Mi marad Medgyaszayból holnapra? Gondolatok a Műcsarnok tárlata kapcsán

Medgyaszay István évfordulós kiállítása nemes gesztus a Műcsarnokban. Az életmű kutatója további lehetőségeket keresne a koncepció kibontására, és többet látna az aktuális állapotból is. Kún Emese kommentárja.

„Egyszer, nem is olyan régen, új név jelent meg a Műcsarnokban. Abban a teremben, amelyen a publikum csak átsuhan. A hölgyek olykor meg-megállnak egy percre, mert két nagy tükörben nézhetik meg, nem csúszott-e félre a kalapjuk. Egyebekben alig részesül ott valami méltatásban, hisz' ez a grafikusok és építők terme. Medgyaszay-Benkó István is hiába függesztette ki ott tervrajzait, pedig azok nem kisebb dolgot jelentettek, mint egy hegy silhouettjének építészeti átformálását. A hegy a mi vén Gellérthegyünk, az architektúra pedig egy magyar panteon. Mondjuk inkább: a magyar panteon.”

Az Új Idők folyóirat egyik 1908-as cikkének kezdő sorai visszatekintenek arra az 1904-es tavaszi tárlatra, amelyen először találkozhatott a nagyközönség Medgyaszay István Nemzeti Pantheon-tervével. Az írásból a továbbiakban kiderül, hogy talán mégsem hiába: „Valahogy, ha jól tudjuk, a Szépművészeti Múzeum jóvoltából, ezek a papirosok fölkerültek Párisba, ott is a legelőkelőbb helyre: a Société des Artistes Francais szalonjába. […] A Société juryje pedig éremmel tüntette ki.”

Az épület a pozitív nemzetközi visszhang ellenére – sok előzményéhez hasonlóan – nem valósulhatott meg. Ezért is jelentőségteljes és szimbolikus az a gesztus, amellyel a Műcsarnokban az idei Építészeti Nemzeti Szalon részeként megrendezett „Medgyaszay István, a modern” c. kamarakiállítás feltárul a látogató előtt: Adolphe Appia helleraui mozgásszínház-díszlete alakult át a Nemzeti Pantheon monumentális makettjévé, párhuzamot vonva ezzel a Műcsarnok termeit korábban betöltő Rejtett történetekkel. Az életreform-mozgalmakat bemutató, részletes és sokszínű tárlatban helyet kapott Medgyaszay alakja is, aki Torockai-Wigand Edével együtt tulajdonképpen a gödöllői művésztelep „választott építésze” volt.

Talán kissé előre szaladtam az időben. 1877. augusztus 23-án, ma 142 éve jött a világra Benkó Károly és Kolbenheyer Kornélia elsőszülött fia, Benkó István, akit október 17-én kereszteltek meg a Deák téri evangélikus templomban. A magyarországi vasbeton építészet úttörője, építész, szakíró, tanár, feltaláló, számos hazai és nemzetközi díj birtokosa vált belőle.

A Műcsarnok idei kiállításának számos előzménye volt, ezek közül csupán néhányat említek. 1997-ben fotókiállítást állított össze indiai tanulmányútja során készített felvételeiből a Magyar Építészeti Múzeum berkeiben Hadik András és Ritoók Pál; a Múzeum képviseletében Baldavári Eszter indította útjára a vándorkiállítást is, mely a tavalyi év folyamán bejárta a Kárpát-medencét, s Indiába is eljutott. Veszprém városához több szál is köti az építészt, itt 2017 januárjában nyílt kamarakiállítás Medgyaszay 140 – A vasbeton építőművésze címmel. 2006-ban az Ernst Múzeumban megrendezett nagyszabású tárlat kronologikusan mutatta be az építész életművét a Wagner-iskolától a kiforrott, igazán „medgyaszays” épületekig. Az akkori kiállítás kurátora, Potzner Ferenc 2019-ben, az építész halálának 60. évfordulóján kezdeményezte ismét az alkalomhoz méltó tárlat összeállítását – ez lett a „Medgyaszay István, a modern”.

A Bauhaus indulásának centenáriuma is szolgáltatja az apropót, hogy a 20. század elejének egyik legjelentősebb építészét a „modern”, illetve a „modernség” szempontjából vizsgáljuk. A weimari iskola és mozgalom kapcsán felerősödött a törekvés, mely a „modern” fogalmának újbóli tisztázására irányult mind szakmai fórumokon, mind pedig a múzeumlátogató közönség irányába. A téma egyik legtekintélyesebb hazai ismerője, Ferkai András már egy 2002-ben írt tanulmányában összefoglalja: „Modern az, ami szociális, technikai és esztétikai téren innovatív, újító.” Igaz, ezt a megállapítást főként a Molnár Farkas nevével fémjelzett irányzat taglalásakor teszi, ám ha címkével szeretnénk illetni Medgyaszay építészetét, az – ilyen értelemben vett – modern szemlélet valóban olyasvalami, ami így vagy úgy, de minden mozzanatában tetten érhető.

Talán ezért is tűnhet úgy, hogy az erőteljes vizuális kezdőpont, a Nemzeti Pantheon elénk magasodó sziluettje után a kiállítási koncepció valójában nem annyira a címében megjelölt hívószó alá szervezte a kiválasztott műveket, mint inkább kivonatot próbált venni az igen gazdag életműből, rámutatva a legjellegzetesebb alkotásokra. A kurátor, Potzner Ferenc érzékletesen mutatja be, hogyan olvad össze Medgyaszay eszmeiségében a címben említett modernség, az új formák és építőanyagok a magyar népi hagyománnyal és a bécsi szecesszió örökségével. Az életutat bemutató személyes emlékek mellett az építész (közel hat évtizedes) pályafutásának minden szakaszából megismerkedhetünk egy-egy épülettel, illetve papíron maradt, grandiózus terveivel is.

Ha ragaszkodnánk a modernség-szempontú bemutatáshoz, azért felmerülhetne a kérdés, hogy miért maradt fenn a rostán inkább a hagyományosnak nevezhető tömegű balatonalmádi Szent Imre Plébániatemplom (1930), mint például a budapesti Hild téri TÉBE Bankház (1939-40), mely véleményem szerint formailag, megfogalmazásában közelebb áll ahhoz a Ferkai által definiált, harmincas évekbeli vonulathoz. Az efféle, hely és idő szűkéből adódó hiányosságokat azonban pótolja az apszis záródásánál vetített, Az építészet Bartókja címet viselő dokumentumfilm, melynek talán legértékesebb jellemzője, hogy sok olyan szereplőt is megszólaltat, akik ezt az évfordulót már nem érhették meg, mint Gerle János építészettörténész, vagy Bartha Zoltán, az építész hagyatékának rendezője.

Medgyaszay István hosszú és jelentős pályafutása ezelőtt 60 évvel, 1959 áprilisában ért véget, amikor néhány héttel elbocsátását követően elhunyt. Ennyi év távlatából nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kérdést: Mit kezdett az utókor az ő értékes hagyatékával? Mit jelentenek számunkra Medgyaszay épületei hat évtized elteltével? Szólnak-e még a ma emberéhez, és hogyan kommunikálnak környezetükkel?

Ezekre igazán releváns választ éppen az építész-művészettörténész, Potzner Ferenc tudott volna adni, aki a veszprémi Petőfi Színház épületének átalakítási projektjét vezeti, s így nem csupán Medgyaszay monográfusaként ismeri a mestert, de ezáltal gyakorlati tapasztalatok is fűzik munkásságához. A tervezetet bemutató pannónak azért is lett volna helye a tárlaton, mert az Építészeti Szalon termeiben több sikeres műemléki rekonstrukcióval találkozhattunk. Hasonló pozitív példa még Zalaváry Lajos nagykanizsai színházbővítése és -rekonstrukciója, amelyről az Építészfórum 2008-as cikke részletesen bemutatott. E nélkül az épület semmiképpen sem lehetne az, ami: városának élő és működő és kulturális központja.

A kiállításon bemutatott archív fényképek szinte olyan felvételek, amelyek már többször megjelentek a szaksajtó hasábjain, és melyeket az építész a megépülést követő időszakban készített. Emellett itt-ott felbukkannak azok a fotók is, melyek Medgyaszay elkötelezett képi krónikása, Gyukics Péter szignál, akinek 2018-as „Mi maradt?” című kiállítása innovatív és személyes megfogalmazásban mutatta meg a Medgyaszay-épületek jelenét. Magam is meglátogattam jó néhányat ezek közül, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a szabályos formákat, egységes összhatást mutató, fekete-fehér fotográfiák képétől a valóság merőben eltér.

A rárósmulyadi Szent Erzsébet sírbolttemplomnak 2018 tavaszán csupán az egyik, a láthatóbb oldala volt újravakolva és lefestve, hátsó homlokzata a korábbi, átázott, részben lekopott kék vakolatot hordja magán, feltehetően azóta is. A torony vasbeton mellvédje mállik, porlik, a szentélyben Vass Viktor egykor gyönyörű, fehér márvány domborművét a hozzáértés teljes hiányáról tanúskodva festették színesre.

Művészettörténész szemmel különösen érdekesek a lehetőségek, melyek által a sgraffito technikával készült falképeket – mely díszítést Medgyaszay előszeretettel alkalmazta – szakszerűen lehet restaurálni. A rárósmulyadi templom esetében ugyanis a bejárat feletti képmező – mely nagy valószínűséggel a Lotz-tanítvány, Stein János műve – is áldozatul esett a visszafordíthatatlan károkkal járó átfestésnek. A veszprémi színház Nagy Sándor által tervezett dísze, mely a Csodaszarvas legendáját dolgozza fel, bizonyára szerencsésebb helyzetben van, de a nagykanizsai egykori Gábor Áron Tüzérlaktanya falképeiről már szintén nem mondható el ugyanez.

Restaurátori kéz beavatkozására azonban nem csupán az épületek várnak. A Medgyaszay Családi Emlékhely anyagából kiállított tervek ugyanis néhány helyütt hiányosan, szakadtan kerültek a tárlókba. Pedig „az építészeti tervrajz is műalkotás”, mi több, műtárgy. (Aki nem hiszi, járjon utána a Fuga aktuális kiállításán.) Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy a mutatósan bekeretezett, nagyméretű, egykor bizonyára élénk színezetű látványterv, amely a Nemzeti Pantheont ábrázolja, az Emlékház egyik szobájának faláról lekerülve semmilyen felfrissítésben nem részesült.

„Az ember lelkébe nem lehet belelátni, egyéniségét csak munkássága s alkotásai alapján ítélhetjük meg, de ez az ítélet sem lehet végleges, mert a végleges ítéletet csak az utókor alkothatja meg és boldog lehet az a halandó, kinek megadatott az, hogy ilyen alkotásokkal az utókor ítélőszéke elé léphet. Medgyaszay munkássága felett sem mondhatunk végleges ítéletet. De az bizonyos, hogy […] örök értéke marad a magyar nemzetnek, éppúgy a magyar építészetnek a magyar építőformák keresése körül kifejtett munkássága is ki nem törölhető nyomokat fog hagyni a jövő magyar építőművészetben.”

Wannenmacher Fábián szavai figyelmeztetnek a felelősségre, amely az utókorra hárul, amikor Medgyaszay István épületeit értelmezi, kezeli, gondozza. Ez csak olyan környezetben válik lehetővé, ahol a közvélemény érti és támogatja a műemlékvédelmi szempontokat, nem pedig szükségtelen és kellemetlen szabályok és előírások tömkelegének tekinti azokat. A Műcsarnok 2019-es kiállítása segít megismerni ezeket a védendő értékeket, és a családi gyűjtemény izgalmas darabjaiba is bepillantást enged. Emellett pedig, úgy tűnik, lehet és kell is tovább mesélni Medgyaszay Istvánról.

Kún Emese

A szerző művészettörténész, Budapest Főváros Levéltárának munkatársa, a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíjával Medgyaszay István életművének kutatója. A Medgyaszay István, a modern című kiállítás a II. Építészeti Nemzeti Szalon részeként 2019. augusztus 25-ig látható még a Műcsarnokban.