Mi lesz vele? Sosem tudjuk meg. Interjú Mónus Noémivel a Déli pályaudvarról

Állandó változásban van, nyomon követhetetlen rétegek rakódnak rá, megosztó vélemények formálódnak róla. Sokan nem szeretik, míg vannak, akik rajonganak érte. Ha valami mára állandósult a Déli pályaudvar körül, az a feszültség. Az épületegyüttest 2020 nyarán a Kortárs Építészeti Központ Városi Séták x Othernity programsorozatának keretében Mónus Noémi vezetésével jártuk körbe, aki 2011-es építőművész diplomaterveit a pályaudvar átalakításáról és rehabilitációjáról készítette. Ezután szűk körben az egykori Utasellátóba is bejuthattunk, ennek apropóján beszélgettem a Déli problémáinak felderítésében diplomamunkáján keresztül elköteleződött ex-építésszel.

Dabóczy Orsolya: Mi az első gondolat, amely eszedbe jut, ha azt mondom „Déli pályaudvar"?

Mónus Noémi: Mi lesz vele? Sosem tudjuk meg.

DO: El tudod képzelni, milyen lehetett 1977-ben, amikor elkészült a teljes komplexum?

MN: Iszonyú menő, de előtte még inkább. ’62 és ’72 között Kővári György első „svájci kockája" egy emberi léptékű, teljesen átlátható struktúra volt. A ’77-re felépült rendszer nagyon-nagyon modern és tetszetős lehetett, de káosz-szerű. Sosem volt tiszta rendszer, szerintem ezt mindenki érezte, már akkor is.  Az embereket mindenhogy ez a sok lépcsősor fogadta, vagy le, vagy föl.

DO: A korszak valahogy mégis indokolta ezt a formát.

MN: Csomay Zsófia, a konzulensem mondta, hogy bele kell képzelnem magam egy olyan korszakba, amelyben az emberek azt gondolták, hogy a felettük lévő rendszer soha nem fog megváltozni. Szó nem volt növekedésről, változásról. A helyek és funkciók kőbe voltak vésve, oda lettek tervezve, igazából az örökkévalóságra. Az Utasellátón is látszott, hogy csakis vendéglátóipari funkciót láthat el, a berendezés kizárólag kiszolgálópult lehet.

Az aluljáróról úgy gondolkoztak, mint földalatti gyalogos promenád. Kővári tervezte a Nyugati és a Keleti aluljáróit is, ugyanettől az ötlettől vezérelve. A teraszos eltoltság építészetileg elfogadott volt, de funkcionálisan nem működött.

DO: Nem működött?

MN: Gondolj bele, most működik? Mondd azt, hogy szeretsz felmenni húsz kilós csomagokkal a lépcsőkön. A hetvenes években nem volt ismeretlen fogalom sem a lift, sem a mozgólépcső.

A körkörös kialakítás valahol kényszer volt, hiszen egy olyan fejpályaudvart kellett kialakítani, amelynek a háborút megelőző struktúrához nem sok köze volt. Az aluljárószint kör alakú terének helyén mozdonyfordító volt, a vágányok a mostani pénztár vonalában végződtek. A metróból is fel kellett hozni az embereket, kellett jegypénztár, kellettek forgalmi terek: a vágányok így is hátrébb kerültek, de a város miatt nem lehetett terjeszkedni.  A fele ennek a háznak egy jó nagy adag kompromisszum.

DO: A diplomamunkádhoz készített tervek teljesen megváltoztatják a jelenlegi épületet, úgy gondolom nem akartál kompromisszumos megoldást. Inkább a funkciót választod, mint a formát?

MN: Pályaudvar mivoltában persze. De nekem a hely tetszett, úgy indultam neki a projektnek, hogy itt nem lesz pályaudvar. Ha úgy képzeled, hogy a vágányokig nincs ez a bonyolult lépcsőzetes épületrendszer, egyetlen lankás lejtőt kapsz. Élhető marad, városi használatra is alkalmas.

Amikor elkezdtem foglalkozni vele, akkora balkáni gettó volt a Déli, azt gondoltam le kell dózerolni ez egészet. Most egész jó, tiszta ahhoz képest. Miközben írtam a szakdolgozatom a pályaudvarok hasznosításáról, rájöttem, hogy 150 év alatt alakult ki ez a brutális, kötött pályás infrastruktúra. Így mégsem kéne kidobni a szemétbe. Amennyi területet viszont fel lehet szabadítani, azt szabadítsuk fel, és adjuk vissza a városnak. Ez egy városi intermodális csomópont, itt nagyon sok ember él, akiknek térigénye van. A tervezési kérdésem tehát az volt, hogy mi lenne, ha lenne egy olyan pályaudvar, amit az emberek nem elkerülni akarnak, nem csak az használná, akinek okvetlenül kell.

DO: Tehát munka közben derült ki számodra, hogy a helynek vannak olyan erősségei, amelyeket okvetlenül meg kell tartani.

MN: Nekem nagyon tetszik, hogy minden korszakból maradt valami, a Kővári-féle épület pedig elképesztően dögös. Főleg a körpénztár az őrületes panorámával: az a csík a kedvencem. A füstüveg úgy funkcionál, hogy belülről sosincs tűző nap, meleg, kívülről pedig nem lehet belátni. A terveimben ezt a teret csak részben sikerült megmenteni, de a teraszosság megszűnését akartam, így mennie kellett a födémnek. Inkább a használhatóság volt számomra szempont, mint az elegancia. Tegyük fel, hogy megmarad minden, csak a pályaudvar funkció nem. Ha marad az épületállomány, annak a hasznosításáról már egészen más diskurzust lehet folytatni. 

DO: Az ingázók szempontjából a belvárosi pályaudvar létfontosságú. Ennek kialakításában sokat bontottál, szerinted hogyan lehet ezt etikusan csinálni? Milyen attitűddel kell szerinted hozzányúlni egy ilyen történetileg fontos, de megosztó épülethez?

MN: Eleinte a teljes bontásról gondolkodtam, majd azt hittem elég lesz az utastérrel foglalkoznom. Szépen lassan növekedett a projekt, amiben nagyon komplex problémahalmazzal találtam szemben magam. Az egyik megoldás rántotta magával a következő problémát. Pont ezért, még mindig ezt a tervezési terepet választanám, tíz év távlatából is. Habár ez ebben a formában nagyon stresszes, részben ezért is hagytam el a pályát.

Nincs védettsége a pályaudvarnak, szerintem nem sorolná sok építész a szocialista korszak top tízes listájába. Építészettörténetileg vannak ennél jelentősebb házak, szerintem ezért is kerülhetett be az Othernity programjába.

Úgy gondolom alternatívákban kell gondolkozni. Ha nem felel meg a kornak, akkor muszáj beáldozni valamilyen szinte. Leginkább arról van szó, hogy mi az a maradék, amit be tudsz építeni. Az eredeti állapotba való visszaépítés nagyon elszomorító tud lenni, olyan, mintha eltüntetnéd az azóta történteket. Fontos, hogy érezd az időt, érezd a történelmet, érezz mindent, ami vele van. Az, amikor valamit őrizgetünk, meg visszaépítjük ahogy van: egy nagy kamu.

DO: Az Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása pont ezt a szenzitív attitűdöt promotálja. Mit gondolsz a biennale projektről?

MN: Mindig az előző korszak a legmostohább, a 30-as években biztos az eklektika lehetett. Nekem az a véleményem, hogy nem a mi korunk fogja megoldani ezt a problémát. Azt hiszem nekünk az a feladatunk, hogy átmentsük, amit lehet, abba korba, ahol már erkölcsileg is tudnak vele mit kezdeni.

DO: Milyenek voltak a benyomásaid a Városi Séták x Othernity Déli pályaudvar bejárásáról, ahol sétavezetőként vettél részt?

MN: Jobb volt, mint vártam. Jó volt, hogy egyszer nem magammal beszélgettem. Különösen jó volt, hogy eljött Vitézy Dávid és tudott válaszolni a kérdésekre, amikre én nem. Én inkább a múltról beszéltem, ő pedig beszélt a jövőről. Azt mondta elindult egy gondolkodás a házról, körvasutat szeretnének föld alatt, hiszen a fejpályaudvar nem alkalmas az ingázás megoldására. Erről megvalósíthatósági tanulmány fog készülni a következő időszakban, de minimum 10 év, mire ebből lesz valami. Habár a legjobb műszaki állapotban lévő pályaudvarról beszélünk.

DO: Milyen tényezőket emelnél ki, amelyek a jelenlegi állapot kialakulásához vezettek?

MN: A rendszerváltást. Addig mintha fontos lett volna vigyázni a saját értékeinkre, de a régi rendszer eltűnt, új meg nem alakult a helyébe. Ebben a talajvesztettségben barkácsmegoldások kezdtek el testet ölteni, a vagyonkezelés félrecsúszott ott, hogy kiadták az üzlethelyiségeket és a bérlők lényegében szabad kezet kaptak.

DO: Mit gondolsz, mi lehet a legjobb utópia és a legrosszabb disztópia?

MN: El tudom képzelni, hogy nem feltétlenül lenne nagy baj, ha elvesztené a jelenlegi funkcióját, de az nagy baj lenne, ha elkerülne a várostól és áldozatul esne valamilyen befektetői akaratnak.

A legjobb verzió, ha a városé lesz, felszabadulnak területek. A funkció kielégítésével alapvető problémák vannak, szakmailag sosem lesz jobb. Az anyagok, amiket használtak, az viszont tényleg csúcs. Nagyon csúcs, de nem elég. Még a pénztárcsarnokkal együtt sem, ami az elbontott üvegfal miatt már egyébként sem az igazi. Viszont hasonlít például a berlini Neue Nationalgalerie teréhez, nagyon tetszene egy művészeti galéria, játszótér kortárs művészeknek, hiszen ilyen itthon még nincs.

 

Szerk.: Winkler Márk