Mi az építész feladata és felelőssége a 21. században?

"...a klímaváltoz(tat)ás ma már tény. Viszonyulhatunk hozzá dacos ellenállással a (szükségszerű) változtatási kényszerrel szemben (és akkor a kollapszológusoknak lesz igazuk), vagy ugyanannyi idő- és energiaráfordítással kereshetünk konstruktív megoldásokat, azaz az ember egyik nagy erényével élve: alkalmazkodunk." Szulágyi Zsófia, a KÖZTI fenntarthatósági projektvezető építésze cikkében ilyen megoldásokat keres. 

Az építészet jelentősége

Az építészet kialakulása jelentős mérföldkő volt a civilizációs fejlődésben. Az első épített hajlékainkkal elkezdtük megváltoztatni magunk körül a környezetet a saját igényeink szerint. Létrejött az épített környezet, ami mára olyan elképesztő méreteket öltött és fejlettségi szintet ért el, hogy a civilizált emberek többsége egyszerűen nem maradna életben ezen kívül, az eredeti természeti környezetben, amitől mostanra már eltávolodtunk.

Ezen eltávolodás egyik legjelentősebb „eredménye" a klímaváltozás. Amit talán helyesebb lenne klímaváltoztatásnak nevezni, hiszen a „változás" olyan kényelmesen felelősséghárító, mintha nem tehetnénk a kialakult helyzetről. Pedig tehetünk. Sőt, az építőipar – mint az már közismert – több területen is a legnagyobb részben felelős:

• globális szén-dioxid-kibocsátás kb. 37%-a,
• az energiafelhasználás 34%-a,
• az ivóvíz-felhasználásnak pedig 15%-a írható a számlájára.

(Forrás: Global Status Report For Buildings And Construction 2024, ENSZ Környezetvédelmi Program)

Nyilvánvaló, hogy érdemi lépéseket kell tennünk környezetterhelésünk csökkentésére. Mégis, még mindig jelentős azok aránya – töltsenek be bármilyen szerepet is az építőiparban –, akik igyekeznek ezeket elkerülni vagy a kötelező minimum teljesítésével megúszni, esetleg rövid távú anyagi érdekeiknek alárendelt marketingcélú „greenwashing"-ot alkalmazni. De sajnos gyakran még valódi szándék esetén sem elegendők a tervezett intézkedések, ami több okra is visszavezethető. Ezek közül most csak azokra térnék ki, amelyek rajtunk múlnak, tehát tudunk ezeken változtatni is.

Egyik az ismerethiány: az oktatásnak Magyarországon (még mindig) semmilyen szinten nem alapvető része a környezettudatosság, sem az alap- sem a szakoktatásban. Ettől nem független egy másik jelenség: egyfajta félelem az „ismeretlen tereptől", ami az „így szoktuk" és az „ezt nem lehet, mert…" típusú mondatokkal jellemezhető, elavult szakmai attitűdhöz való, olykor merev ragaszkodás mögött áll.

Viszont: a klímaváltoz(tat)ás ma már tény. Viszonyulhatunk hozzá dacos ellenállással a (szükségszerű) változtatási kényszerrel szemben (és akkor a kollapszológusoknak lesz igazuk), vagy ugyanannyi idő- és energiaráfordítással kereshetünk konstruktív megoldásokat, azaz az ember egyik nagy erényével élve: alkalmazkodunk.

Talán részben ezt segítendő jött létre a World Green Building Council, és hazai tagszervezete, a Magyar Környezettudatos Építés Egyesülete (HuGBC), amelyek célja, hogy az építőipari szektor érdemi lépéseket tegyen a klímaváltozás hatásainak mérséklésében, illetve kiváltó okainak megszüntetésében. Hiánypótló módon ismereteket terjeszt, oktat, találkozókat szervez, szaktanácsot ad, döntéselőkészítési támogatást nyújt. Tulajdonképpen összehozza a szektor szereplőit egy közös cél érdekében, hazai viszonyok között már önmagában előremutató módon.

Ehhez kapcsolódóan ugyanis fontos rámutatni az interdiszciplináris együttműködés minden eddiginél lényegesebb szerepére is a mai tervezésben. A világ a fejlődéssel egyre bonyolultabbá válik, a tudományok, művészetek, szakmák is vele változnak. Talán a legszembetűnőbb változás a diverzifikálódás és specializálódás: az építészeten belül csakúgy, mint a társszakmákban. Egy ingatlanberuházás (léptékétől és összetettségétől függő mértékben) jellemzően már csapatmunka, ezen csapat összetétele pedig egyre sokszínűbb. Fontosabbá vált a fókusz eltolása a párhuzamosan végzett önálló tervezéstől a szorosabb együttműködés, a minimalista megbízásteljesítéstől a minden szempontból lehető legjobb megoldások közös megtalálása felé, amiben minden érintett szereplő partner.

Egy – megbízási szerződések szempontrendszerén kívüli – állandó szakmai kerekasztal (mint pl. a HuGBC) lehetőséget teremthet arra, hogy időben, tematikában és az érintetteket tekintve is szélesebb körben találhassuk meg az új kihívásokra adandó válaszokat, mindannyiunk és élőhelyünk, a bioszféra érdekében.

Modern kihívások

Szemléletváltásra van tehát szükség. A tervezésben is. Ehhez fontos hangsúlyozni, hogy egy épített környezeti elem (legyen az épület, településrész vagy település) sosem önálló egység, hanem több, különféle hálózat csomópontja. Ilyeténképp teljes életciklusa során dinamikus kapcsolatban áll azon hálózatokkal, amelyeknek része. Az esztétikán, funkcionalitáson, gazdaságosságon túlmenően már annak részletes vizsgálatára is szükség van, hogy milyen és mekkora kölcsönhatásban van az épület környezetével (utóbbi alatt nem csupán a fizikai környezetet értve, hanem ezeket a hálózatokat is, legyen az társadalmi, energetikai, vagy éppen közlekedési).

Tervezőként el kell továbbá sajátítani egy újfajta hozzáállást is, amely – reflektálva a sorozat egy korábbi cikkében említett „szerény építészet" szükségességére – a (tágabb értelemben vett) környezettudatosságot prioritásként kezeli. Szerény abban, hogy az emberi egó jelentőségét, és szerény abban, hogy a létrehozott entitás környezetére gyakorolt terhelését egyaránt csökkenti.

Ehhez integrálni kell a fenntartható szemléletet a tervezői attitűdbe. Ennek egyik vetülete az épület teljes életciklusában gondolkodás, másik az ezen élettartam alatt szükséges erőforrás-input minimalizálása. Ehhez olyan tervezői és építtetői döntéseket kell meghozni, amit nem lehetséges külső szakembernek delegálni, hogy „zöldre mossa" az egyébként megszokott módon létrehozott koncepciót.

Itt látom az egyik, ha nem a legfontosabb részfelelősségét az építészeknek: épített környezetünk fenntarthatóságát, ezáltal élhetőségét mi, most határozzuk meg az elkövetkezendő évtizedekre (legalább). A tervezők mozgástere persze több oldalról is közismerten behatárolt, de az adott kereteken belül továbbra is feladatunk megtalálni a legjobb választ egy tervezési kérdésre, azaz egyedi, hatékony stratégiát alkotni egy komplex probléma megoldására. A klímaváltoz(tat)ást a probléma alapvető részének, a fenntarthatóságot a megoldás részének tekinteni pedig véleményem szerint erkölcsi és szakmai kötelességünk.

Fenntartható, környezettudatos, energiahatékony…?

Mindegyik fogalomnak létezik elfogadott definíciója (akár többféle is), így érdemes lehet ezeket tisztázni.

Fenntartható fejlődésnek az ENSZ Brundtland-jelentése alapján azt nevezzük, ha a jelen szükségleteinket a jövő felélése nélkül tudjuk kielégíteni. Egyesek paradoxonnak tartják a szóösszetételt, azonban talán árnyalja a képet, hogy a fejlődés a mennyiségi gyarapodás mellett/helyett minőségi emelkedést is jelenthet.

Az energiahatékonyság – hazai jogszabályi meghatározás szerint – az „eredmény és a befektetett energia hányadosa" (2015. évi LVII. törvény az energiahatékonyságról).

Környezettudatosság alatt pedig az egyénnek vagy társadalmi csoportnak a bioszféra állapotával és az emberi populáció környezetével kapcsolatos tájékozottságát, tudatosságát, továbbá az ezt fenyegető veszélyek kialakulásában és megoldásában egyaránt vállalt felelősségét értjük.

Ideális esetben az építőipari szereplők, köztük az építészek feladata e téren, hogy ezek valamilyen arányú közös halmazát találják és valósítsák meg ingatlanberuházási projektjeikben. Kétségtelen: a „hogyan" ebben nem elsőre egyértelmű – ugyanakkor a mérnöktársadalom épp abban jó, hogy összetett szempontrendszerek mentén dolgozzon ki megoldásokat. (Ebben további segítséget jelenthet az említett szakmaközi együttműködés erre nyitott partnerekkel.)

Az extrém (technológiai és/vagy pénzügyi alapú) optimalizáció azonban – ahogy máshol is felmerült – akár tévút is lehet. Az építész feladata talán ott is van, hogy megtaláljon egy, az adott helyzetben egészséges egyensúlyt az optimalizáció és a kreatív, humánus, emberi tényező fontossága között. (A kettő egyébként nem feltétlenül ellentétes egymással, de ahol azzá válik, ott priorizálni szükséges).

Kapcsolatépítés

Akárcsak az elmúlt években a tudomány, úgy az építészet és a társadalom közti szakadék – és az ebből eredő kommunikációs nehézségek – is láthatóvá váltak, nemegyszer konfliktusok eredőjeként. Az épített környezet fenntarthatósága azonban attól is függ, hogy használóik magukénak érezzék, értsék és jól használják azt. Hiszen végső soron nekik tervezünk.

Ebben nehezítő tényező, hogy – legalábbis Magyarországon – aki nem ilyen családi közegből származik, annak nemigen van lehetősége megismerni az építészetet, annak kultúráját, lehetőségeit, korlátait, munkafolyamatait. A környezettudatossághoz hasonlóan ezt is az oktatás sajnálatos hiányosságának látom, amin változtatni nekünk csak annak keretein kívül lehetséges, proaktívan keresve a minél szélesebb társadalmi kapcsolatokat, felnőttekkel és gyerekekkel egyaránt, invitálva őket „a mi világunkba" és értő figyelemmel meghallgatva őket. Amíg a tantervekbe nem kerül be valamilyen formában, addig bizony ezzel is teendőnk van. A cél itt is az együttműködés: hogy jobban értsük és megértsük egymást, megnövelve a természetes és épített környezet iránti közösségi tudatosságot.

Összefoglalás

Ellentétben a cikksorozat némelyikében felbukkanó gondolattal, én nem úgy látom, hogy az építész elvesztené a jelentőségét a XXI. században. Változik a feladata, igen, de továbbra is karmester marad egy sokféle hangszert felvonultató zenekarban, ahol ugyan a zenészek, a szólamok, a hangszerek és a zeneművek is cserélődnek, de a sikerhez elengedhetetlen a mindezt átlátni képes, strukturáló erő.

Szulágyi Zsófia