Miért lenne jó a brit építészet?

Könnyen lehet, hogy a jelenlegi lesz az utolsó nagy mértékű építési hullám Nagy-Britannia történetében. Ilyen léptékű építkezést utoljára a második világháború utáni újjáépítési program idején láttunk. Abból az időszakból – a kevés nagyszerű terv kivételével – szinte mindent kudarcként könyvelhetünk el.
Edwin Heathcote írása

Könnyen lehet, hogy a jelenlegi lesz az utolsó nagy mértékű építési hullám Nagy-Britannia történetében. Ilyen léptékű építkezést utoljára a II. világháború utáni újjáépítési program idején láttunk. Abból az időszakból – a kevés nagyszerű terv kivételével – szinte mindent kudarcként könyvelhetünk el.

Ezúttal azonban abban bízunk, hogy minden jobb lesz. Ma Nagy-Britannia a kreatív világ központja. Csodás itt az építészet, és London a világ legdinamikusabb, legforgalmasabb és legdrágább nagyvárosa, még Manhattan is elbújhat mögötte. A világ nagy építészei mind itt szeretnének építeni. Mindeközben Nagy-Britannia a Fostereken és a Rogerseken keresztül exportálja építészetét, és a világ minden táján repülőtereket és felhőkarcolókat emel, vagy éppen új városokat épít a Közel-Keleten és Kínában.

Legalábbis ez az, amit lépten-nyomon hallunk. Magam a valóságot egészen másképp látom. A kultúránk sikereként elkönyvelt brit építészet valójában unalmas, üzleties és alapjaiban nélkülöz minden ihletet. Természetesen vannak kivételek: nyilvánvaló, hogy Foster például a világ egyik legsikeresebb és legelegánsabb építészirodáját hozta létre. A fantáziadús Zaha Hadid és a minimalista David Chipperfield valóban nagyszerű épületeket hoz létre (bár jobbára külföldön). De azok az épületek, amelyek egyik napról a másikra nőnek ki a földből London-szerte és az országban mindenütt, kizárólag az üzleti ügyeskedésről szólnak.

A Temze számos fejlesztést megért partvonalai jól szemléltetik a kortárs brit építészeti kultúra igazi, elkeserítő oldalát. Ez a valóság: arctalan dobozok, silány téglaházak a folyó mentén. Biztos vagyok benne, hogy az európai nagyvárosok között itt van a leggyatrább építészeti panoráma. Nézzük csak meg a Southwark szörnyű, primitív megaépületét, a Palestra Building-et, vagy a Bankside még a Tate Modern épületét is elnyomó behemótjait. Az esztétikai szennyezés a Parlamenttel szemben a legkoncentráltabb. Megdöbbentő az az ötvenszintes toronyház, amely éppen most kapott építési engedélyt. Elég csak a toronyház építészeinek korábbi épületeit megnéznünk. Förtelmes.

De nemcsak London jár így. A csupán négy-öt éve folyó fejlesztések után alig lehet ráismerni Manchester, Birmingham és Liverpool városaira; a karakteres, minőségi viktoriánus építészetet lecserélték üres felszínességre. A hatvanas évek épületeit lerombolták, és helyettük papírvékonyságú, intellektuálisan is felszínes csillogó üveghomlokzatokat építettek. A brit belvárosokban sétálva akár Denverben, vagy éppen Torontóban is lehetnénk. Ha jobban megvizsgáljuk az oly divatos és korszerűnek tekintett mesterséges tereket, a plázákat, klóros vizű szökőkutakat, biztonsági őröket, bekamerázott lámpákat és lépten-nyomon tiltó táblákat találunk. Ezeknek a tereknek csak első pillantásra van közük a közösséghez. A londoni Potters‘ Fields tulajdonosai kegyesen megnyitották magántulajdonukat London népe előtt, már amíg azok jól viselik magukat. Ezeken a tereken tilos tüntetni vagy lézengeni. Vagy nézzük a walesi herceg építészeti diskurzusba való beleavatkozásának eredményét, a Paternoster Square-t: egy halott város képét mutatja abbéli a bizonytalanságában, ahogy nem tud mit kezdeni a Szent Pál székesegyház nagy múltú épületével.

A székesegyház évszázadok óta meghatározó jelentőségű London városképében, és a magasházak helyét is kijelölte. A körülötte fekvő városrész azonban újabb tornyokat kíván építtetni és ezzel eltörpülhet a katedrális és többek közt a Tower of London jellegzetes sziluettje az ingatlanfejlesztők egymást túllicitáló uborkái, sajtreszelői és egyéb furcsaságai árnyékában. Londonban eleve nehéz feladat felhőkarcolót építeni, hisz nem Manhattanhez hasonló rácsos utcarendszere van, hanem üzleti negyede a római és a középkorból ittmaradt utcarendszert örökölte meg, szabálytalan telkekkel és alaprajzokkal. Ahhoz, hogy magasra építhessenek, a fejlesztők pszeudó közösségi terekkel váltják ki a nagyobb alapterületet, az építészek pedig meg sem kérdőjelezik ezeknek a klónozott üzletekkel teli tereknek a minőségét és használhatóságát.

Ezeket a fél-közösségi területeket veszi körbe az úgynevezett „kortárs“ építészet. A kortárs építészet itt tulajdonképpen az, ami a modernizmusból a politika, a szociális szándék, az esztétikai kérlelhetetlenség és az idealizmus kiradírozása után maradt. Az üveg építészete ez (hisz az üveg állítólag átlátható, és az üzleti világban az átláthatóság az ideál), meg az acélé (hisz az acél a modernitást és a technológiai fejlődést testesíti meg) és a terrakottáé (hisz ez hasonlít a mindenütt jelenlevő téglához, de mégsem annyira „banális“). Az üresség, a status quo építészete ez. Azt mondják rá, hogy fenntartható, és ez a mai világ nagy mantrája, olyan klisé, amivel látszólag bármit igazolni lehet. A felhőkarcolók – fenntarthatók, mivel növelik a sűrűséget); a lebutított üveghomokzatok – fenntarthatók, mivel beengedik a természetes fényt; a teljesen jól működö épületek lerombolása – fenntartható, hiszen a helyükön a globalizált gazdasággal versenyző üzletláncok kaphatnak helyet. És az építészek mindezt vakon elhiszik. A szakma, a szakmai lapok és a kritikusok eközben szinte teljesen csöndben maradnak. Az építészet önmagát tagadja meg.

A modernizmus építészete radikális volt és szinte lehetetetlen volt leválasztani a szocialista utópista ideáktól, mégis képes volt a nagyvállalatokat megnyerni. A cégek irodaközpontjaik megépítésénél hasznosították a fény, a levegő és a demokratikus terek elvét, gyakran igen sikeresen. A modern építészet legnagyobb mesterei a 20. század több fontos épületét nagyvállalatok számára tervezték. Az esztétika felcserélte a szociális elveket. Lassan azonban háttérbe szorultak a nagyvállalati megbízások, és a 60-as évek végétől az irodapiacot olyan kereskedőcégek uralták, akik jól tudták, hogyan lehet olcsón és hatékonyan építeni és azzal is tisztában voltak, hogy lehet építési engedélyt szerezni a toronyházakra. Az intellektuális modernisták visszavonultak, és legfeljebb egy-egy kis ház tervezésével bíbelődtek, vagy épp könyvet írtak.

A '90-es években azonban ezek az építészek újra lehetőséghez jutottak a lottózásból váratlanul befolyt nagy összegekből finanszírozott grandiózus brit projektekben. Ahelyett, hogy az álságos feladatok szükségességébe belegondoltak volna, gondolkozás nélkül megragadták az alkalmat. A megépült épületek időnként remekbeszabottak voltak, de gyakran teljesen alkalmatlan kontextusban. A britek azóta is gyanakvással figyelik a radikális és innovatív építészetet.

Amióta a lottó-projekteket felváltották a kereskedelmi megbízások, az építészet nyelvezete a virtuális világot tükrözi, és sík, mint a képernyő. Az anyagok olyan mértékig dematerializálódtak és váltak absztrakttá, hogy lassan már megfejthetetlenek. Ha megnézzük a viktoriánus főutcákat vagy üzletportálokat, hihetetlen változatosságot és részletességet találunk. Az építők és az építtetők igyekeztek a szomszéd háztól merőben különbözőt építeni. Ezek a háromdimenziós házak már a negyedik dimenzióban, az időben is bizonyítottak, és egyik-másik naívsága ellenére a mai napig is jól működnek.

A mai épületek meg se kísérelnek intellektuálisak lenni, nincs jelentésük és kulturális beágyazottságuk. Figyelmen kívül hagyják az utcát és a megszokottat. A kortárs brit építészet meg van elégedve saját magával, mintha ez elegendő is lenne. Ez egy olyan kultúra válasza, amely soha nem értette meg a modernizmus mibenlétét.

Svájcban, Spanyolországban, Belgiumban, Portugáliában és Hollandiában az utcán járva gyakran belebotlunk jó minőségű, a szomszédjaikkal és környezetükkel párbeszédben álló kortárs épületekbe, amelyek annak ellenére egyértelműen modernek, hogy a helyi építési hagyományokat alkalmazzák. A brit építészet problematikáját nem feltétlenül a törvénykezésben kell keresni, hiszen az építészeti intelligenciát aligha lehet szabályozni. A kulcs az ambíció hiánya. Könnyű lenne a felelősséget a nagyvállalatok fantáziátlanságára hárítani, de talán jobban járunk, ha a kormányt vesszük célba, amely intézkedéseivel az építők hatáskörébe utalta az építészetet. A Public Finance Initiative (PFI) alapelvei sorában első a gazdaságosság, és az építészeti minőség még csak fel sem kerül erre a listára. A megbízók kasztrált alvállalkozóként foglalkoztatják az építészeket.

Ami pedig talán a legszomorúbb, hogy a brit lakásépítő cégek a mai napig építőkockaszerűen szórják tele unalmas téglaépületekkel az országot. Kevés olyan ambíciózus cég van, aki bátor, fiatal építészekkel terveztet, és így Nagy-Britannia lakóépítészete továbbra is szégyenfolt marad.

Történnek persze jó dolgok is. A fiatalokból álló tervezőirodák nagyobb volumenű kérdéseket is feltesznek maguknak és gyakran reagálnak a mindennapokra is. Számos remek kis iskola- vagy lakóépület születik. Ennek ellenére az átlag mélyen elkeserítő. A városok utcái és terei a legbutább üvegkubusokban tükröződnek – így újítjuk meg városainkat. A mostani építési hullám éppen ezért nagy lehetőség; ha most is elszúrjuk, a jövő már nem fog megbocsátani nekünk.

Svájc és Portugália remek példát ad, hogyan is lehetne csinálni
Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy megtapasztaljuk, az építészet hogyan lehet természetes része az intellektuális, művészeti, nemzeti és városi kultúrának. Kétségkívül Svájc a legjobb példa erre. Itt a modernizmust a tágabb értelemben vett kultúra felkarolta, és az országnak sikerült megvédenie magát az üvegdobozok felszínes ürességétől. Svájc minden épülettel lehetőséget kíván adni az adott kulturális és üzleti értékek megtestesítésére. A Tate Modern tervezői, Herzog & de Meuron is ebből a környezetből indult. Peter Zumthor, akinek az irodája egy kicsi alpesi faluban működik, óvatosan válogat a megbízások között. Munkái erőteljesek, intelligensek és mélyek, és ez egyáltalán nem mondható el a brit építészetről.

A svájci lakóházépítésre pedig hihetetlen esztétikai és funkcionális intelligencia jellemző. A brit lakóházak a svájciakhoz képest egy letűnt kor termékeinek tűnnek, amikor az embereknek mindegy volt, milyen környezetben élik le életüket.

Christian Kerez, Gigon és Guyer, Peter Markli, Bearth & Deplazes, Diener és Diener, Valerio Olgiati – nincs még egy ország, amely a svájcinál kifinomultabb építészeti kultúrával és ilyen sok remek kortárs építésszel és épülettel rendelkezik. Olyan házak ezek, amelyekről könnyedén leolvasható a tájhoz, az anyagokhoz, a fényhez – és általában véve az élethez való intelligens hozzáállás. Svájc gazdag ország, magasan képzett néppel. Hát persze, így könnyű.

De nézzük Portugáliát. Salazar rezsimének bukása óta az országban minőségi helyi és koherens építőkultúra fejlődött ki, és építészei ma már világszerte elismertek. Alvaro Siza meglepő, eredeti és igen egyszerűnek tűnő házakkal futott be, amelyek a helyi formavilágot a legnagyobb finomsággal és intelligenciával értelmezik át. Más portugál építészek, így például Eduardo Souto de Moura az éteri, gyakran meglehetősen aszkétikus minimalizmus útját választotta és ezt tölti fel az anyag és a topológia adottságaival. Szervesen a környezetbe ágyazott műveinek ereje szinte a római kor épületeinek hatására emlékeztet.

Nehéz megfogni, hogy ezekben az országokban vajon hogyan tudott ilyen kifinomult építészet kialakulni. Persze semmi sem tökéletes. A svájciakról elmondható, hogy néha túl merevek, míg a portugál avantgárd nem tudott megfelelően hatni a városok giccses kereskedelmi fejlesztéseire. Ez a két ország mégis utat mutat. A környezetet és a kontextust az egyén és a közösség, de a helyi és a nemzeti hivatalok is komolyan veszik. Ízlés, ambíció és fejlődni akarás jellemzi ezeket az országokat. Minden apró részlet, legyen az a hűvös Alpokban vagy Lisszabon forró terein és utcáin, egy nagyobb művészi és nemzeti kultúra részeként jelenik meg. Mindkét ország konkrét példákon át mutatja meg, mit lehet ma kihozni az építészetből.

Edwin Heathcote (a Financial Times építészeti szakértője); írása a www.ft.com oldalán jelent meg

szemlézte: Plótár Fatime