.

Hogy az olcsó poénkodásról komolyra fordítsuk a szót, a fórumon Eva M. Amichay, a családjával tizennyolc éve Izraelben élõ magyar építész kezdeményezésére érdemi vita látszik kibontakozni a Gozsdu-udvarba szánt "lakó-, üzleti és szórakoztatócentrum" építészeti megoldásainak színvonaláról, illetve a Belsõ-Erzsébetváros építészeti értékeinek, közösségi, szellemi tulajdonának kiárusításáról, elherdálásáról. Az önkormányzat, a beruházók elõször természetesen bujkálni látszottak, majd udvariaskodni, aztán hivataloskodni. A szövegekbõl, fórumos hozzászólásokból az is kiderül, hogy az on-line eszmecserével párhuzamosan az elszánt mérnökasszony hivatalos off-line levelezést is folytat a hatóságokkal, valamint a tulajdonosi jogokat birtokló Magyar Ingatlan Kft. képviselõjével. A levelek jelentõs részét aztán eminens és a magyar építészeti közegtõl teljesen szokatlan módon a fórumra is bemásolja, a lehetõ legnagyobb szakmai és lakossági nyilvánosságot biztosítva az ügynek.

Ugyanis az õ számára evidens, hogy az utca, a város, a ház elsõsorban a közösségé és a közösség múltjáé, hagyományaié. Demokratikus országban pedig ez a közösség a nyilvánosságon keresztül fejti ki szabadon véleményét, kritizál, kontrollál, szól bele közügyekbe. A hatóságoknak pedig kötelessége az információkat (vagyis terveket, mûszaki rajzokat, pontos mûleírásokat, költségbecslések, szakértõi véleményeket stb., azok helyett az "etetõs", égig érõ, örökzöld CAD-fákkal csinosított látványtervek helyett, amiken mindig látható jó nõ, vidám gyerek és kutya is) mániákus körültekintéssel a lehetõ legnagyobb nyilvánosság elé tárni. Ha másért nem, hogy döntéseik után jól aludjanak. Álmukat se rendõr, se számvevõszéki vizsgálat meg ne zavarja.

A Gozsdu tervének esetében az elmúlt négy év nem volt elegendõ lefolytatni ezt a társadalmi párbeszédet. Az Új Magyar Építõmûvészet 2002/6. számában megjelent ugyan az UNESCO világörökségi címére aspiráló városrész jövõjével kapcsolatban néhány igen kitûnõ és alapos írás, azonban ez megmaradt a mindenre bólogató, érdeket érdekbe szövõ szûk építészszakmai közeg berkein belül. A véleményformáló napi, mainstream sajtót nem érte el.

Itt jegyzem meg, hogy a hetvenes évek második felének Nyugat-Berlinében a Budapesten most uralkodó viszonyokhoz kísértetiesen hasonló, arrogáns hatósági, illetve agresszív ingatlanspekulációs ügyekbõl kifolyóan indult el az a házfoglalási akciósorozat, ami mindmáig a nyugati modern zöldmozgalmak és civil kezdeményezések egyik legfontosabb referenciapontja. Radikálisan demokratikus válasz az élhetõ városszövetbõl kiszorítottak részérõl a városmodernizációs, rekonstrukciós hivatali, szakmai blablával körített illegitim, nyers ingatlanspekulációval szemben. Kreuzberg-Erzsébetváros-tengely.

A közpénzbõl fenntartott, az önkormányzati törvény hibájából szinte teljhatalmat gyakorló kerületi hivatalok, hivatalnokok pedig szinte már a büntetõ törvénykönyv hatálya alá esõ módon játsszák a hülyét. Hogy csak a Belsõ-Erzsébetvárosnál maradjunk: a városgazdáknak nem szúrt szemet, hogy itt található Európa legegységesebb zsidó lakónegyede, legkevesebb három, kivételes építészeti ritkaságnak számító zsinagógával. Pedig csak egy krakkói hivatalos utat kellett volna gründolni és inni egy jó teát a Kazimierz egyik teraszán, miközben klezmerkoncert van a téren. Elfelejtettek lobbizni a Holocaust Múzeum új épülete mellett, ami kiindulópontja lehetett volna az egykori gettó épületállományának felújításához. No mindegy, majd Prágában a régi-új zsinagóga melletti kis utcácskák valamelyikében iszunk egy sört, aztán majd elmondjuk a hivatalban, milyen jól éreztük magunkat ott. De kár, de kár...

Valahogy nem tûnt fel, hogy a Deák téri közlekedési csomópont és a körúti tengely közé esõ utcákban van olyan vállalkozás, aminek állítólag tizenegy, átmenetileg parkolóként üzemeltetett, foghíjtelke van, de addig egy kapavágást sem tesz a bátor vállalkozó, kockázatitõke-guru, amíg a Pesti Broadway nevû "tudom is én mi" koncepció keretében közpénzbõl el nem költenek pár száz milliót a Király utca forgalomcsillapítására. Nem tûnt fel, milyen kis befektetéssel vitalizálták a negyed egyes részeit olyan spontán, szerény, ötletes kezdeményezések, mint amilyen a Szimpla-kert, Szóda-kert, Gozsdu-sörözõ volt az elmúlt nyáron. Igaz, azokban nem fordult meg annyi pénz, hogy érdemes lenne rájuk odafigyelni.

Hogy is tûnt volna ez fel, amikor az sem szúrt szemet, hogy egy ingatlanos kft. áldásos, csodálatra méltó kezdeményezõképességének hála eltûnt a Continental Szálló és a Hungária Fürdõ együttese a Dohány 42-44. saroktelekrõl. Véletlenül összeomlott. Kell a hely valami szépséges, de jól titkolt építészeti értéket képviselõ garninak.

Az éppen aktuális önkormányzati testületek egy korszerû, átfogó területfejlesztési koncepció elkészítése helyett a Madách sugárút hetven-nyolcvan évvel ezelõtti tervét emlegetik. Nem érdekli õket, hogy az akkor tömegbérházaknak, átlagos lakóházaknak számító tömbök ma mûemlékjellegû, régi, pótolhatatlan várostörténeti ereklyék. A húszas-harmincas években jó ötletnek tûnt a Tabán kis házainak, falusias beépítéseinek bedózerolása is. Ma a fél karunkat odaadnánk egy ilyen egyedülálló városrészért. Talán nem demagógia, de Újlakkal, Óbudával egy mérnökileg kiválóan sikerült és kivitelezett lakótelep hasonlót tett a hetvenes években, mint amire ma készülnek a Madách-sétány átvezetésével. Nem élünk olyan kort, amikor ez az elképzelés jó eredményre vezethet. Nem lehet érv, hogy a régi házak mûszaki állapota olyan, hogy sokba kerül a felújításuk, korszerûsítésük, tehát bontani kell. Mitõl volna jó az állapotuk, ha "elfelejtették" karbantartani azokat? Mitõl lenne jó az állapotuk, ha régiek? Régi a Vár is, mégsem ott áll a Wesselényi Center azokkal a helyes oszlopfõivel, hányadék zárterkélyeivel!

A másik vesszõparipa, állandó kibúvó, "látszat-akármi" a parkosítás ügye. "Ha egy egész erdõt kell is kiirtanom, hogy egy fát megmentsek - megteszem!" Mintha a toledói óváros vagy Velence parkosításán törnék a fejüket. Miért nem értik meg, hogy vannak sûrû, történeti beépítések, városi csomópontok, ahol kevés a zöld, de vannak olyanok is, akiket ez nem zavar. Ha zöldbe vágynak, elsétálnak a Városligetbe. Gyereknek ott a Klauzál téri játszótér. Kutya meg nem való a városba és kész. Ha a belsõ kerteket, gangos udvarokat parkosítják, sokkal jobb eredményt érnek el, mint azzal a botrányos alkuval, ami a greenpoint-7 irodaház kapcsán kötetett. Az a hatszáz négyzetméter semmirevaló kutya WC (Kéthly Anna tér, a Wesselényi és Klauzál utcák sarkán) még tréfának se jó. Az irodaház építészeti kvalitásai pedig egy külvárosban is világbotrányt okoznának, nem hogy itt (tervezõ: Samo Kft. [sic!]). Egyébként is, miért egy lakónegyed közepére irodaház a maga autóforgalmával, csak nyolcórás, munkaidõ alatti kihasználtságával? Botrány.

Koncentráljunk a történésekre! Ne legyünk birkák, naivak! Kényszerítsük párbeszédre a választott testületeket, befektetõket, építészeket! Errõl kapunk példát Eva M. Amichaytól. Hálás köszönet.

Az írás nyomtatásban megjelent az Élet és Irodalom 48/08. számában.