MÉSZ Szimpózium a Velencei Biennáléról
2006. február 21. Építészek Háza. A beszélgetés résztvevői egyöntetűen javasolták, hogy a megszokott, és nemzetközi kontextusban jellemzően érdektelen primadonna-kiállítások helyett – és a pályázat kudarcát, mint esélyt, új kezdetet felfogva – egy, a metaváros témájához kapcsolódó probléma feldolgozása legyen a magyar pavilon anyaga.
Pénteken, április 21-én jelenti be Petrányi Zsolt, a Műcsarnok főigazgatója a 2006-os magyar kiállítás programjával kapcsolatos döntését. Ehelyütt közöljük a döntést előkészítő folyamat egyik fontos, februári állomásáról szóló beszámolónkat. a szerk. Résztvevők:
Bodó Balázs, MOKK
Boros Géza, NKÖM
Csontos Györgyi, MÉSZ
György Péter, ELTE, MOKK
Készman József, Műcsarnok
Petrányi Zsolt, Műcsarnok
Reischl Gábor, MÉSZ
Somlai-Fischer Szabolcs, Aether
Szemerey Samu, epiteszforum.hu
Szijártó Zsolt, PTE
Házigazda: Reischl Gábor
Moderátor: Szemerey Samu
Program:
1. prezentációk, témafelvetések
Petrányi Zsolt, Szijártó Zsolt, György Péter, Somlai-Fischer Szabolcs, Szemerey Samu
2. vita, három szekcióban
1. a biennále témája: Metacities
2. a biennále magyar pavilonja és a kiállítás viszonya
3. a kiállítás kommunikációja
3. összefoglalás
A 2006-os építészeti biennále kurátori pályázatának értékelését követően a Magyar Építőművészek Szövetsége egynapos szimpóziumot szervezett, hogy meghívott szakértők hozzászólásaival, a vitán felmerülő témákkal, szempontokkal és javaslatokkal segítse a nemzeti biztos munkáját. A szimpózium meghívottai között szerepeltek a pályázati zsűri tagjai, valamint a 2005-ben Pécsett lezajlott 'Beszéd a városról' konferencia néhány előadója.
Jelen vitairat nem tartalmaz végleges javaslatokat a magyar pavilon kiállításának témájára vagy a kurátor személyére. A találkozó célja az volt, hogy rendezze a kiállítással kapcsolatban felmerülő gondolatokat, megnevezzen olyan szempontokat, amiket a téma vagy a konkrét projekt kidolgozásakor fontos figyelembe venni, és amik általában hozzájárulhatnak a biennále és az építész szakma kapcsolatának az újragondolásához.
A Velencei Biennále témakiírásának fontos kijelentése, hogy nem autonóm művészeti showt kíván létrehozni, sem csupán szakmai eredmények reprezentációját, hanem sokkal inkább egy olyan, projektorientált és vizsgálatokra koncentráló anyagot, ami javaslatcsomagként segíthet a mai városokat alakító testületek, irodák, csoportok munkájában. A metacities mint téma a kortárs városi jelenségek és problémák megjelenítését célozza meg, hogy elgondolhatóvá és a lehetőségekhez képest kezelhetővé tegye a mai emberi környezetet. Éppen ez, a lehetőségek mibenléte, a biennále témája tehát.
Megjegyzések a biennále témájához
A magyar pavilon építészeti kiállításai hagyományosan monografikus jellegűek voltak. A 2006-os nemzetközi kiírás és az elmúlt években megfigyelhető trend ezzel szemben kifejezetten a projekt-orientált gondolkodásmód irányába mozdítja el a Biennálén megjelenő anyagokat. A beszélgetés résztvevői egyöntetűen javasolták, hogy a megszokott, és nemzetközi kontextusban jellemzően érdektelen primadonna-kiállítások helyett – és a pályázat kudarcát, mint esélyt, új kezdetet felfogva – egy, a metaváros témájához kapcsolódó probléma feldolgozása legyen a magyar pavilon anyaga. A résztvevők rövid prezentációkban bemutatott témafelvetéseiből több kérdéscsoport rajzolódott ki.
Bár egy magyar település sem tartozik azon nagyméretű világvárosok közé, amikben az ismert városi jelenségeken túlmutató struktúrák jelennek meg, a posztszocialista városok közelmúltja, jelene és jövői, különös tekintettel a valaha elképzelt jövőképekre, nagy érdeklődésre számot tartó kérdéseket vethetnek fel. Kelet-Európában meghatározónak bizonyultak azok az utópiák, amik – többnyire valamiféle totalitariánus társadalmi rendszer háttere előtt – a közösségi létezés számára gyökeresen új építészeti kereteket próbáltak meg felállítani. Ezen ideológiák hordozójaként, vagy velük szemben haladva, az itteni építészet alkalmanként jobban megközelítette az utópiák megvalósítását, mint az azokat több periódusban újra felfedező nyugati kultúra. A múltbéli lehetséges jövők jelene, amit most élünk, illetve az ideologikus, vizionárius gondolkodás térvesztése, az urbanisztika sajátos helyzete párhuzamba állítva az innen ideálisnak tekintett nyugati építészeti gondolkodás közelmúltbeli elmozdulásaival érdekes feldolgozandó téma lehet.
Ehhez kapcsolódó kérdésként jelent meg a magyar épített környezet, ezen keresztül a magyar városi kultúra viszonya az emlékezettel, illetve saját múltjával, múltjaival. Miként lenne lehetséges a jelenleg zárt, szimbolikus, önreferens keretek között működő városok, a gondolkodói, elemzői képességeit vesztett építészeti kultúra megnyitása, újbóli bevezetése az általános kulturális gondolkodásba? Milyen a város értelmezői közege, és tervezői koncepciója egy olyan szövegcentrikus kultúrában, mint a miénk? Ezzel, illetve ezen keresztül a köztér leírásának, értelmezésének, birtoklásának és megteremtésének kérdésével komoly küzdelmet folytatnak a posztszocialista országok települései – ismét csak párhuzamba állíthatóan a teljesen más előzmények utáni hasonló nyugati jelenségekkel.
Sajátos helyi mutációkkal bíró kortárs nagyvárosi jelenségként merült fel a bevándorlók városainak kérdése. Bár a rendszerváltás óta meghatározó tényező a magyar kultúrában, országos hálózatokat teremtve, illetve sajátos csatornákon keresztül nemzetközi környezetbe csatornázva a magyar városokat, a bevándorlás, a bevándorlók igen kevéssé váltak részeivé a 'hivatalos' városi gondolkodásnak. A 'magyar' kultúra, városfejlesztés stb. úgy működik, hogy egyszerűen nem vesz tudomást az egyébként komoly társadalmi mozgást indukáló, valamint meghatározó jelentőségű új köztereket, térbeli és gazdasági-logisztikai hálózatokat teremtő migrációról. A 'kínai' piacok, boltok, éttermek a legkisebb településtől Budapestig megtalálhatók, szinte teljesen azonos építészeti keretek között, azonos áruválasztékkal, és kiemelten fontos kereskedelmi pozíciókkal. Ugyanakkor a hazánkban élő távol-keleti bevándorlók kultúrája és élete rejtett, párhuzamosan kiépült rendszerként működik és hálózza be az egész országot. Mondjuk ki: ma nem lehet egy magyar településről sem beszélni úgy, hogy az ott élő kínai, vietnámi stb. bevándorlókról szót ne ejtsünk. A 'kínaiak' Budapestje valószínűleg drámaian mást tartalmaz, mint a hivatalos kánon leírásai, mégis ugyanannyira releváns – különösen azon probléma fényében, hogy a Kínai Népköztársaság európai logisztikai központját valószínűleg hazánkban fogja megteremteni. Milyen viszony alakul ki a két entitás között? Hogyan kapcsolódik a 'bevándorlók' és az 'itt élők' által teremtett város a globális folyamatokhoz?
Megjegyzések a pavilon épületével kapcsolatban
A Velencei Biennále magyar pavilonja szinte az egyetlen, nagyjából épen fennmaradt eredeti épület a Giardiniben. Ennek megfelelően – vitathatatlan műemléki értékei mellett – nem is vett, vesz részt azokban az építészeti folyamatokban, amik az újabbkori pavilonokra jellemzők, és épületként is sokkal kevésbé flexibilis. Megkerülhetetlen azonban a feladat, hogy a kiállítás a pavilon épületével már a koncepcionális fázistól elkezdve, mint helyszínnel, azaz a kiállítás témájának meghatározó fontosságú elemével foglalkozzon.
A téma ismeretének hiányában nyilvánvalóan csak elvi szinten lehetett beszélni a beavatkozások, a lehetséges átalakítások mértékéről, a beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy az eddigi gyakorlatnál hangsúlyosabban kezelendő ez a kérdés. Számos olyan feladat is adódik, ami több ciklusra előre lényeges eleme a pavilon fenntartásának – mint például az internetkapcsolat bevezetése, illetve olyan struktúra, szerkezet stb. kialakítása, ami alkalmassá teszi az épületet a mai médiumok befogadására (pl. vetítés stb.).
A pavilon épületének a projekt részeként való kezelése párhuzamosan utalhat arra is, hogy a kutatási és produkciós munkarészek hazai helyszíneit is tudatosan kell megválasztani, és akár bevonni a kiállításról való gondolkodási folyamatba. Egy építészeti kiállítás esetén ez kiemelten fontos eleme lehet a mondanivaló megalkotásának.
Megjegyzések a biennále kommunikációjával és munkarendjével kapcsolatban
A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy a jelenlegi, az elmúlt évek gyakorlatáról eltérő helyzet egyben alkalom is arra, hogy új gondolkodásmód felé nyisson a magyar kiállítási rendszer. Ez nem a pályázati rendszer felülbírálatát jelenti, hanem annak a gyakorlatnak az újragondolását, aminek keretében egy kiszemelt kurátor egy általa bemutatni kívánt alkotót-életművet-zárt témát reprezentált a magyar pavilonban. Ez a kiállítási struktúra mára eltávolodott a Velencei Biennále igencsak speciális környezetétől.
A nyitás azonban kizárólag a nyilvánosság széleskörű bevonásával történhet meg – ez a szakma, szakmák mellett az általános kulturális szcénát is jelenti. A kiállítás kommunikációja nem csak a megvalósult projekt számára lényeges – és nem csak a helyszínen, hanem ugyanennyire meghatározó a munkafolyamat átláthatósága és hozzáférhetősége, sikeres és tudatos hazai megjelenítése. Ehhez az szükséges, hogy – szintén az eddigi gyakorlattól eltérően – létrejöjjön egy évadokon átívelő adminisztrációs rendszer, ami a kapcsolattartással, logisztikával, költségkezeléssel stb. folyamatosan foglalkozni tud. Ennek megteremtésére akár érdemes bizonyos összegeket elkülöníteni, vagy megpróbálni előteremteni.
A hármas kommunikációs feladat – 1. a kiválasztási folyamat 2. a munkafolyamat megjelenítése 3. a probléma tematizálása, az eredmény bemutatása – külön figyelmet érdemel, és akárcsak a pavilon, a mindenkori projekt szerves részét kell, hogy képezze.
A nyitott munkafolyamat lehetőséget nyújt arra is, hogy az érdeklődő közönség – és az építész szakma pl. vitathatatlanul érdekelt a biennále sikerében – az információ mellett lehetőséghez is jusson a hozzászólásra. A hozzáadott érték szerkesztője pedig az olvasó, illetve a résztvevő – a kommunikációs- és munkafolyamat során az egyetlen lehetséges hiba az információhiány.
Szemerey Samu
