Miért nem épült magyar Breuer-ház?
”Szakértők szerint ma már nehéz megítélni, miért lett fiaskó mindegyik nekibuzdulás. Dalányi László viszont úgy emlékszik vissza, általában az építész dobta vissza az ajánlatokat, hol a megtervezendő épületek nagyságát, hol a jelentőségét kicsinyelve.”
Sindelyes Dóra írása
Máig kevéssé ismert, milyen kínos huzavona eredményeképp hiúsult meg, hogy a világhíres Breuer Marcell épületet tervezzen szülőhazájában.
A reményt nem adtam fel. Nem neked van szükséged Ránk, hanem nekünk Rád, művészetedre - fordult Major Máté, a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) építészettörténeti tanszékének vezetője a New Yorkban élő Breuer Marcellhez 1972. november 16-án írott levelében. Mindezt annak kapcsán, hogy miután néhány hónappal korábban Budapestről felkérték a világhírű építészt, tervezné meg Magyarország washingtoni nagykövetségének új épületét, a feladatot végül - azzal az indokkal, hogy ”találtak olcsóbbat” - nem kapta meg. Mindehhez Breuer csak annyi kommentárt fűzött, hogy számára érthetetlen a dolog, mivel ő is 2 százalékkal a tervezett költségvetés alá ment.
Az említett eset csak az egyik utolsó kísérlet volt abban a huzavonában, melynek során építésügyi illetékesek megpróbálták a Magyarországon jobbára csak a szakmabeliek körében ismert idős építész-designert legalább egy munka erejéig hazacsábítani. A művész nevét azóta is csak külföldön őrzik épületek vagy híressé vált tárgyak - ezért is tartja fontosnak a budapesti Ludwig Múzeum, hogy a májusban megnyílt vándorkiállításán mutassa be az alkotót. A 105 évvel ezelőtt Pécsett született Breuer a németországi Bauhaus művészeti szabadiskolában végzett az 1920-as években, ám amikor 1934-ben hazatelepedett volna, kiderült, a honi mérnöki kamara nem ismeri el a Bauhaus-oklevelet, így itthon nem vállalhatna tervezést. Ezért a designer előbb Angliában, majd az USA-ban próbált szerencsét, és irigylésre méltó karriert futott be: a Harvard Egyetemen építészgenerációk nevelődtek a keze alatt, az 1950-es évektől pedig mind több megbízást kapott Amerikában és Európában is, és kora egyik sztárépítésze lett. A Time magazin 1968-ban a modern építészetet meghatározó 13 alkotó közé sorolta.
Hírnevére utóbb a korabeli magyar hivatalosságok is felfigyeltek, olyannyira, hogy 1970. május 11-én a BME-n még díszdoktorrá is fogadták. Ekkor merült fel - elsősorban a róla abban az évben monográfiát megjelentető Major Máté közbenjárására -, hogy a frissen kitüntetettnek Magyarországon is kellene egy épületet terveznie. Az országimázsprojektnek is beillő vállalkozás súlyát mutatja, hogy azt a befolyásos Aczél György, az MSZMP politikai bizottság tagja, agitációs és propagandabizottságának akkori elnöke is támogatta - informálta a HVG-t Dalányi László professzor, aki az 1970-es években az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium illetékes főosztályvezetőjeként közelről követte a Breuer-ügyet.
Az első megbízás 1970 decemberében - amint az a Major-Breuer-levelezést 1980-ban leközlő Jelenkor című folyóiratban olvasható - Skoda Lajostól, a Középület-tervező Vállalat igazgatójától nem kisebb épületre szólt, mint a külföldi kulturális intézményekkel folytatott együttműködést ”egy kézben tartó” Kulturális Kapcsolatok Intézete székházának tervezésére. Nem is akárhová: a budai Várban lévő Dísz térre, a második világháború vége óta máig romos egykori Honvéd Főparancsnokság épületének helyére. ”Nagyon örülnénk, ha ez a Te alkotásod lenne” - írta Major Breuernek, ám néhány hónappal később máris magyarázkodni kényszerült (”Szégyelltem magam mások helyett is”), mivel a megbízást visszavonták. A BME professzora által leírt magyarázat szerint az akkori legfőbb gazdasági fórum pénzhiányra hivatkozva állította le - bizonytalan időre - a tervet (a palota később sem épült meg).
Pécsi és New York-i szálak
Major ekkor riadóztatta Skodát, Szabó Jánost, az építésügyi miniszter első helyettesét, és másokat, ”akiknek szívügye volt, hogy Te mielőbb méltó megbízást kapjál Magyarországon, egykori hazádban, ahol egyetlen műved sem áll”. Szabó aztán három fővárosi és egy vidéki tervezővállalathoz fordult javaslatokért, akik egy szintén várbeli, kétemeletes luxuslakóház megtervezését ajánlották a sztárépítésznek. Ezt a Szentháromság és az Úri utcák sarkán lévő foghíjtelekre álmodhatta volna Breuer, a földszinten egy ”Snack-bárral, idegenforgalmi attrakcióként”.
Erre viszont az akkor már csaknem 70 éves építész mondott nemet. ”Az a munka, amellyel én a magyar táj vagy városkép kialakításához hozzájárulok, nem lehet fizikai méreteiben túl kicsi” - fogalmazott udvariasan Majornak 1971 novemberében. A Nyugaton monumentális épületekkel - a párizsi UNESCO-székházzal vagy a dél-franciaországi La Gaude-ban található IBM-kutatóközponttal - megtisztelt tervező úgy vélte, hogy egy lakóházzal ”valószínűleg csalódást okoznék magyar bírálóimnak - hallgatóknak, építészeknek - egyszerűen jelentéktelenségénél és csekély arányánál fogva”. A ház így 1978-ra egy fiatal magyar tervezőnek, Horváth Lajosnak köszönhetően épült fel, amiért Ybl-díjat kapott (igaz, snackbár helyett a ma is ott lévő galéria került a földszintre).
A Breuer-hívek nem hagyták annyiban, és már 1972 februárjában új lehetőséggel rukkoltak elő. Akkor a nagyobbrészt New Yorkban élő mesternek egy - jelentéktelennek semmiképpen sem nevezhető - 250 ágyas pécsi szálloda megtervezését ajánlották fel. Azzal viszont egészen más lett a baj. A hosszas egyeztetések során kiderült, hogy Breuernak a tervezéshez sorvezetőül figyelembe kellene vennie a Szekszárdon éppen akkor elkészült turistaszállót, mivel egy hotellánc újabb tagját bíznák rá. Ezt az érthető módon visszautasított ajánlatot követte aztán a már említett washingtoni követségi projekt, ami viszont az árajánlat fázisában vesztette el aktualitását. De az 1970-es évek elején ezeken túl is szóba kerültek még pécsi társasházak is, ám azokat meg azzal odázták el magyar részről, hogy csak a következő ötéves tervben lenne rájuk forrás.
Szakértők szerint ma már nehéz megítélni, miért lett fiaskó mindegyik nekibuzdulás. ”Amit nagyon akartak, azt mindig be lehetett szorítani az adott ötéves terv keretei közé - véli Prakfalvi Endre, a Magyar Építészeti Múzeum művészettörténésze -, de ebből is látszik, az akkori politikai viszonyok között erőtlen próbálkozás volt az egész Breuer-ügy.” Dalányi László viszont úgy emlékszik vissza, általában az építész dobta vissza az ajánlatokat, hol a megtervezendő épületek nagyságát, hol a jelentőségét kicsinyelve.
Akárhogyan is, a hivatalos szervek hosszú szünet után, nyolc évvel később tettek még egy kísérletet. ”A közeledő 1982. május 21-e [Breuer 80. születésnapja] alkalmat nyújt Pécsnek arra, hogy világhírű nagy fiáról bár megkésetten, mulasztást pótolva, de maradandó módon emlékezzen meg” - írta Takács Gyula, a Baranya Megyei Tanács elnökhelyettese. A város egy, a Mecsek oldalába tervezendő műteremház-múzeumot kért a ”mestertől”, ahol helyet szorítanának egy Breuer Marcell-gyűjteménynek is. Az ajánlat - mint az alkotó utolsó leveléből kiderült - megörvendeztette a további információkat kérő építészt, ám kissé későn érkezett. A művész 1981. július 1-jei halála ugyanis véget vetett az álmodozásoknak, a tőle kért múzeum pedig azóta sem épült meg.
szöveg: Sindelyes Dóra
forrás: www.hvg.hu
