Megmentett emlékezet: Diescher József családi síremlékének helyreállítása

Diescher József síremlékét az építész halálának 145. évfordulóján építették újjá. Töredékeiből hosszas kutatómunkával, Masznyik Csaba építész vezetésével sikerült visszaépíteni a sírt, amely egy jelentős, bár kevéssé ismert építész életművére emlékeztet.

Előszó

2019. szeptember 27-én, Diescher József halálának 145 éves évfordulóján a sírnál többen mondtak beszédet. Elsőként Radnainé Dr. Fogarasi Katalin köszöntője hangzott el. A NÖRI főigazgatója kiemelte emlékbeszédében, hogy  „A Fiumei úti sírkert nemzeti emlékhelyen a falsírboltok egyik legszebb ékköve volt annak idején a híres építész által tervezett Diescher-kripta. A második világháborúban megsérült sír hosszú évekig méltatlan állapotban várta az emlékezőket. Az építészt ábrázoló szobor leesett, és az 1980-as években eltűnt, a vaskerítés részeit ellopták, a kriptát benőtte a gaz.”  Hídvégi Violetta főlevéltáros az építész életművének méltatása mellett a kutatás folyamatáról emlékezett meg, felelevenítette a kiadványkészítés folyamatát, amelyet Diescher ükunokája, Kőrösné dr. Mikis Márta kezdeményezett. Budapest Főváros Levéltárában, Marótzy Katalinnal együtt dolgoztak az életmű feldolgozásán, „ennek során kirajzolódott egy termékeny, agilis ember életútja, akinek energiája, munkabírása még korunk túlhajtott világból visszanézve is meghökkentő.” A sírhely avatásán utolsóként az ükunoka Mikis Márta idézte fel saját, gyerekkori emlékeit a pusztuló síremlékről. „Tíz éves koromban, 1962-ben látogattam ki ide a kriptához és megdöbbentő látvány fogadott, hiszen addig gondozott, szép síremlékeket láttam. A kripta romokban hevert, óriási timpanonja a földön terpeszkedett és a szobor… az út szélén feküdt sérülten, letörött orral. Olyan mély nyomot hagyott bennem a látvány, hogy azonnal megírtam levélben nagymamámnak. Máig őrizzük ezt a gyöngybetűs, gyerekírásos beszámoló levelet! Később a sírkertet – munkásmozgalmi temetővé válva – nem látogattuk és nem is beszéltünk sehol az ősökről. Az akkori Martinovics-téren sétálva némán felpillantottunk a Szent Anna templom falán levő emléktáblára. Egy véletlen folytán tudtuk meg az ezredfordulón, hogy a Vörösmarty Gimnáziumot is ükapám tervezte. A Gimnázium kezdeményezte a műemlékké nyilvánítást és az emléktáblát még Édesanyám, Diescher (Dévényi) Márta leplezhette le.”

Masznyik Csaba építész írása

2017 nyarán kaptuk a felkérést, hogy tervezzük meg Diescher József építész családi síremlékének helyreállítását a Fiumei úti sírkertben.  A helyreállítást a Nemzeti Örökség Intézete rendelte meg a Reneszánsz Zrt-től, amely megfelelő szakemberekkel rendelkezik az igényes faragott- és díszítőkő munkák területén.  A síremléket nem ismertük, így az építmény az első bejáráskor meglepően vigasztalan látványt nyújtott: feltehetően a közelben robbanhatott fel a világháború idején egy akna, aminek következtében a síremlék szétesett, darabjaira hullott. A záró timpanont több méter távolságra az eredeti helyétől, a járdába süllyedve találtuk, az építmény egyéb elemei hiányosan, szanaszét hevertek részben az emlék területén, részben a szomszéd sírokat borító növényzetben. Felmerült a gyanú, hogy egyes, hiányzó részletek a kriptába is behullottak, ezért a kripta felnyitása is szükségessé vált. Erre statikai okokból is igény volt, mert joggal feltételezhettük, hogy a tégla alépítmény is sérült akkor, amikor a nagy tömegű kőelemek ráestek.

Első körben a Diescher Józsefről (1811-1874) készített monográfia szerzőjét, Marótzy Katalin építészt kerestük meg, hogy Hidvégi Violettával folytatott kutatásaik közben találtak-e anyagot a síremlékre vonatkozóan, de a válasz sajnos nemleges volt. A művészettörténeti kutatást ezután Hajdú Virág folytatta, de ő sem járt sikerrel, sem rajz, sem fénykép nem került elő a síremlék eredeti állapotáról. Tudomásunk szerint az építményt Diescher József maga tervezte és építette 1859-ben. A kutatással párhuzamosan felmérést készítettünk a megmaradt elemekről; ez sem volt egyszerű művelet, a földbe süllyedt alkatrészeket előbb daruval ki kellett emelni, részlegesen megtisztítani és olyan irányba fordítani, hogy mérhetőek legyenek. Ehhez már kivitelezői közreműködésre is szükség volt. A felmérést és a rekonstrukciót Szabó Ágnes építész készítette: a megmaradt elemekből a kompozíció rekonstruálható volt, de nem minden építőelem került elő. A síremlék a középszürke mauthauseni gránit és fehér márvány kontrasztjára épült. A szöveges táblák anyaga fekete solnhofeni mészkő, a feliratok aranyozottak lehettek. A gránit elemek, amelyek megmaradtak, kisebb nagyobb sérülésekkel túléltek 160 évet, a feliratos táblák tönkrementek és a márvány részletek is csak részlegesen maradtak meg: szerencsére minden motívumból maradt annyi, amiből a díszítmény rekonstruálható volt. A család leszármazottja, Dr. Mikis Márta még emlékezett arra, hogy gyerekkorában látta a földön Diescher József büsztjének csonka maradványát, ami azóta megsemmisült. Az egyik formátlan kődarabról feltételeztük, hogy talán az lehetett valaha a márványból faragott mellszobor.

A síremlék helyreállítása kis léptékben és sűrítve minden műemlékkel kapcsolatos dilemmát felvet: restaurálni, vagy rekonstruálni? Ami engem illet, én nem szeretem az alternatívák merev szétválasztását – párhuzamosan volt szükség mindkét módszer alkalmazására. A döntéseket Zahora András és Paszt György kőszobrász restaurátorok iránymutatása alapján a kivitelezővel közösen hoztuk meg. A gránit elemeket le lehetett tisztítani, a formai szempontból zavaró kisebb sérüléseket, hiányosságokat saját anyagból (!) pótolni tudták. A belövéseket, formai szempontból nem kritikus hibákat nem javítottuk ki: egy lövésnyom szemléletes tanúja a múltnak, ha befoltozzuk, csak egy zavaró betét kerül a helyére. Az eltűnt, megsemmisült elemek helyett újakat kellett faragni ugyanabból a mauthauseni gránitból, ahonnan a feltételezések szerint az eredeti kőanyag is származik: a friss gránit kicsit világosabb, mint a patinás régi, jól látszik, hogy mi az eredeti és mi az új, ami így – nem szándékosan, de szerencsésen – didaktikusan is jelzi az eredeti és a kiegészítés különbözőségét. Formákat improvizálni nem kellett, minden elemből volt mintadarab. Egyedül az oromzat feletti csúcsdísz anyaga és kinézete maradt rejtély: a helye megvan a timpanon tetején, vagy egy kereszt, vagy egy akrotérion állhatott ott, talán gránit, vagy fehér márvány anyagú, nem tudni – ezért oda egyelőre nem került semmi. Nem kizárt, hogy egyszer előkerül egy fénykép, amelyről kiderül, mi volt ott.

A carrarai márvány anyaga még a védett, takart helyeken is tönkrement ennyi idő alatt, ezek eredetijének megmentése szóba sem jöhetett. Szerencsére e részletekből is maradt annyi, hogy mintául szolgáljon az újrafaragáshoz. A klasszikus restaurátori gyakorlat szerint a megtisztított faragványokról agyagminta közvetítésével gipszmásolat készült, melyet Darányi István kőszobrász egészített ki. Az így helyreállított mintákat aztán a Reneszánsz Zrt. legügyesebb kőszobrászai faragták át márványba, közülük Guth Bence nevét szeretném kiemelni, aki szakmai versenyen két alkalommal is Európa legjobbjának bizonyult. Ma már nagyon kevesen vannak, akik a kőszobrász munkát olyan részletgazdagsággal és érzékenységgel tudják művelni, mint amilyen szépségű ez a szakma a tizenkilencedik században volt. Nem hiszem, hogy Diescher Józsefnek kifogása lenne, ha az újonnan készített faragványokat láthatná. Az új márvány ruskicai, ami jóval nehezebben faragható, mint a carrarai, de külső térben tartósabb. Kivitelezői szemmel praktikus lett volna a finomabb olasz alapanyagot használni, de a síremléket minden télen becsomagolni a márvány védelme érdekében nem megvalósítható. A mellszobor esetében ritka szerencse, hogy a Caspar Zumbusch szobrászművész által készített eredeti minta a Szépművészeti Múzeum raktárában rendelkezésre állt: a Reneszánsz Zrt. beszkennelhette a büsztöt, majd az így előkészített minta alapján készült el a márvány másolat.

Az eredeti anyaghoz és műtárgyhoz való ragaszkodás (a műemlékes elvek alapján) nem csak a mi éghajlatunkhoz képest túlérzékeny márvány esetében lett volna nehézkes, hanem a kovácsoltvas sírkerítés esetében is. Sok síremléken lehet látni a maga korában standardnak tekinthető, sorozatban gyártott fémelemeket, amelyek nem különösebben értékesek – a Diescher síremlék korlátja nem ilyen: a kovácsoltvas rács éppen olyan kifinomult munka volt, mint a faragott márvány betétek. Nagyon szerettük volna, ha legalább egy nagyobb, összefüggő mező megmarad mementónak, de ez a szándék nem volt megvalósítható: a korrodált vas a tisztítást sem bírja ki. Ezért az a restaurátori-kivitelezői döntés született, hogy a nagyobb keresztmetszetű főtartó oszlopok maradnak meg eredetiben, a mezőket a fémművesek újragyártják. Itt is láthatóan elkülönül az új és a régi. Minden részlet, minden motívum rendelkezésre állt, így stílusban improvizálni nem volt szükséges, de tudomásul kellett vennünk, hogy a kerítés alapvetően „csak” másolat lehet. Az idézőjel az igényes fémműves munkának szól, amelyet a kőszobrász munkához hasonlóan nagyon kevesen művelnek ma is ugyanazon a színvonalon, mint a kézműves tizenkilencedik században. A síremlék rekonstrukciójának kivitelezését a Reneszánsz Zrt. részéről Pokornyi Zsolt irányította, az ő feladata volt a restaurátori és építészi műemlékes „rigolyák” és szakági munkák összehangolása.

A legszokatlanabb kihívás a kripta statikai felmérése és az eltemetett hozzátartozók azonosítása volt, amelyre egyidőben, a kripta rövid felnyitása idején került sor. A síremlék összedőlése a kripta fedkövét is eltörte és a falazott nyílásszegélyt is megrongálta: a tégla boltozatot ki kellett ékelni, javítani, a fedkövet újra kellett faragni. A bronz emelőkarikák egyikét az egyik családtag még évekkel korábban kimentette, így az is mintául szolgálhatott az új emelőkarikák elkészítéséhez.

A tizenkilencedik század művészetének jellegzetes része a temetői művészet: mauzóleumok, síremlékek, sírszobrok. Nagynevű építészek és szobrászok működtek közre ezek létrehozásában. Mai életünk keretei közül visszanézve nehéz megérteni azt a felmérhetetlen anyagi és tevékeny áldozatot, amit az „örökkévalóságnak” szánt síremlékek létrehozásába elődeink fektettek. Diescher József sem gondolhatta, hogy a gránitból épült családi sírboltja több mint hetven évig ledöntött építőkockákhoz hasonlóan a temető földjébe süllyedve és embermagasságú gaz ölelésében fog heverni, míg az utókor rászánja magát, hogy a neves családfő iránti tiszteletből visszaállítsa eredeti állapotába.
 

szerk: Somogyi Krisztina