Megérteni, kik vagyunk – Vorarlberg Múzeum

Lázár Csaba kritikájában a bregenzi 2013-ban átadott Vorarlberg Múzeum bővítését elemzi. A Cukrowicz Nachbaur által tervezett tartományi múzeumot a kortárs építészet régiós történetébe illeszti, kiemelve az új épületrészek homlokzati ornamentikáját, térszervezését és anyaghasználatát.

 

„verstehen, wer wir sind" [megérteni, kik vagyunk] olvasható a Cukrowicz Nachbaur által tervezett, bregenzi Vorarlberg Múzeum bővítésének két oldalán szimmetrikusan elhelyezett, bronz keretbe foglalt feliratokon. A szűkszavú mottót a térségben élők történetének és habitusának megismerésére kapott meghívásként értelmeztem, alábbi soraimmal arra teszek kísérletet, hogy az általam megértetteket továbbadjam.

Írásomban a vorarlbergi kortárs építészet kontextusában vizsgálom a helyhez kötődés tervezői eszköztárát, a bregenzi Cukrowicz Nachbaur iroda munkáin keresztül. Kutatásomat két vorarlbergi tanulmányút, további szakirodalmi elemzés illetve egy Andreas Cukrowicz-csal 2023-ban készített interjú alapozta meg, amely szintén hamarosan közlésre kerül. 

Az 1960-as évekre vezethető vissza az az alulról szerveződő mozgalom, amely húsz évvel később a „Vorarlbergi Építőiskola" néven vált ismertté. A tagok munkásságának köszönhetően a régió pozíciója az európai kortárs építészeti szcénában ma már általánosan magasra értékelt. Az ide sorolt és helyben dolgozó építészek alkotói gondolkodásmódját nem egy regionalista címkével ellátott elzárkozás, elhatárolódás és az identitáskeresés határozta meg. Inkább arról van szó, hogy az osztrák egyetemi központokból hazatérő építészek úgy tudtak együttműködni a nagytudású helyi kézműves építőmesterekkel, hogy közben figyelemmel kísérték a szakma globális történéseit és ennek tanulságait képesek voltak beültetni a helyi építési kultúrába. Ebben a közegben él és tervez a vorarlbergi hazaköltözők harmadik generációjának sorát erősítő Cukrowicz Nachbaur iroda csapata is.

A nyitott tóparti táj és a kompakt óváros között található urbanisztikai tömb pompás, szabadon álló épületeknek ad helyet. A Postahivatal, a Peter Zumthor által tervezett Kunsthaus és az Állami Színház alkotta sort nyugaton a Vorarlberg Múzeum zárja. A Cukrowicz Nachbaur építészduó és csapata által a 2007-ben kiírt építészeti pályázatra beadott munka abban különbözött a többi dobogós alkotástól, hogy az akkor még csak javasolt átépítéssel nemcsak a meglévő múzeum, de a körülötte formálódó teresedés is kibővült. Az addig hegyesszögben záródó telekformára javasolt derékszögű sarkat a vorarlbergi pragmatizmusnak és a tervezők helyismeretének tulajdonítom. A rendhagyó városépítészeti gesztus indoklása kettős: az egyik, a tömbre jellemző „pontszerű" beépítés átültetése az építési helyre, még a másik indok a tó felé kitekintő, szabadon álló épületek közötti vizuális tengelyek erősítése. A majdnem tíz éve kialakított téri helyzetet ottjártamkor természetesnek vettem, és a tervezői gesztusok hátterében álló gondolatok sem foglalkoztattak. Betudható ez annak is, hogy elvonta a figyelmemet az épület vibráló homlokzata, a téren mára szépen fejlődő ligetszerű növényzet és a tópartot a múzeumtól továbbra is elválasztó forgalmas vasútvonal és országút.

A két építész által jegyzett iroda a tervezési helyszíntől 500 méterre található. A csapat és a külsős munkatársak több mint 6 évnyi munkája előzte meg a részben műemléki védettség alatt álló, dualizmuskori épületpár korszerűsítését. A feladat egyrészt az 1950-60-as években már átépített, a tóra néző, menthető rész restaurálása és vertikális bővítése volt, másrészt a nagyobb átalakítást szenvedett déli tömb lebontása és helyettesítése egy új, reprezentatív épületszárnnyal. Cukrowicsék javaslatában a város felőli tömb egy egyszerű, ötemeletes téglatest. Az egykori trapéz alaprajzú belső udvar fedett átriummá alakult, és az egységes párkánymagasságú és színű, régi és új összeillesztéséből formált, ötszögű monolit épülettömeg központi szervezőelemévé vált. Három fuga fut a kompakt, egykor „champaign-fehér" hasábon: az egyik az ötvenes évek utáni köztes állapot építménymagasságát jelző vékonyabb vízszintes vonal, a másik kettő egy-egy hangsúlyosabb függőleges hézag, a meglévő és továbbépített határvonalán, mindkét oldalsó homlokzaton, teljes magasságban. A 2013-as átadást követő időszakban a tömböt nyugat felől záró Rathausstrasse burkolatán is látható volt ez az építési korszakok közötti határvonal, addig tartott a világoszszürke aszfaltszőnyeggel jelzett gyalogos övezet. Mára ez tovább bővült a part mentén futó Seestrasseig.

A múzeumbővítéssel egyidőben elkészülő (VOGT Landschaftsarchitekten által tervezett) köztérrendezés aszfaltja kromatikusan és szemcseméret szempontjából is összhangban van az épület pince- és földszinti padlóburkolatával. A csiszolt betonnál rugalmasabb, aszfaltos terrazzo nagy előnye, hogy dilatációs hézag nélküli kivitelezhető. Ezen a folytonos, homogén felületen jutunk be az épület üvegtetős magjáig, a 23 méter magas átriumig. A kint és bent közti folytonosságot az önműködően kinyíló bejárati ajtók is elősegítik, bár emiatt a helyszínen járva hiányérzetem maradt, mert nem foghattam meg az egyedi tervezésű, egy kapaszerű mezőgazdasági eszköz (ún. Waalhaue) inspirálta függőleges fogantyúkat. 

Az alaprajzi szerkesztés egyszerű, a meglévő ház egykori belső udvara körül futó oldalfolyosót folytatja és egészíti ki az új lépcsőt, valamint a lifteket összekötő széles vízszintes közlekedő. A földszinti alacsonyabb belmagasságú rész áramló tereiben a kötelező előcsarnok, könyvesbolt és a köztérre kitekintő, mindig zsúfolt kávézó kapott helyet, az első emeleten két auditórium, a további szinteken pedig a különböző kiállítóterek. Ha nem ismertem volna előzetesen a tervet, meglepett volna a lépcső és az emeletek kezeletlen tölgyfából készült, finoman fűrészelt padlóburkolata és a falakra hét rétegben felvitt, 3,5 centiméter vastag vályogvakolat. Így inkább a természetes anyagból készült felületek időtállóságát vizsgáltam. Ebből a szempontból a belsőkben használt negyedik anyag, a lépcsőmellvédeket és a liftek falát burkoló bronzlemez mutatkozik a legjobbnak. A homlokzati teli mezőket strukturáló nyílászárók is ebből az anyagból készültek. 

Az ún. “látóablakok" témája több, ebből az időszakból származó Cukrowicz Nachbaur terven ismétlődik. Legyen az festői hegyi táj, falusi látkép vagy karakteres város sziluett, a szép kilátások keretezése már az 1998-as Hittisauban elkészült tűzoltóság- és múzeumnál észlelhető volt.

Bregenzben a régi épület középrizalitjának tetején lévő, a Bodeni-tó felé néző utolsó emeleti panorámaszobát e motívum „végletekig vitt" változatának gondolom. Az építészek és Florian Pumhösl bécsi képzőművész együttműködésében kigondolt, csak a kitekintésnek dedikált, „teleszkopikusan" formált terem egyetlen funkciója a mindennapi tóparti élet némafilmként való láttatása. A szemlélődés kizárólagosságának érdekében alkalmazták belső térburkolatként a zaj- és fényelnyelő tulajdonságú nemezt, illetve gyapjúszőnyeget. Látogatásom alkalmával az időszakos kiállítás a bregenzerwaldiak 1920-90 közötti életét dokumentáló fotográfus, Kaspar Hiller és családja munkáit mutatta be, így a panorámaszoba és fényképezőgép közötti analógia még „kézzelfoghatóbb" volt.

  A Vorarlberg Múzeum kapcsán megkerülhetetlen a sokak által ismert díszítő motívum, a falsíkból kilógó, PET palack-aljakból zsaluzott elemek említése. Az épület rendeltetéséből fakadóan nagy, teli mezőkként kialakított homlokzatok felületének díszítése, az „arckép" végső formájának meghatározása kulcskérdés volt úgy az akkor 14 éves tervezőirodának, mint a megrendelő állam képviselőinek. Kevés ilyen jelentős kulturális projektre adódik lehetőség ebben a régióban, dacára, hogy progresszív építészetéről híres. A megbízó „világraszóló" házat szeretett volna, ezért elrendelte a társalkotók bevonását. Az építészek által javasolt első változatban a regionalitás jeleként értelmezhető, a homlokzat síkjából kiemelkedő vorarlbergi dialektusban írt szavak és kifejezések szerepeltek. Az alapötlet továbbfejlesztésére kérték fel Manfred A. Mayr bolzanoi képzőművészt. A gondolatmenetről sok írás és interpretáció született, ezeket már csak azért sem fogom itt részletezni, mert az alkotó szavaival élve „[a]z értelmezési lehetőségek száma szándékosan korlátlan és ez a maga módján elősegíti a múzeum azon célját, hogy az embereket és a kiállított tárgyakat élénk párbeszédbe hozza". 

Ugyanakkor az  állandó kiállításon látható az ún. terra sigilla gyűjteménye, melyet bregenzi ásatások során találtak és amelyek a római korból származó, tömeggyártásban öntött asztali edények. Véleményem szerint ezek és a PET palackok közti, az alkotók által  hangoztatott kapcsolat mint elsődleges gondolati háttér, csak a beavatottak körében válik olvashatóvá. A homlokzati fehér mezőn „rendetlen rendben" kiosztott PET-virágok mintájának számomra egy fokkal egyértelműbb olvasata a régió fejlődésében nagy szerepet játszó textiliparral való viszony. Az utólag beigazolódott összefüggésre a tárlat megtekintése közben, a textilnyomótömböknek szánt részlegnél jöttem rá. Ezeket a keményfából készült tárgyakat a nyomdászok sorozatgyártásban készítették a különböző motívumok szövetre átviteléhez. A nyomdablokkok lehetővé tették egyedi minták és motívumok végtelen számú ismétlését a több ezer méter hosszú anyagtekercseken. Ha ránézek a múzeumbővítésre, akkor a régi, klasszikus ornamentikájú és tagolású ház mellett egy végtelenített, kvázi kaotikus mintás szövettel körbetekert, egyszerű formát látok. A minta ismétlődésének észrevehetetlensége a zürichi geometrikus művész, Urs B. Roth érdeme.

A homlokzatra eső, vándorló napfény ciklikus árnyjátékot mutat, a napóraszerű felület szemlélése közben a szemlélődő mindig felfedez egy újabb ellipszist, ötszöget vagy csillagot, választhat magának kedvenc geometriai formát vagy pontot. Feltételezhető, hogy ezáltal a helyiek egy része könnyebben sajátjának tekinti az elsőre szokatlannak ható jövevényt, ami dél-tiroli és zürichi művészek tolmácsolásában suttogja, hogy „vorarlbergi vagyok". 

A továbbépítés formailag egyszerű, alaprajzilag racionális, homlokzatilag komplex, sok résztvevős, rengeteg munkát és erőfeszítést igénylő megismételhetetlen teljesítmény. Tud-e egy ekkora komplexitású, díszes ház helyhez kötött lenni a vorarlbergiek pragmatikus világában? Nyilván Vorarlberg Múzeumból egy van, innen nézve érthető a művészi performansz. Azonban a mindennapokban a dolgok objektívek és racionálisak, legfeljebb stilizáltak, mondta Florian Aichler, az építész duó munkásságát recenzáló írásában „A "karneváli hangulat" mint az öncélú formateremtésre serkentő atmoszféra, a különleges alkalmakra van fenntartva. Ennek megvan az ára, de mikor meghirdetésre kerül, akkor az ünnephez tartozó öltözködés örömének szabadságával és vidámságával történik."

/Lázár Csaba/

Az írás a BME Építőművészeti Doktori Iskola keretein belül, a Középülettervezési Tanszék Építészet és emlékezet Stúdiójában végzett egyéves doktori kutatás kivonata.

A Doktoranduszi Kiválósági Ösztöndíj Program (DKÖP) által támogatott projekt a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közös támogatásával, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatallal kötött támogatási szerződés alapján valósult meg. Témavezető: Szabó Levente DLA

A szöveg elsőként a Metszet folyoiratban jelent meg: 
Lázár, Csaba (2024) Megérteni, kik vagyunk = Understand, Who Are We Vorarlberg múzeum | Bregenz, Ausztria = Vorarlberg Museum, Bregenz, Austria. METSZET, 15 (3). pp. 22-27. ISSN 2061-2710

https://doi.org/10.33268/Met.2024.3.2