Épületek/Középület

Megnyitott jelentések – Keresztelő Szent János Iskolaközpont kialakítása a zsámbéki Zichy-kastélyban

2020.09.21. 08:08

Mi az értelmezés megfelelő kontextusa egy több száz éve alakuló-pusztuló-újraépülő épületnek? Egy frissen kialakított iskolának, amelynek tervezői a múlt adottságain túl a jelenről és a jövőről kell gondolkodjanak? A jövőről hiszen a ma iskolába induló gyerekek megélhetik a XXII. századot. A Kovács Zoltán építész vezetésével kialakított iskolát Somogyi Krisztina járta be.

A zsámbéki vár, más néven Zichy-kastély már messziről látható, tekintélyes méretű épület, helye az évszázadok alatt rögzült a tájban, az 1929-ben Kalin Ferenc által emeletráépítéssel kialakított iskola képe rögzült. A völgyből szemlélve a kastély mintha nem is változott volna: a főhomlokzat mögött lévő, majdnem teljesen bezáruló keret, a három most átalakított szárny a hajdani, déli főbejárat irányából rejtve marad. Pedig az épületegyüttes jelentős változáson ment át: Kovács Zoltán és tervezőtársai – Golda János építész mentori figyelme mellett – a töredékeket, leleteket, megmaradt épületrészeket értelmezték, mint egy régi puzzle megtalált darabjait helyben megtartották, a hiányzó darabok helyett újakat rajzoltak, belőlük új képet, jól működő iskolát raktak össze.    

Az átépítés folyamatát, amely többször indult el, majd 2019 decemberére fejeződött be, hosszan lehetne taglalni. Építések és rombolások évszázados krónikája, ezeknek fizikai emlékei, a XX. századra felsűrűsödő tulajdonosváltásokkal, ideológiákkal, szándékokkal, térbelakási szokásokkal, összetett történetté áll össze. A zsámbéki kastélyban kialakított iskola kapcsán egyszerre sok mindent kellene elmondani. Lehetne fejlődéstörténetet írni: indulni III. Béla királytól, egy az 1200-as években épült kővártól, vagy Mátyás királytól, az 1467-es mezővárosi alapítástól. Húzhatnánk építéstörténeti ívet a vár általam ismert első, 1596-os képén keresztül a Zichy család 1720-as években megvalósult építésén keresztül a már említett Kalin-féle emeletráépítésen át egészen a közelmúltig, a 2004-es tűzvészig, majd az azt követő Mezős Tamás építész által tervezett főszárny felújításáig.

A történet a tulajdonosok, üzemeltetők és a használat felől is hosszan ragozható: egy ilyen léptékű épületegyüttes belakása sosem volt egyszerű feladat, így a kastély több esetben üresen, már-már romosan állt. A XIX. században a helyi polgárok a Zichy családtól például nagyon rossz állapota, elhanyagoltsága miatt vásárolták vissza. A legtöbb ember számára a vár talán még ma is az Apor Vilmos Tanítóképző Főiskola épületeként ismert, ehhez a fő funkcióhoz gyakorló iskola (általános és középfokú) is tartozott, ami a fenntartó Keresztes nővérek okán katolikus szellemiségű volt. Zsámbék a keresztesek számára kiemelt fontosságú, hiszen az önálló magyar tartomány 1913-ban itt alakult meg, a főiskolát is ők alapították 1929-ban. A 2004-es tűzvész – amely során a tető leégett és az épület több helyen is rongálódott – a tulajdonlásban is változást hozott: ma a premontrei rend az iskolaközpont fenntartója és az épület felújítója. 

És itt átfordulhat a történetmesélés egészen személyes irányba: szólhatna Holnapy D. Mártonról, Márton atyáról, az iskola igazgatóhelyetteséről, az építkezés megindításának szellemi atyjáról, aki alapvégzettségét tekintve építész, így az építésben nem feladatot, hanem olyan lehetőséget lát, amely megerősíti és a térben is megszilárdítja a rend működését. Megbízói elszántságának, tudásának és módszeres építkező munkájának már több épület létrejöttét köszönhetjük – hogy a történettel ne kalandozzak el messzire – itt Zsámbékon a városközpontban, annak egyik központi utcácskájában több oktatási intézmény környezetében található a Szakmunkásképző és Speciális Szakiskola, amelyet Turányi Gábor, Fonyódi Mariann és Kalmár László (2003) tervezett, szintén Márton atya megbízására jött létre. Ez az iskola ma is kitűnik különleges építészeti színvonalával.

A szerteágazó irányokat, a kronologikus vagy topologikus kapcsolódásokat, összefüggéseket, a helyhez tapadó történeteket nem retorikai eszközként vettem előre, hanem annak jelzésére, hogy az adottság ezen a helyen egy sűrű, gazdag, a kollektív emlékezetben is élénken jelenlévő környezet, ami azonban szétziláltan és töredékesen maradt meg. Ez a kontextus nemcsak a kritika írója számára fontos, hanem elsődlegesen is az építészeti gondolkodást határozta meg: ehhez a helyzethez viszonyulni szükséges mind fizikai, mind szellemi értelemben. Ez a viszonyulás persze sokféle lehet: a két szélsőséget tekintve a történetinek, vagy magát „eredetinek" feltüntető építéstől, az ettől markánsan elhatárolódó, látványosan elütő, mai formálásig. A műemlékes diskurzusban ma mindkettő jelen van. Kovács Zoltán és építész kollégái nem e két egymásnak ellentmondó szélsőség felől közelítettek. Feltehetően nem egy előre elhatározott ideológiai pozícióból hozták meg döntéseiket, hanem egy pontos értékrendű mérlegelési módszertan alapján dolgoztak. Úgy érzem, hogy azt fontolgathatták, hogy a történeti rétegekből, különböző külső és belső összefüggésekből, kulturális kapcsolódásokból, a térként, tárgyként rögzült történetekből mi és mennyire kerüljön megmutatásra. Mi az a mai keret, ami ezeket egybefogja? Az épületben többször is járva, számomra ez az építészeti beavatkozás – a funkcionális helyénvalóság kialakításán túl – elsődlegesen hermeneutikai gesztus, azaz az értelmezés/értelmezhetőség/ olvashatóság kérdésével foglalkozik.

Az egyszeri iskolába járó számára persze ez az értelmezési dimenzió nem létezik. A Keresztelő Szent János Iskolaközpontba a Zichy téri parkolók felől lehet megérkezni. Aki átmegy egy hídon és az új, modern, látszóbeton portikusz alatt belép a nyugati oldalszárnyon a portán keresztül az iskola aulájába, csak azt érzékeli, hogy impozáns a megérkezés. Az épületre az emeleti szinten bejutva hatalmas aula fogad. Nagyon erős hatású ez az élmény, összetettsége ellenére is tiszta, elegáns, markáns. A térnek három jellegzetessége szembetűnő: az első egy gyönyörű, visszapucolt nyers kő és tégla vegyesfal. Mint egy értékes lelet, a későbbi korok rárakódott sallangjaitól megfosztott nyers valóság, úgy áll ott, időmetszetként ez a középfőfal. Megadja a tér míves alaphangulatát, érzékelteti a történetiséget, és a belső folyosó fele történő különböző nyílásaival azt is jelzi, hogy az aula kisebb cellás terek elbontásából jött létre. Tehát olvashatóvá tesz előzményeket, építési logikákat, kapcsolatba, összefüggésbe hoz tereket. 

A tér mélységét, léptékét, tagoltságát az emeleti szint terében, az aula légterében ritmikusan megjelenő kisebb közösségi terek – megjelenésük szerint hidak – és tantermi dobozok adják. Ennek az architektúrának az anyaga nyers látszóbeton. A harmadik elem a bútorzat: egy színes, elemes kékes-sárgás-narancsos ülőbútor, amely a térképzés, térhasználat szempontjából is fontos. Az iskolába érkezőt tehát nagyvonalú, magabiztosan formált, tériségében, anyaghasználatában és színvilágában is izgalmas helyzet fogadja. A térben ünnepi alkalmakat, istentiszteleteket és kiállításokat tartanak: valóban van valami emelkedett érzése az embernek ott járva. (Ez a magasztosság hagyott bennem egy kicsi kérdőjelet: vajon a gyerekek mennyire használják a bútorokat? Mennyire lakják be a hétköznapokban ezt a helyet?) 

Az aula a használat szempontjából is központi szerepű: innen indul az új, nyitott lépcsőház, a lift, és az átjárás az oldalszárnyba. A porta felől szemlélve, a bal oldali sávban folyosóról nyílóan a földszinten tanári, klubhelyiségek, tantermek és mosdók vannak. Az aula végéből egy új építésű oldalszárnyban van a tornaterem. Jobb oldalt pedig lépcső vezet az egy szinttel lejjebb lévő hatalmas belső udvarig. Pontos és a tájékozódást segítő ez a térképzés. A használat felől magától értetődő. Pedig egy ilyen döntéshez bizonyosan sok vívódás vezetett: nagy dilemma lehetett a már említett hajdani főhomlokzat középtengelyében lévő díszes főbejáratnak az áthelyezése egy oldalszárny végébe. Ez legfőképpen a hajdani főbejárat mögött hiányzó megfelelő térkapcsolatokkal volt indokolható.

Az építészeti beavatkozás a homlokzatokon is könnyen visszaolvasható. Az épület felújított, átépített három szárnya a korábbi Mezős-féle felújítástól elválik, bár szintén hagyományos vakolt felületű. Az új szárny hófehér (kissé talán vakítóan az), a megmaradt épületrészek műemléki rekonstrukciójához az új elemek más homlokzati megjelenéssel kapcsolódnak. Ezeket markáns lyukarchitektúra dominálja, aminek hátterében az alkotói szándék mellett a régi, szigorú szerkesztésű épület tengelyes kiosztásának az elemzése áll. Erőteljesen elnyújtott, vékony és keskeny ablaksávok ritmizálják a felületet, amelynek plasztikáját a homlokzati síktól való erőteljes visszahúzás tovább erősíti. A két sík elválása és a több szintet is összefogó, sűrű osztású lyukasztások optikai következménye, hogy esetenként pilléreknek, vagy oszlopsornak is láthatjuk a falszakaszokat. Míg tehát a régi épületrészeken a hagyományos épületszerkezeti logikát olvashatjuk vissza: vaskos és magabiztos sík faltestek között megjelenő kicsi, keretezett ablakok vannak, amely az épületet horizontálisan emeletekre tagolja, addig az új szárny vertikális hangsúlyokat kap és erőteljes a plaszticitása. Az egyik zárt, védelmet nyújtó hatást kelt, de egyben erőteljesen el is határolja a belső és a külső teret. Az másik, az új felületek, dinamikus kapcsolatot vonzanak, egyértelmű határok helyett többsíkú helyzeteket teremtenek: közelítésre, megértésre, benézésre invitálnak. Az egyértelmű határ feltöredezik. 

Az új építésű részek a már említett bejárati portikusz, a mellette lévő, korábban hiányzó sarok (tanári) és a mögöttes térsor, illetve  a tornaterem–menza kubusa. Érdekes, fontos élmény, hogy minden különbözőség ellenére mégsem ellenpontként, elkülönülésként érzékelhetők az új részek, inkább továbbgondolásnak, átírásnak... Jacques Loussier francia zeneszerző, zongorista Bach átirataival tudom legjobban érzékeltetni, hogy milyennek gondolom ezt a viszonyt. 

Mivel az átalakítás is iskolának készült, talán nem belemagyarázás, hogy a két homlokzati rendben két külön kor oktatási szemléletmódját is megtapinthatjuk: a régi szárnyak mögött a külvilágtól elrejtve, csendes biztonságban lehet dolgozni. Az új szárnyak azt sugallják, hogy az iskola belső világa és a tágabb környezete között kapcsolat van, hogy a be- és kilátások fontosak. Kétféle szemlélet ez, amely erőteljesen uralja az iskolák társadalmi pozíciójáról, a fejlődés útjairól való európai gondolkodást. Az egyik fő irányzat szerint az iskola a társadalomba, így a helyi közösségbe integrált, azzal sokféle kapcsolatban lévő, nyitott intézményként él majd tovább. Az erődszerűen zárt intézményeknek – eszerint a logika szerint – már leáldozott. Ez a nyitódás a külvilágra a használat szempontjából még nem problémamentes: a tanári kar nehezen fogadja el, hogy az utcáról belátni – különösen sötétedés után – a belső terekbe. Kungl György igazgatóval való beszélgetés során kiderült, hogy a  függönyök felszerelése állandó kérdés a tanáriban. A nyitottság, mint iskolaértelmezési pozíció lehet vita tárgya: személy szerint számomra vonzóbb egy olyan pedagógiai, amely transzparens a szülői közösségek és a külvilág irányába, amely a tanulást nem iskolafalak közé rejtené, hanem minden szempontból integrálná abba a fizikai és szellemi közösségbe, amelyben létezik. De más szempontból a függönyök iránti igény a nagy káprázat miatt érthető: a hófehér falak és a nagy beáramló fény nemcsak a vetítést teszi lehetetlenné, hanem több óra alatt a káprázat okán fárasztó, akár fejfájást is okozó. A térhasználat, környezet–ember összeillés még számos ponton nem eléggé kiérlelt: így a zsámbéki premontrei templom irányába forduló új sarkon a látványnak háttal, a legfényesebb termek egyikében az informatika terem kapott helyet. Számomra érthetetlen. (Bár tantárgycsoportosítási, teremszervezési és gépészeti szempontból megmagyarázott.)

Az említett zsámbéki premontrei templomhoz való viszonynál el kell még időzzünk. Az iskola keleti szárnya a rom felé néz. Itt található a menza, tetején a hatalmas, kettéosztható tornateremmel. A labdát dobálva az üvegfalon folyamatos a romtemplom látványa. Ez a tér is impozáns: vakolatlan téglafalában a betonpótlások jól látszanak. A terem nemcsak a vezérszinti folyosóról, hanem az emeleti szintről bekukucskálva megélhető. Egy sportteremben ez a „lelátó" szituáció a működés egyik feltétele. Az épületegyüttesnek ez a szárnya a legkarakteresebben átépített, ezen az oldalon a máshol zárt térsor felszakad, egy híd alatt lehet belépni az iskola belső, nagy udvarába. A menza süllyesztett helyzetben, árkádos átmeneti tereken át kívülről megközelíthető. 

Az emeleten a híd a kápolnához vezet át, amely utolsó ottjártamkor éppen az iskolában lévő „Élő népművészet" kiállítás alkotásaival, szép festett fatáblákkal volt díszített. Érdekes volt beszélgetni az egyik hittantanárral a templom megjelenéséről: a fehér falak, a szerkezetek tisztasága egyesek számára megnyugtató módon közvetíti a szakralitást, mások hiányolják a folyosóra kitett archív képeken látható gazdag barokk díszítésű enteriőrt. Az ott folytatott beszélgetés is arra mutat rá, hogy milyen sokféle elvárás, érzet, konnotáció, eszközhasználat, megközelítésmód, elvárás létezik együtt ma a használókban. 

A hatalmas iskolaudvar számos művészeti eseményt fogadott be a nyáron. A munkát végigkísérő Golda János – akivel Kovács Zoltán együtt tervezte a budapesti Piarista Gimnáziumot is – az iskolakerteknek és az ott lévő fáknak nagy jelentőséget tulajdonít. A zsámbéki udvart impozáns méretű fák lakják be. Környezetüket, a gyökerek számára szükséges földfelület körbekerítették. A parterrek a tervekben még ívesek voltak, a kivitelezés során szögletessé váltak, de legalább rájuk lehet ülni. Az iskola átépítésének a kezdetén a diákokkal folytatott vágygyűjtés során erről az udvarról egy sokkal zöldebb kert víziója fogalmazódott meg: ugyanakkor iskolaudvarként füvezett felület a mi éghajlati övünkön nem megvalósítható. A nagy fák uralkodó jelenléte erőteljes természeti helyzetként megélhető, a zöld fű bár hiányzik, de ez megérthető.

Az iskolától eltávolodva felmentem a premontrei romhoz: az ország egyik legszebb temploma kihagyhatatlan. A keleti oldalt nézve, átlátva a töredékesen megmaradt falakon, ahogyan az egymás mögötti falsíkok összeadódtak, megjelent egy képi analógia, amely új értelmezést adott. Az iskola áttört falai, a már említett hosszú nyílások, az erőteljesen átlyuggatott belső falak képe összemosódott a premontrei rom képével. Mintha ezek az átlátások összefüggéseket, kapcsolódásokat, értelmező összekötéseket jelentenének: viszonyokat, amelyekben építési logikák, térhasználati szokások, történetek, kulturális viszonyok rögzültek. Ezek a jelentések csak lehetőségek. Nem válnak mesévé, nem emelkednek kimondott igazsággá. Aki olvassa őket, hát olvassa. Aki beleérez, belegondol, belelát mást is, az ezzel gazdagabb. Aki csak bejárja az iskola tereit, annak számára ez a használat a tér olvasata. Kovács Zoltánék szép, gazdagon értelmezhető világot alkottak, örökségi helyzetet tettek inspirálóvá. Olyan épített környezet jött létre, ami nyitott a jelentések irányába, ahol a használók megérthetnek valamit abból, hogy a látható világban sok minden rejtve marad.

Somogyi Krisztina

 

A kritika rovat a Nemzeti Kulturális Alap támogatását élvezi.